A csend hagyománya

Mi köze egy 1973-ban született, Washingtonban élő, svájci újságírónak 180 zsidó 1945-ös lemészárlásához egy Rechnitz nevű osztrák–magyar határ menti településen? Meddig örökíthető egy bűntett az utódainkra? Hány generációval később tekinthetők még mindig áldozatoknak az „áldozatok” leszármazottai, s tetteseknek a „tettesekéi”? Válasz-e a holokauszt borzalmaira az, hogy „a kommunisták bűntettei ugyanolyan borzalmasak voltak”? Sacha Batthyány ezekre, és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ megrázó-szép könyvében: „nem vádol, nem hárít, nem vezekel és nem ítélkezik. De a családi fantomokkal való birkózás után egy háborús bűntett földerítésénél jóval messzebb ér el, mert van bátorsága a reflektorfényt önmagára irányítani. Sacha elvégezte a házi feladatát” – írja Forgách András a könyv borítóján.

 

Fotó: Maurice Haas
Sacha Batthyány

 

A reflektorfény olyannyira Sacha Batthyányra vetült, hogy a könyv kapcsán a szerző támadások kereszttüzébe került: David R. L. Litchfield, a The Thyssen Art Macabre című leleplező kötet és A pokoli vendéglátó című újságcikk – amelyből maga Batthyány is értesül a gyilkos (vagy annak vélt) nagynéni történetéről – szerzőjének olvasatában az És nekem mi közöm ehhez? csak egy önelégült magyar arisztokrata kimosakodása a történelmi és a családi felelősségvállalás alól. Litchfield a könyv talán egyik legfontosabb tételmondatát is kiforgatja, nevezetesen: „Már eleget írtak a zsidók ellen elkövetett bűntettekről – védekezett az idős férfi –, a kommunisták bűntettei ugyanolyan szörnyűek voltak.” (71.) A brit szerző szerint Batthyány látványosan démonizálja a kommunisták tetteit, gazsulálva ezzel az angol olvasóközönségnek, míg a náci bűntetteket ezekkel szemben kisebbíti, holott csupán arról van szó, hogy a család, amely a vagyonos, a hatalmat képviselő nagynéni irányítása alatt megtanult hallgatni a történtekről, hosszú évtizedek elteltével is inkább beszélt a kommunista időkről, mert azokban a történetekben ők áldozatokként, a sztálini terror áldozataiként, és nem hóhérokként tűnhettek fel.

Más kritikák magát a szerkezetet róják fel a szerzőnek, a lineáris történetmesélést hiányolják. A könyv valóban többféle, egymástól nagyon különböző narrációs technikát használ. A legszemélyesebb, vallomásos hang a szerzőnek a nyomozást-írást megelőző élményeinek naplószerű fejezeteiben szólal meg. Arról, hogyan szerzett tudomást a Batthyány-Thyssen Margit (azaz a nagy-nagynénje, nagyapja testvérének a felesége) rechnitzi (rohonci) kastélyában 1945. március 24-ről 25-re virradó éjszaka elkövetett bűntényről, 180 (vélhetően, de nem biztosan flekktífuszos) zsidó kényszermunkás lemészárlásáról egy bál fő látványosságaként. Arról a Thyssen Margitról van szó egyébként, aki férjével együtt befogadja, majd németországi gyárában munkához segíti a lágerből hazatért, Magyarországról az ’56-os forradalom elől Svájcba menekülő Batthyány nagyapát és Maritta nagymamát.

A szöveg következő síkját Maritta nagymama és Mandl Ágnes, a sárosdi zsidó kereskedő lánya, Maritta gyerekkori barátnője naplótöredékei alkotják. (Ágnes szülei a sárosdi kastély udvarán haltak meg, egy német katona lőtte agyon őket, amikor el akarták hagyni a kastélyt, miután Batthyány grófnak hiába könyörögtek a gyerekeik életéért.)

Ugyanakkor egyes szövegrészekben feltűnnek e-mail-töredékek, dramatizált jelenetek, egy pszichoterápia fázisainak leírásai, valamint útirajzok. A könyv teljes egészében egyfajta mozgás- vagy utazástörténet. Átvitt értelemben is utazunk, visszafelé az időben, a Batthyány-Thyssen-Bornemisza család és Magyarország történetében, de konkrét útleírások is jelen vannak a könyvben: Sacha az apjával Szibériába utazik, hogy felfejtse a tíz éven át lágerben raboskodó, azbesztet kézzel bányászó nagyapa történetét, élethelyszíneit. Oroszországban viszont épp fordítva működnek az emlékezésmechanizmusok, mint a Batthyány-családban, az oroszok ugyanis látványosan hallgatnak a sztálini terrorról. Egyes lágerek helyén csirkefarm van, a Gulag-múzeum csak egy szoba, de a legtöbb helyen semmi sem emlékeztet emberek millióinak halálára. Kistarcsára, Rohoncra és Buenos Airesbe egyedül megy. Utazik repülőn, jeges úton egy meg-megcsúszó kisbuszban, majd egy Magyarország felé tartó vonatban, ahol egy Linda nevű, Svájcban dolgozó magyar prostituálttal ismerkedik meg, akinek második (véletlen) találkozásuk alkalmával – groteszk módon – hiába próbálja elmagyarázni azt, hogy milyen érzés, ha az ember életén átgázol a történelem.

 

A rohonci kastély

 

Az újságíró non-fiction dokumentumgyűjteménye, oknyomozó riportja szépen fordul át regénybe, két helyen is: először is abban a jelenetben, amelyben Klaus Böhme, a német katona, aki a sárosdi kastély udvarán meghúzhatta volna a ravaszt, balatoni nyaralóként évekkel később visszatér Magyarországra, egy hirtelen sugallatra pedig gumipapucsban és fürdőnadrágban, Trabanttal elmegy a kastélyba, ahol gyilkolt. Másodszor pedig ott, ahol a nagymama kéziratának története egy krimivé transzformálódik. Sacha Batthyány 2013-ban elviszi a Mandl-szülők valós haláláról szóló naplót Mandl Ágnesnek Buenos Airesbe, ahol részleteket olvas fel neki. Az igazságtól viszont megkímélik az Auschwitzot is túlélt, több mint kilencvenéves Ágnest. Meghagyják őt abban a hitben, hogy szülei öngyilkosok lettek, nem pedig gyilkosság áldozatai.

Közben Ágnes unokája arról kérdezi Sacha Batthyányt argentin házának nappalijában, hogy miért jött Buenos Airesbe. „Futár vagyok, mondtam akkor, át szeretnék adni egy történetet, de valóban Ági és a családja miatt tettem? Nem inkább magam miatt? Semmit nem adtam át nekik. (…) Az igazság az, hogy szereztem tőlük valamit. Egy darabka létet. Ez a mi titkos megállapodásunk, nekünk, utódoknak, legyen szó tettesek vagy áldozatok unokáiról, mindannyian szerzünk magunknak valamit, vájkálunk utána, mintha ritka földfémet keresnénk, és eltulajdonítjuk.” (248.)

Sacha végül hiába ígéri, mégsem adja át, és mondvacsinált indokokkal el sem küldi a kéziratot Ágnes családjának, hiszen mindez arról szól, hogy „mennyire szolgáltatja ki magát az ember. Milyen történeteket engedünk elterjedni? Milyen igazságokat fabrikálunk magunkról? Mit adunk tovább, és mit hallgatunk el inkább? A nagyanyám csak az élete végén döntött úgy, hogy megnyílik, Ági lányai megtartják maguknak a nagyszüleik haláláról szóló igazságot, ahogyan Linda sem fog mesélni ezekről a boxokról, meg arról, hogy milyen érzés visszaállni a sorba, miután kiszállt az autóból, szájában még a sperma maradékával.” (228.) „A történet fölötti hatalomról van szó. Már a nagymamájának és az ő apjának is ez volt a fontos, aki eltussolta a gyilkosságot. És erről van szó most maga meg Ági lányai között is: ki dönti el, mi maradjon meg a végén a történetből?” (223.)

Sacha Batthyány könyvének összes szövegrétegét, összefüggését, lélektani nüánszait és a hozzá kapcsolódó történelmi tényeket, a svájci jelen időt, a pszichoterápiát, az önkeresést a történelmi családnév mögött és annak ellenében, a kistarcsai internálótábor történetét a húszas évektől a közelmúltig, amikor utolsó lakói ruandai menekültek voltak (s „vajon érződik-e még százezrek rettegése, ha végigsétálunk az üres termeken?” [247.]), képtelenség felfejteni. Sacha Batthyány, Nádas Péter szavaival a könyv borítóján, „nem futamodik meg. Utánamegy. Soha nem látott embertani kincsekre lel, csupa olyasmire, amire nem számíthatott.”

 

 

Fel lehet róni a szerzőnek a kötet blogszerűségét, számon lehet (de minek?) kérni rajta a szerkezet szétcsúszását. De azt, hogy ne törné meg végre a csend, a hallgatás hagyományát, és ne lenne végtelenül bátor, nem foghatjuk rá. Ebben az értelemben teljesen mindegy, hogy Batthyány-Thyssen Margit 1945 márciusában lőtt-e, vagy „csak” tapsikolt, majd segített a bűnösöknek megszökni, míg ő a világ egyik leggazdagabb nőjeként a francia Riviérára, vagy éppen egy afrikai vadászatra utazgatott. Sokkal fontosabb a bejárt, egyáltalán nem dicsőséges út, amin az „unokának” végig kellett mennie, és „Sacha Battyhány elvégezte a házi feladatát”. Kiengedte a történet feletti uralmat a kezéből, kiszolgáltatva ezzel magát és ezt a gyönyörű vezekléstörténetet a Litchfield-féle fanyalgók félremagyarázásának. A magyarságuk, saját dinasztiális büszkeségük mögé bújt családtagokat (kevés kivétellel) viszont sem Sacha Batthyány, sem Litchfield nem tudta szóra bírni.

Azt már látjuk, hová vezet a múlt eltagadása, elhazudása, hogy milyen függetlenek, modernek, egyediek vagyunk a saját jelenünkben. És persze gond nélkül elhisszük, hogy nagyapáink, dédapáink mennyivel szervilisebbek, gyávábbak voltak az aktuális politikai hatalmakkal, diktatórikus rendszerekkel, mint mi vagyunk. Hogy mi mennyivel hamarabb észrevennénk, ha a szomszédunkban tömegmészárlás folyna. Ellenben az még kérdés, hogy vajon mi milyen bátran, s mit válaszolunk majd, ha az unokáink gyűlöletkampányokról, kirekesztésről, hazudozásról vagy a határainkon húzódó szögesdrótokról fognak kérdezni bennünket.

 

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez? Ford. Blaschtik Éva, Helikon Kiadó, 2016.

(1988)
Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.

Szabó Lovas Emőke

(1988) Szerkesztő, kritikus. A pozsonyi Comenius Egyetemen végzett magyar–esztétika szakon. Királyhelmecen él.