dunszt.sk

kultmag

 „Üdvözöljük a DEKIA-nál” – állásinterjú a Tháliában Grönholm-módra

Egyetlen pozíció, négy pályázó – egy sikeres multinacionális vállalat négy potenciális kereskedelmi igazgatója. Az esélyes jelöltek egy csoportos állásinterjún találják magunkat: a kiválasztás harmadik köre ez, a cél egyre közelibbnek tűnik, itt már mindenki majdnem befutó. A versenyhelyzetet pedig csak fokozza, hogy a négy pályázó HR-esek segítsége nélkül, magára hagyatva verseng a „zsíros állásért”.

Meglepő helyzet, senki sem erre számított: ingoványos talajon kell küzdeni a talpon maradásért. A bizonytalanság okozta feszültséglufi egyre nagyobbra nő: Várunk-e még valakire? Ha nem, mit kell csinálnunk? Mi alapján, kik és hogyan fognak értékelni minket? Van-e beépített ember közöttünk? És egyáltalán… meddig fog tartani ez az egész? A néző titkolt elégedettséggel, kéjes megnyugvással dől hátra: mindez nem vele történik. Aztán egy felvillanó fény üzenet érkezését közvetíti – és kezdetét veszi a játék.

Minden állásinterjú valamiképp szerepjáték, elképzelt elvárásokhoz igyekszünk alkalmazkodni, próbáljuk magunkat a legjobb színben feltűntetni úgy, hogy az őszinteség látszata se sérüljön. Csakhogy a Grönholm-módszer szokatlan játékokba invitálja a pályázókat, például győzd meg a többieket arról, hogy egy zuhanó repülőn épp neked, a torreádornak adják az egyetlen ejtőernyőt… Az itt játszott játékokban csak Te hiszed, hogy a győzelem a cél, valójában át akarnak látni az interjúra felöltött álarcodon. Ők épp azt a szerep-éned akarják lehámozni rólad, amihez Te görcsösen ragaszkodsz a siker érdekében.

 

 

Láthatjuk, ez a kör már nem a szakmázásról szól. Azon már túl vagyunk. Ők most Rád kíváncsiak. Hogyan tudsz ténylegesen csapatban dolgozni, milyen interperszonális képességekkel rendelkezel. Hogyan tudod éles helyzetben előadni, eljátszani az önéletrajzodban állított/hazudott készségeidet. A vállalat annak ellenére (vagy éppen azáltal), hogy rejtőzködik, meg akar ismerni. Kérdés, hagyod-e magad, kiadod-e magad? Ha pedig a válaszod igen, és elfogadod a játékszabályokat, van-e határa annak, meddig engeded be őket az életedbe. Hagyod-e, hogy a magánéletedben vájkáljanak? Elviseled-e, hogy megalázzanak?

Ha nem tetszik, el lehet menni… de tudd, ha elhagyod a szobát, akkor számodra vége: kiestél a játékból.

Nehéz spoilermentesnek maradnom, mégis szükségét érzem, hogy így tegyek. Jordi Galceran A Grönholm-módszere remek darab, látni kell, nem véletlen, hogy zsenge tizenöt éves kora ellenére már több társulat is előadta Magyarországon. Film is készült belőle, ami szerencsére több lényeges ponton eltér a darabtól, így nem lehet otthoni mozizással kiváltani a színházba látogatást.

A Thália színház és a K2 Színház művészeinek közös produkciója, Mózes András rendezése sallangmentes és jó. A díszlet rendkívül egyszerű: egy tárgyalóasztalt látunk négy székkel, az interjúztatás szerepjátékként való megközelítését pedig fekete, oldalsó függönyök érzékeltetik. A „döntéshozókkal” való kommunikációra személyi laptopok helyett egy irodaszekrény szolgál. A témából adódóan túl sok fantáziát a színészek jelmezébe sem lehetett vinni (öltönyök), habár a farmeros-fülbevalós Carles (Domokos Zsolt) lényegesen kidolgozottabb személyiséget kapott öltözéke által, viszont Merce (Szabó Erika) megjelenése inkább hasonlít egy titkárnőéhez, mint egy karrierista üzletasszonyhoz.

A színészi játékot tekintve Szabó Erika Merceként kellemes meglepetést okoz. A színésznő végre nem „csak egy jó nő”, Merce egy erős, vagy legalábbis mindenáron erősnek tűnni akaró, ambiciózus nő, aki meg akarja és meg is tudja állni a helyét a férfias, vezetői világban akkor is, ha kemény döntés elé állítja az élet. Bán Bálint hitelesen hozza az arrogáns és rendíthetetlenül cinikus, mindennemű empátiát nélkülöző Ferrant, akinek olyan fontos a látszat, hogy minden helyzetből győztesként távozik, akkor is, ha épp elbukott. Borsányi Dániel Enricje olykor kissé tenyérbe mászó figura, de négyük közül a legmegnyerőbb karakter. Ő képes a leginkább elnyerni a néző szimpátiáját néha kissé együgyű, emberi attitűdjével, ő az a pályázó, akin látszik, hogy „próbálkozik”. Domokos Zsolt Carles-ja viszont az a pályázó, aki önmagához a legközelebb tud maradni az interjú alatt. Nem akar, vagy nem tud merőben másnak látszani, mint ami; eleinte gyanús, feminin gesztikulációja idővel magyarázatra lel.

Az állásinterjúk személytelen, futószalag-elven működő, „köszönjük, majd értesítjük” világában azt kell mondanunk, hogy ez a Grönholm-féle kellemetlen, feszültséggel teli csoportos interjú egy rendkívül személyes, egyénre szabott, érzelmekkel teli különös változatot állít elénk (ahol nem „felejtenek el” visszajelzést adni). Beszédes, hogy Mózes András az egyik pályázót épp a nézők soraiból, az „átlagemberek” közül rendeli (rendezi) be. Hogy ki az, és miért csak őt? Tessék elmenni, megnézni!

 

Jordi Galceran

A Grönholm-módszer

A Thália Színház és a K2 Színház művészeinek közös produkciója

Bemutató: 2017. november 2. – Arizona Stúdió

 

Szereplők:

Ferran: Bán Bálint

Merce: Szabó Erika

Enric: Borsányi Dániel

Carles: Domokos Zsolt

 

Jelmez: Tóth Barbara

Dramaturg: Kiss Péter Balázs

Produkciós vezető: Bán Bálint, Mózes András

Zeneszerző: Horváth Szabolcs

Visual Designer: Radványi Anna

Súgó: Buksa Alexandra

Fordító: Bakucz Dóra

Rendező: Mózes András

 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket