dunszt.sk

kultmag

Kalligram 2019/1

A Kalligram januári számát Terék Anna versével ajánljuk.

A sár fölött

Látod, végül mégiscsak
elfogy minden szó,
Szabolcs.

Markolja testem
négy sarkát a vágy,
hogy keresselek,
utánad menjek,
még megmagyarázzam,
még egyszer.
De nem maradt
sehol a testemben
egyetlen szó sem.

Ha mondanék is valamit,
már nem hallanád meg.
Állok.
Az ég szélét messze húzza
tőlem a délután, a nap mögé nyomja,
mint tudat a szem elől
a párolgó várakozást.

A szám elől futsz el,
hiába ígérgetsz
halk hangon mindent,
te is tudod, hogy megint
elfogyott minden szó,
Szabolcs.

Amikor apám kórházba került,
ugyanígy fogytak el a szavak.
Nem maradt mivel imádkozni.
Próbáltam én akkor is,
de mindig van, nem igaz, amit
nem lehet kimondani ?

Mert nehéz a kéz,
ami idő előtt akar
elengedni.
És nehéz a száj,
ami tele van félelemmel.

Talán, ha csontosabb lenne
ez a világ, vagy ha
hinni tudnék. Akármiben.
Mondjuk, hogy ennek
az életnek is van váza :
határai és vége,
vagy, hogy mindig marad
valami, ami az életet
egyben tartja és mozgatja.
Hogy nem törsz majd szét,
ha már nem vigyázok rád,
és hogy én sem
mállok szét nélküled a napon.

Ha állnánk egymással szemben,
akkor sem tudnál már megcsókolni.
Két nehéz száj :
az enyém félelemmel,
a tiéd hazugsággal teli.

Álmomban fekszel mellettem,
a számra szorítod a kezed,
és tolod vissza a testembe
a szavakat.
Ne mondjak ki már semmit,
csak várjak,
mintha az idő magától
fel tudna oldódni.

Az ablak aljába hajtom a fejem,
és nézem, hogy csillog az esti fény
a fém kéményeken.
Kint nyár van,
bennem mínusz negyvenkilenc.
A város térdig süllyed
a feketére olvadt járdában.

Minden mozdulatlan maradt
és érintetlen.
Mintha meghaltál volna,
pont olyan szótlanul,
minden válasz nélkül,
mint apám.

Már vasárnap rosszul nézett ki, rosszabbul, mint előtte,
de hétfőn megint kinyitotta a szemét, figyelt rám: morgott és nézett.

Kedden már lilák voltak az ujjai, a feje, a füle
és olyan sovány volt, az én kövér, nagy hasú apám
olyan kicsi és törékeny lett, hogy arra gondoltam,
fel is emelhetném akár, mint ő engem régen.
Összetört volt, ki sem akarta nyitni a szemét,
alig kapott levegőt, gondolom az oxigénhiány miatt volt lila.
Alig szuszogott, nagyon gyorsan szedte a kis lélegzeteket,

nem tudott köhögni, pedig tele volt a tüdeje.

Rémülten szólongattuk, mint akik nem hiszik el azt, amit sejtenek,
anyám végül annyira sírt, hogy inkább elment a gyógyszertárba,
hogy hozzon hidrogént, amit az ápolók kértek.
S addig egyedül maradtam vele és nagyon féltem.
Tudtam, hogy valahogy fel kéne oldozni, de én magam sem tudtam, hogyan.

És akkor mondtam neki, figyeljen jól rám, bármit is tett, bárhogy is volt, nem baj.
Nem baj semmi.
Volt, ami volt,
az volt, ahogy volt,

minden úgy jó, ahogy megtörtént.

Hogy mindegy már az egész, nem csinált semmi rosszat,
mert a helyében senki sem tudta volna jobban csinálni
ezt az életet, ilyen feltételekkel.
Mondtam neki: ő erős és bátor ember és mindent megadott nekünk,
amit csak lehetett.
És ha bármi rosszat is csinált, azt mind jóvá tudtuk alakítani
és miatta lettem olyan: amilyen, és hogy ez nem baj, és hogy ez jó.
Továbbra sem reagált, nem nyitotta ki a szemét,

de kicsordult a könnye.

Aztán már nagyon sírtam, és visszajött anyám.
Még egy darabig ott voltunk, simogattuk, szólongattuk, anyám imádkozott,
aztán ötkor mondtam, hogy mennünk kell haza.
Még a homlokához nyomtam a homlokomat és mondtam,
vigyázzon magára, holnap újra jövünk, ne féljen semmitől, majd találkozunk.

És kimentünk.

Épp vacsoráztam, amikor hétkor telefonált az egyik nővér, hogy 6 órakor meghalt az apám.
Akkor még egy ideig ettem, mert nem akartam tudomásul venni,
tudtam, hogy utána már nem fogok tudni semmit sem lenyelni.

Később csak járkáltam fel-alá a lakásban és sírtam, egy jó darabig.
De valahogy, egy idő után nagyon megnyugodtam.

Mint mikor elengedi a szívedet valami,
és ki tud simulni végre minden
görcsbe rándult izom.

Mintha megkettőződött volna bennem és körülöttem minden,
egyszerre több helyen éreztem a kezemet, mintha lassan
összeértem volna az egész világgal. Sütött be az ablakon
a nap, a fénnyel is valahogy összeértem,

belemosódtam az életbe, amikor megtudtam, hogy apám meghalt.

Tudtam, hogy többé már sehogy sem tud bántani,
és tudtam, hogy többé már ő sem szenved.

Egyszerre szabadultunk meg.

Néztem az arcát a koporsóban és fájt,
hogy már húsz éve nem volt bőrcipője,
hogy soha nem volt elég pénze,
pedig úgy szeretett volna vásárolni
kacatokat.

Hogy húsz éve nem látta a tengert,
hogy átvágták sorban az albánok,
a bosnyákok, a makedónok.
Hogy nevettek rajta a munkatársai,
mikor részeg volt, és fájt, hogy van, amikor
ennyire nehéz tud lenni minden,
hogy az embernek innia kell,
hogy nem tudott erősebb lenni, hogy

nem látta senki egészben soha ezt az embert.

Talán csak a gyerek
látja a saját apját
mindig élesebben,
hogy milyen esendő
mennyire önző,
mennyire részeg,
s hogy milyen szánalmas,
ahogyan tántorog.

Mert előbb vagy utóbb,
minden szeretet ellenére,
kiélesednek a képek, Szabolcs,
elég fény jut az ember szemébe,
hogy látni kezdje,
ki, hogyan hazudik.

Aztán a gyerek meg,
vakító fénnyel a szemében,
maga próbál már hazudni,
hogy amit lát, az nincs is,
csak holmi tükröződése
a világnak.
Nehéz kifakult szemekkel
szétválogatni,
hogy mi volt az igazság,
és mi volt csak az árnyéka annak.

Az alkohol apró szeletekre vág mindent,
csak a tántorgást látod,
csak az üvöltést hallod,
csak a félelmet érzed,
csak a tehetetlenséget szorítod.

És talán ő is lehetett volna erősebb.
Ha nem lett volna annyira magára hagyva,
mindig mindenben.
Pont, mint te, Szabolcs.
De persze, egyetlen gyerek
sem lehet felnőtt
a saját apja helyett.

Nem te fájsz,
nem te hiányzol.
Ez is csak apám.
Valami belőle jövő
régi fájdalom,
ami rajtad keresztül tör
magának utat bennem.

Hisz végül te sem lettél több,
te sem tartottál tovább,
mint a többiek.
Nem szültem neked gyereket,
nem szerettelek eléggé,
nem kiabáltunk egymásra,
és nem tudlak téged sem elengedni.

Távolról tartod csukva
a szájam, ujjaid az orromig érnek.
Az állkapcsomba kapaszkodsz,
az tart csak meg
az alólad kifutó világ fölött
az én befogott szájam,
az én csendem.

De mi tart majd meg téged
a sár fölött, Szabolcs,
ha már az egész
állkapcsomat letépted ?

A szám tartalma

Györe Balázs
halottak napja
döngölt
behatolás
falánk
(versek)

Sántha József
Bohócok az ispotályban
(novella)

Terék Anna
A sár fölött
(vers)

Kompolthy Zsigmond
Pannon pestis
(regény, 4. rész)

Győrfi Viktória
Bambusz
Ami maradt
(versek)

Szalay Zoltán
Faustus kisöccse
(regényrészlet)

Varga Imre
Ál(om)szonettek
(versek)

Szappanos Gábor
Az anyagsűrítő, avagy bűn és bűnhődés a mennyben
(novella)

Halmi Tibor
Bécs
(vers)

Vincze Ferenc
Az utolsó történet
(novella)

Deák Botond
Egy Szent Iván-éj
A Dallam
Egy kérvény
Fürdetési időben
(versek)

Csombor Rita
Vénia
(regényrészlet)

Élő Csenge
elvirágzás
nyolc szoba

Bozsik Péter
Kubanap
(kubai napló)

Csehy Zoltán
Virággá összefogott szirmokban
(svájci ceruzatornák, úti jegyzetek)

Smid Róbert
Ki Kálban forgat, annak zimbes-zombis a táj (Térey János: Káli holtak)
(kritika)

Mohácsi Árpád
A behódolás művészete (Daniel Kehlmann: Tyll)
(kritika)

Pethő Anita
Történjen már végre valami! (Csillag Lajos: Túlsó part)
(kritika)

VITA
Schmal Alexandra: Válasz Szilágyi Mártonnak
Szilágyi Márton válasza

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket