dunszt.sk

kultmag

Angyal az ablakban

Márcio-André de Sousa Haz brazil filmrendező Edgar Allan Poe A tömeg embere (1840) című novellájából készített kisfilmet magyar koprodukcióban. Az író és vizuális művész Sousa Haz alkotását 2017. november 22-én mutatták be a Kino Café Artmoziban, Artaud in Compostela című munkáját pedig február 27-én vetítik az ELTE-n, a The concept of ironyt pedig 28-án a Cervantes Intézetben.

Az Aranymedve-díjjal kitüntetett Walter Salles a fiatal brazil művészek egyik legtehetségesebbjének nevezett. Hogy kerül Budapestre egy ismert brazil művész, s hogy jut eszébe, hogy itt készítsen filmet Edgar Allan Poe egyik korai novellájából?

Egy véletlennek köszönhetően kerültem Budapestre. Spanyolországban kezdtem videoperformanszokat készíteni, akkoriban ott éltem, s főként írtam. Egy költői filmemet, az Artaud in Compostelát is itt készítettem egy kortárs művészeti fesztiválra. Ez a munkám egy titokzatos férfiról szól, aki Santiago de Compostelában autózva szemeteszsákoktól szabadul meg, miközben a szerelemről elmélkedik. A filmet február 27-én vetítik az ELTE-n, a Camões Intézet szervezésében a főszereplő, Jorge Varela részvételével. Még Spanyolországban éltem, amikor 2012-ben meghívtak Budapestre. A Labor Galériában mutattam be Szuszpenzió című performanszomat, a Fényírást pedig a Fogasházban. Másodszorra 2013-ban jöttem Budapestre, az ELTE portugál nyelv napjára hívtak meg. Akkor ismertem meg a volt barátnőmet, aki filmprodukciókat készített, s végül itt maradtam. A Poe-novellával 1999-ben kezdtem komolyabban foglalkozni, amikor Lisszabonban éltem. Lisszabon multikulturális város, kaotikusnak, labirintusszerűnek tűnt számomra, s amikor Budapestre költöztem, úgy éreztem, itt is lehetne filmet készíteni a történetből.

 

A 19. századi írók emelték témává a nagyvárosokban rejlő borzalmakat, a metropoliszok inspirációs forrásává váltak a gótikus és horror történeteknek. A Poe történetében rejlő vizuális lehetőségek, vagy inkább a szimbólumok (pl. elidegenedés, a tömeg embere mint a nagyváros irracionalitásának szimbóluma) keltették fel az érdeklődésedet?

Nagyon érdekel a 19. század irodalma, az angol romantika, és előzménye, a gótikus regény. Az egyik első meghatározó irodalmi élményem Edgar Allan Poe volt, megfogott az intenzitása. Ami nagyon tetszik ebben a novellában – hasonlóan A fekete macskához és a Hollóhoz , hogy racionális alapról elrugaszkodva, irracionális, abszurd irányba viszi el a történetet. Az ipari forradalom után a nagyvárosokba áramolni kezdett a tömeg, főként a szegény emberek. Az angol romantikus irodalmat ez nem érdekelte (a francia realista írók reagáltak erre a jelenségre), Poe volt az első, aki a gótikus próza elemeit összekötötte a „valósággal”. Nálam az elbeszélés kicsit más jelentést kap, mint Poe-nál, hiszen a nagyvárosi káosz mára megszokottá vált, egy olyan országban születtem, ahol hatalmas a tömeg. A szimbólumok nem érdekelnek annyira a költészetemben is kerülöm , a filmben is csak vizuális szimbólumokat használok mélyebb tartalom nélkül, például a halak áramlása a tömeget jelképezik: rajban úsznak és soha nem állnak meg.

 

A novella narrátora nemrég épült fel súlyos betegségéből, s a történet kezdetén egy londoni kávéházban üldögél. Az emberek analizálásával tölti idejét, megpillant egy öregembert, akinek lenyűgözi az arca. Követni kezdi, egész nap céltalanul járják a várost, s az elbeszélő arra a következtetésre jut, hogy az öregembernek borzalmas titkai lehetnek. A filmben – Poe történetétől eltérően – a narrátor egy fiatal férfit követ, s megjelenik egy nőalak is. Miért változtattál a történeten?

Poe-nak ez az írása nem tartozik a legintenzívebbek közé, s amikor elkezdtem a forgatókönyvet, az jutott eszembe, hogy nagyon szeretnék egy intenzív történetet írni. Egy olyan filmet álmodtam meg, ahol nem a régi, 19. századi kép jelenik meg, mert ma az ember nem gondolkozik el azon, hogy mi ez a tömeg. Csak a saját életünk felől gondolkozunk róla, a véletlenszerű találkozásaink miatt. A narrátor nálam az emberekben rejlő racionális én-t testesíti meg: folyton gondolkozik, analizál. A másik férfi az irracionálist, ami a civilizáció alatt rejtőzik, s ez az alak is mindenkiben benne van. A nő karaktere pedig azért kellett, mert ő okozza a konfliktust a két személyiség között. Azt gondolom, hogy a hagyományos férfi szerep, a megváltozott női szerepe miatt, válságban van. Az átalakulóban lévő férfi és női szerepeket akartam bemutatni a filmben. Poe-nál valószínűleg azért nem szerepel nő a történetben, mert az elbeszéléseiben egy nő vagy halott, vagy tökéletes, s ez a nőideál nem illik bele a kaotikus városi miliőbe. Persze gondosan tanulmányoztam a novellákban felbukkanó nőtípusokat, mikor megalkottam az enyémet.

 

Márcio-André de Sousa Haz

 

Poe novellájáról a korabeli kritikák megjegyzik, hogy a szerző Londonja nem egyezik az akkori városképpel, s a filmedben megjelenő Budapest is erősen stilizált, miközben vannak ráutaló jelek.

Nem vagyok benne biztos, hogy Poe tényleg Londonban járt, amikor az elbeszélést megírta. Egy nagyvárost keresett, s úgy döntött, Londonba helyezi a történetét. Én is egy olyan várost akartam megmutatni, ami nem konkrét, a filmben el is hangzik, „hogy abban a névtelen városban”. Az gondoltam, nem baj, ha helyenként látszódnak a magyar feliratok mert a magyar nyelv egzotikus, nem beazonosítható a külföldi nézők számára , de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem tudtuk eltüntetni a városban lévő táblákat. Egy olyan városképet akartam létrehozni, ami több városrészből áll, s fontos volt számomra, hogy a néző soha ne lássa az eget. A legfontosabb inspirációt a német expresszionista filmművészet jelentette, például Fritz Lang munkái.

 

A narrátort Szöllőssy Balázs költő alakítja. Miért döntöttél úgy, hogy tapasztalt színész helyett egy amatőrre bízod a szerepet?

Nagyon tetszett Balázs arca, és könnyű dolgom volt vele, mert gyakorlatilag saját magát alakította.

 

Poe a romantika korának egyik legfontosabb szerzője volt, s a munkáidat nézve (pl. The concept of irony) kiderül, hogy a romantika irodalmának egyik elméleti kutatója, az amerikai dekonstrukció fő alakja, Paul de Man is fontos számodra. Kik azok a filozófusok, akik meghatározó szerepet játszottak művészeted formálódásában?

Paul de Man-ra hivatkozom a filmben, de a művészetemet nem inspirálta. Martin Heidegger az egyik legfontosabb referencia számomra, valamint Gaston Bachelard A tér poétikája című könyve.

 

A városi tömeg panorámájában Poe-nál hangsúlyos szerepet játszanak az arcok, s korábbi munkáidban – például a több díjat is nyert The first time I saw Francis Taylor he was in slow motion (2016) című kisfilmedben – meghatározó az arcok közelije.

Poe művészetében nincs fontos jelentése a közeli arcoknak, az arcokkal az emberek identitását ragadta meg a tömegen belül. A Francis Taylor…-ban valami mást akartam kipróbálni, két nap alatt készítettem egyébként a 48 hour film projekt keretében. Nemrég egy videoklipet csináltam, a The Anahit együttes Clouds of Smoke című számához. Az énekesnő énekel, s nagyon gyors vágással minden szótagnál más nő száját, arcát vágom be: 14 nő közeli képét.

 

A Francis Taylor…-ban a női főszereplő azt mondja, „our life was a Godard movie!” Milyen hatással volt rád Godard és a francia új hullám?

A francia új hullám érdekel a legjobban a filmtörténeti stíluskorszakok közül, mert egyszerre experimentális és populáris. Nagyon színes, kreatív és ironikus stílus, ugyanakkor párbeszédet folytat a költészettel. De nagyon szeretem Jim Jarmuscht és Martin Scorseset is, a Krisztus utolsó megkísértése (1990) az egyik kedvencem. Nikos Kazantzakis regénye nyomán készült a film, Peter Gabriel zenéjével, a színészeknek pedig New York-i kiejtése van. Ebből az együtthatásból egy nagyon friss dolog született, s szerintem Scorsese valahol a francia új hullámból merített.

 

Márcio-André de Sousa Haz

 

Gondoltál már arra, hogy nagyjátékfilmet is készíts?

Igen, öt nagyjátékfilm-ötletem is van, de a megvalósításukhoz több tapasztalatra, pénzre és inspirációra lenne szükségem. Az irodalom felől jöttem, a filmkészítés még új dolog számomra. Elkezdtem írni egy forgatókönyvet Radovan Karadžić volt boszniai szerb elnökről. Nagyon érdekel az emberekben rejlő gonosz természet, ebben az esetben az, hogy egy költő, író, pszichológus, demokrata hogyan vált a 20. század egyik legnagyobb gyilkosává.

 

A Versum online-on közzétett Obrigado Senhor (Köszönjük Uram) című versedhez egy videoperformansz is tartozik. A versben (ironikusan) köszönetet mondasz az Úrnak, amiért „mellettünk áll”, „elpusztítja ellenségeinket” stb., de a videóban – miközben közeli képen szavalod a verset – hátulról egy fehér ruhás, fehér kesztyűs férfi celofánnal csavarja be az arcodat, hogy elhallgattasson. Milyen a viszonyod Istenhez?

Nem hiszek Istenben, nem is szeretek a Ferenciek terénél a templom előtt lakni. Olyan érzésem van, amikor kinyitom az ablakomat, hogy egy szenttel találom magam szemben, aki azt mondja, hogy valami bűnt követtem el. Ma már elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy ne hihessünk Istenben, már nem polgári kötelesség, mint régen. Nihilista vagyok, nem hiszek semmiben, ami mozgatja az embereket. A társadalom magától működik. A portugálban az Úr nem feltétlenül Istent, hanem egy felsőbb hatalmat jelent. A vers arról szól, hogy az emberek, úgy alakítják ki a jóságkoncepciójukat, hogy közben megsemmisítenek másokat. Nem gúnyolom ki a hívőket, de ugyanazt a nyelvezetet használom, amit azok, akik hisznek Istenben. A második világháborúban mind a két oldalon hittek Istenben, mégis egymást ölték. Mindenki a saját Istenében hitt. Azt akartam bemutatni, hogy ez a beszédmód a „főhatalomhoz” miként deformálja az embert. Az emberek önmagukat manipulálják a kollektív diskurzusban. Ebben a versben a felsorolások különböző lehetőségek az emberek megkínzására. De csak felsorolom, vizuális képeket közvetítek az olvasó/néző felé. A többi versemben is képekkel építkezem. A költészetemre főleg az angol és az amerikai költők hatottak, például T. S. Eliot és Ezra Pound.

 

Újabb kisfilmen dolgozol, miről fog szólni, s mennyiben lesz más, mint a korábbi munkáid?

Nemrég forgattam egy thrillert, Cosy for 2 at Kuleshov St a címe, egy trilógia első darabja, az utómunkálatokkal most végeztem. A három kisfilmet a Kulesov-hatással való kísérletezés köti össze. Kulesov bizonyította, hogy két kép egymás mellé helyezésével, tehát pusztán a vágással érzelmeket lehet kifejezni. Újabb munkáimban a montázzsal kísérletezem.

 

Fotók: Szvacsek Attila 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket