„A gyűlölet nyara”: 1977, diszkó

Hová menjek ma – kérdezte 1989-ben az Európa Kiadó – / Diszkóba vagy templomba? Már nem emlékszem, hogy melyiket választotta, de végül is mindegy: egyik sem az ördögtől volt való. Hozzám, megjegyzem, a diszkó közelebb állt a hetvenes évek elején. Ott lehetett a legjobb csajokat felszedni, és közben a kedvenc funky-számaim pörögtek, úgymint

Earth Wind & Fire: Mighty Mighty

Curtis Mayfield: Freddie’s Dead

Kool and the Gang: Jungle Boogie

B. T. Express: Do It

Billy Paul: Am I Black Enough For You?

Ohio Players: Skin Tight

WAR: In Your Eyes

Temptations: Let Your Hair Down

Marvin Gaye: Inner City Blues

Commodores: You Don’t Know That I Know

Pointer Sisters: Grinning In Your face

Hot Chocolate: Brother Louie

James Brown: Funky Side of Town

Undisputed Truth – Papa Was A Rollin’ Stone

és még sokan mások.

 

https://www.youtube.com/watch?v=Iv7Gc1Sv_yE

 

Nálunk ezekhez nem lehetett hozzájutni, de a jobb lemezlovasok leakasztották valahogy, úgyhogy én az Édenben vagy a Casanovában lógtam, amikor csak. A fekete mozgalmak területén hiányosak voltak az ismereteim, de nekem is volt olyan koptatott farmer zakóm, mint amilyenben a Do It borítóján álltak a B. T. Express tagjai. És álmodni sem mertem volna szebb nyárról, mint az a hetvennégyes, amikor a körszálló diszkójában „bíbor kólával, önfeledten s Veled. Tömény pszichedélia”.

Aztán kész, aztán annyi – a következő évben a lehető legszomorúbb mulatság kezdődött el. A régi vágású fekete funkyt beszippantotta a fő-sodor, elöntötte valami fehér nyál, és nem lehetett ráismerni; a büszkesége, az ereje, az öntudata és a frissessége egy csapásra odalett. Nem is kellett a lemezekbe hallgatni, már a borítójuk mindent elárult. A gettókból a mennyekbe keveredve, csupa ezüstbe öltözött csillag vigyorgott rajtuk. Ne kelljen mondanom, a B. T. Expressén is.

Nem kellett sok.

 

 

1977-ben már nem tettem be a lábam diszkóba, de ettől még elég jól boldogult. Sőt. Valójában már nem csak a bárokat nevezték diszkónak, hanem azt a stílust is, amely úgy hódította meg a világot, ahogy addig csak a Beatlesnek sikerült. És a bárok sem bárok voltak, hanem paloták.

Ekkor nyílt meg New Yorkban a – hangban és fényben, narkóban és orgiákban – verhetetlen Studio 54, minden idők leg-leg diszkó-temploma. Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János hosszasan sorolja A Rock történetében, hogy ki mindenki látogatta: Jackie Onassis, Andy Warhol, Truman Capote, Woody Allen, Arnold Schwarzenegger, Mick Jagger, Liza Minelli satöbbi. A bejáratánál neonszobor: egy Holdra szálló alak, kokainos kanállal. Ki itt belépsz, hagyj fel minden konvencióval.

És ez még semmi.

Az év végén bemutatták a Szombat esti lázat, melynek főszerepében John Travolta azt hitette el, hogy a diszkótól csak néhány tánclépésnyire esik a paradicsom. Komoly sikerrel. Még egy Oscar-díjnak is a közelébe került, a (filmzene zömét szerző) Bee Gees pedig leakasztott három Grammyt, és az albumból eladott negyvenmillió példányt.

Tiszta Amerika…

 

 

Na de Európa sem tétlenkedett e közben…

A recept adott volt: hasonló kaliberű producerekre van szükség, mint (a Bee Gees és Travolta mögötti) Robert Stigwood. Minden más szempont hanyagolhatónak tűnt. Hasonló kaliberű producerek pedig jelentkeztek, kivált Németországban. Köszönet és hála, megszületett az euro-diszkó. Jól lehetett látni, hogy az érvényesüléshez mennyi idő állt a rendelkezésükre. És abban mindaz, ami a diszkó hőskorát jellemezte, csak akadályt jelentett volna. Maradtak a gépek, a lebutított zenei alapok és az univerzális UV-sugarak. Ha feldobom, a kétszer kettő józansága, ha leesik, a túladagolt láz. Csillogó bőr, dagadó kebel és hozzá őrjítő zihálás. Münchenben Giorgio Moroder lett sztárcsináló guru, aki Donna Summert egy tizenhét perces orgazmushoz juttatta a Love To Love You Baby című számban. Aztán ott volt a szakács és dalszerző Frank Farian, akinek össze kellett hoznia egy együttest, hogy a TV leadhassa a Baby, Do You Wanna Bump? című számát. Volt már ilyen a történelemben, a beat-korszakban is (lásd The Monkees), az euro-diszkó fénykorában pedig alapból fantomzenekarok tátogtak a képernyőn. De Farian nem érte be ennyivel. Mi lenne – fordult szembe a széljárással –, ha olyan énekeseket szerződtetne, akik tudnak énekelni? Így született meg a Boney M, mely jelképes szörnyűségei dacára jócskán kitűnt a mezőnyből (ma is vállalható slágereivel).

Ahhoz képest ki emlékszik Amanda Learre, Patrick Hernandezre, a Baccarára vagy a Santa Esmeraldára?

Na, ezért mondom…

És ki emlékszik a Neoton Famíliára? A magyar diszkóra?

Oké, ezt inkább költői kérdésnek szántam.

 

 

Ugyan a ’77-es fejlemények megérhetnek egy misét. Úgy értve, a közhelyes Beatricén (Gyere, kislány, gyere), Szűcs Judithon (Táncolj még) és Neoton Famílián (A Disco-királynő) kívül. Végül is nem csak meggyalázni és kisemmizni lehetett a funkyt.

A jelentősebb hazai korongok közül sokat köszönhet neki a Fújom a dalt (Demjén Ferenc), a Zenegép (Generál) és a Mindig magasabbra (Locomotiv GT). De a rock mellett a dzsesszre is komoly hatással volt, tessék csak előszedni az Ultraviolát (Deseő Csaba) vagy a Csík Gusztáv és együttese című albumot.

Lengyelországban és Csehszlovákiában dettó. Tudom, persze, lengyel vagy cseh funkyt hallgatni már minden perverzió csimborasszója, de akkor is. Halina Frackowiak? Az Ergo Band & Grazyna Lobaszewska? Ők nekem bármikor, naná! Na és a ’77-es Discobolos? Annak meg a prágai progresszív rock krémjéből (Bohemia, Mefisto, Flamengo) kerültek ki a tagjai.

 

https://www.youtube.com/watch?v=HgdkWoIE_cc

 

Aztán ugye megroggyant a színtér. Nem veszett el, csak átalakult. Kellett pár év, hogy összeszedje magát. Magam sem hittem volna, hogy 1983-ban, amikor csak a legdurvább noise-zenekarokban hittem, újra rákattanok egy diszkó-albumra. Let’s Dance.

Bowie-ért persze mindenki odavolt. (Az más.) Beleértve az Európa Kiadót.

 

https://www.youtube.com/watch?v=N4d7Wp9kKjA