dunszt.sk

kultmag

A kuflik nyomában…

Bizonyára sokan emlékeznek Kormos István Vackorjára, az ötvenes évektől több generáció gyerekkorának meghatározó mesesorozatára. A pisze kölyökmackó nyomaiba lépve az utóbbi években a kuflik hódítottak teret maguknak. S mióta e vicces és szerethető figurák otthonra találtak az Elhagyatott réten, azóta nemcsak a rét lakóinak mindennapjait pezsdítik fel az újabbnál újabb kalandjaikkal, hanem a még totyogóktól kezdve egészen a hajlott korú olvasókét is. Dániel András első kufli-kötete, az Egy kupac kufli 2013-ban látott napvilágot. Azóta az eredetileg néhány részesre tervezett kufli-történet egy igen gyorsan gyarapodó sorozattá nőtte ki magát: az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg A kuflik és a pofavágóverseny címmel a sorozat 12. kötete. A kufli-könyvek ismertségét szintén növeli, hogy 2017-ben az eredeti rajzokra alapozva nagyjátékfilm is készült, az egyes részeket egy történetláncra fűzték fel. Viszont borítékolható az is, hogy a kuflik mindnyájunk számára tartogatnak még a továbbiakban is meglepetéseket, hiszen a könyvsorozat részeinek száma várhatóan megduplázódik a tervezett és folyamatosan készülő filmes megformálás következtében.

Az egyenként két-két történetet tartalmazó Kufli-kötetek főszereplői elsősorban a kuflik. Mint a nevük is sejteti, egyaránt hasonlítanak a kukacokra, a kiflire és a krumplira, de tulajdonképpen leginkább senkire, s valójában mégis mindnyájunkra. Igazi antihősei ők egy valódi antimesének, amelyben sokszor a hangsúly nemcsak a fordulatokkal teli történésen és magán a cselekvésen, hanem a szemlélődésen és a lehetséges nézőpontok sokaságának megmutatásán van. A kuflik maguk is sokfélék, azaz ahányan vannak, annyiféle karaktert testesítenek meg: „Mert ebben a kupacban hét kufli lakik. Zödön, Pofánka, Titusz, Hilda, Valér, Bélabá meg Fityirc – így hívják őket. Zödön a legzöldebb. Pofánka a legpirosabb. Titusz a legsárgább. Hilda a leglilább. Valér a legkékebb, Bélabá a legbarnább. Fityirc meg a legszürkébb, mert annak is kell lennie valakinek” – mutatja be a narrátor a kuflikat. És természetesen a változatos külsejük mögött teljesen más-más karaktert jelenítenek meg: Zödön, aki ugyan kissé bamba és igen szeret enni, termetéből fakadóan a legerősebb, Pofánka egy bevállalós és életvidám kis kuflilány, aki időnként duzzogni is tud, Titusz, aki mindig teli van ötletekkel, Hilda a jóságos anyatípus, aki igyekszik rendet tartani a házuk, azaz a kupacuk tájékán, Valér a tettre kész kuflifiú, Bélabá, a legidősebb és legtapasztaltabb, akinek majd mindenre eszébe jut valamilyen emlék, Fityirc pedig Bélabához hasonlóan a legkidolgozottabb karakterek egyike, mindnyájuk közül ő a legolvasottabb: megfordult már a kezében többek között Fekete István Téli berekje és Rejtő Jenő Az elveszett cirkálója is.

Ahány félék annyiféleképpen viszonyulnak a világhoz, a történésekhez és egymáshoz, de sohasem kérdés, hogy mindig az elfogadás és alapvetően a közösségben gondolkodás határozza meg mindnyájukat. S mivel nagyon emberiek, ezért könnyen azonosulunk a kuflik közül hol egyikkel, hol másikkal.

Mellettük azonban szót kell ejtenünk a Kufli-sorozat apró lényeinek világáról, akik egyfajta szürreális háttér- és mellékszereplőkként a sorozat második részétől egyre fontosabb szerepet kaptak, nemcsak a sokszínűségük, a másságuk, furcsaságaik ábrázolása révén, hanem az általuk is képviselt pengeéles és abszurd humoron keresztül. Ide tartoznak elsősorban a rét lakói: a csigák, hernyók, pókok, madarak meg különféle apró rágcsálók, a varázsgombák, akik többször kapnak meghatározó szerepet, különféle fantázialények vagy a vicces felhők, akiknek mindig van valamilyen mondanivalójuk vagy éppen kiegészítenek valamit, a személyszállító repülő, aki örökösen visszatérő tanúként kíséri a kuflikat és az eseményeket, s természetesen lelkesen kommentálja időnként a látottakat. De a felsorolásból nem maradhat ki mohamanyi és a beszélő fatuskó sem, akik szintén visszatérő szereplők.

A Kufli-mesék cselekményvezetését az egy-egy szálon futó rövid történetek határozzák meg, amelyek segítenek megmutatni, hogy a legapróbb esemény is mennyire összetett és milyen gazdag pillanatok sora lehet. Ennek jegyében e történetek dinamikája arra épül, hogy a teljes nyugalmi állapotból, az unatkozó, elmélázó, elmerengő vagy éppen szunyókáló helyzetből a kuflikat kimozdítja valami váratlan esemény, például az eső, egy feltámadó szélvihar, a mindent betakaró köd, az erősen világító telihold, Hilda „pucoválórohama”, Bélabá kiújult ugrálódudor-zsibbadása vagy csak pusztán egy ötlet, amivel megpróbálják elűzni az éhségüket vagy az unalmukat. Ilyen szempontból mindenik kufli-mese cselekménye igen egyszerű. Viszont pont ettől az egyszerűségüktől nagyszerűek e mesék azáltal, ahogy ugyanakkor több nézőponton keresztül ábrázolják a történéseket. A kuflik, a háttérszereplő rétlakók és a narrátor objektívének váltogatása mutat rá tehát arra, hogy mennyire sok rétegű az élet legapróbb és viszonylag leghétköznapibb eseménye is.

Dániel András e sorozatát a humor igen gazdag tárházán túl erőtelesen járja át az önreflexivitás, amit elsősorban a mellék- és háttérszereplő rétlakó lények kiszólásaiban és frappáns fricskáiban érhetünk tetten, de kiérződik olykor a narrátori hangból és a kuflik beszélgetéseiből is. Így egyáltalán nem meglepő, hogy a11. kötet Mi újság kuflik című meséjében a beszélő fatuskó kezdeményezésére épp „a nem történik semmi” dilemmája kerül a középpontba: „– Majdnem minden alkalommal bajba keveredtek… Tisztára mint egy kitalált történetben!” – jelenti ki a beszélő tuskó, ezért Fityirc – mivel éppen úgyis ráérnek – lelkesen javaslatot is tesz, hogy: „Maradjunk itthon, és nézzük meg, mi történik, amikor nem történik semmi!” A legmegfelelőbb jelszó megállapítása körüli vita után, miszerint a „cickánycucc” vagy a „patkánypötty” szó adja meg a jelt, hogy kezdetét vegye a közös semmittevés, a kísérlet mégis sikeresen lezajlik. „Mennyivel fárasztóbb szánt szándékkal nem csinálni semmit, mint csak úgy!” – foglalja össze a tanulságot (?) Pofánka.

A Mi újság kuflik című rész bír talán a sorozat legerőteljesebb metanyelvi funkciójával, miáltal egy többszörösen rétegzett metaszövegként tartja mozgásban az értelmezési síkokat az olvasó számára. Egyszerre mesél el egy új történetet és idézi fel a korábbi részek eseményeit, sőt szól maguknak a kufli-meséknek a történetvezetéséről és a struktúrájáról. A beszélő fatuskó és a kuflik párbeszéde során nemcsak a cselekvés szükségszerűsége kérdőjeleződik meg, de önmagukra mint a történet főszereplőire is visszakérdeznek, akárcsak a narrátor kilétére és történetük fiktív, illetve valós voltára. Dániel András remekül játszik e narratív síkok váltakoztatásával és mozgásban tartásával. Ennek köszönhetően teremt izgalmas kontrasztot e részben is, amivel egyben dinamizálja is a nem történik semmi és a történik valami egymásnak feszülését. Természetesen itt sem maradhat el a váltás, a zárójelenetben erős késztetést éreznek a kuflik, hogy mégis csináljanak valamit: így gyorsan el is indulnak jégcsapot keresni. Azonban a szerző e történeti szál kibontását és továbbgondolását már az olvasó képzeletére bízza.

Metanyelvi funkcióval bírnak tulajdonképpen a Kufli-sorozat egyes részeiben a felhők és a rétlakó lények legkülönbfélébb megszólalásai, amelyek egy része a kuflikra irányul, másik része saját magukra vagy a többiekre, illetve a mesére és magára a történetre. Hogy csak néhányat emeljünk ki közülük: „Most akkor csak nem látszódom, vagy nem is vagyok itt?” – teszik fel többször is a kérdést a réten lakó lények, „Velem soha nem történik semmi érdekes…” – állítja egy másik, „Most mondanom kéne valamit?”, és a rá érkező válasz: „Dehogy! Mi csak látványnak vagyunk itt…”. A felhők és hópelyhek hangja is hallik: „Én tévedésből lettem hópihe” – mondja az egyik, „Jó lett volna valami izgalmasabb szerep ebben a történetben, de már csak hófelhőnek lehetett jelentkezni”, „Én vagyok a világ egyetlen rajzolt hópelyhe!”, és érkezik is a válasz erre egy másik fehér pöttytől: „Na ne már!”, egy újabb hang: „…Akkor én most megpróbálok megállni a levegőben”, egy másik felhő is megszólal: „Unok havazni”. A csigák hangját is többször hallani, de van, akit több képsoron keresztül követhetünk, amint kidugja a fejét a hóból: „Én nem bírok lelassulni!”, a következő képkockán: „A száguldás a mindenem!”, később: „A sebesség megszállottja vagyok”, majd az örömittas kép sem marad el róla a történet végén, hiszen ő ér el a kötet nyomdai adatait közlő kolofon soraihoz: „Győztem! én értem ide először!”

A Kufli-kötetek mint könyvtárgyak rendkívül telítettek. Minden részük zsong, a mozgalmas képsorok vizuális és verbális oda-visszautalások legkülönfélébb rétegeivel ragadják meg a figyelmünket. A kartonált borítón, a védőlapon, az előzéklapokon és a címlapon is gyakran feltűnnek a sorozat főszereplői mellett a rétlakó lények, akik mindannyiszor meglepik és megszólítják az olvasót, kiszólnak és kikacsintanak ránk. Ahogy a sorozat több részének címlapján a lények jelentik be, hogy a szerző rajzaival készült a mesekönyv, a Szerintem mindenki legyen kufli címlapján épp folyamatában láthatjuk, ahogy egy rétlakó vési fel a cím betűit. A világ első kuflizenekara című kötet borítóképén a szerző nevét szintén a lények konferálják fel: a Dániel András nevét mutató szalagot egy madár tartja a csőrében, hozzá pedig a zenét egy kürtormányú lény szolgáltatja. A hátsó borítón pedig egy másik lény bújik elő egy üregből, figyelmeztetve az olvasókat: „Vigyázat! Ez a könyv a nyugalom megzavarására alkalmas hanghatásokat alkalmaz!” A Szerintem mindenki legyen kufli hátsó borítóján egy pöttyös kutyaszerű lény hökkenti meg az olvasót a megjegyzésével: „Nem hiszem el! Még egy könyv a kuflikról!” E kijelentés a szkeptikus olvasó hangját is megjeleníti, amivel egyfajta görbe tükröt is tart a kötet és az olvasók számára.

A sorozat egyik alapmotívumává válik az, ahogy a védőlapon, az előzéklapon és a címlapon elő-előbukkanó lények a frappáns és vicces megszólalásaikkal elővetítik a cím alapján várható eseményeket és kifejezik az ahhoz kapcsolódó gondolataikat, érzéseiket, ami az egyes kötetek zárlatában szintén helyet kap. Ez egyfajta dinamikus keretet teremt a történetek köré. A hét főszereplő kuflihoz hasonlóan – akikről tudjuk, hogy „jönnek és mennek, sosem tudni, honnan hová…” – e háttérszereplő lények szintén azt a benyomást keltik, hogy szabadon mozognak a könyvben, illetve a könyvből ki és be, ezzel egy olyan képzeletbeli világ érzetét teremtik meg, ami határtalan és nem ér(het) véget a könyv oldalain. Valójában a Kufli-kötetek számozatlan oldalai is ezt a szabadságot tükrözik, ami nemcsak e ki-bejárkáló szereplőket, hanem az olvasót is felszabadíthatja a lineáris történetkövetés kötöttsége alól, hiszen újabb és újabb összefüggéseket és a történetek összefűzésének szabadságát kínálja fel a számunkra. Gyakran szembesítenek e mesék azzal, hogy ahol véget ér egy történet, ott több másik kezdődik el, a Tengerre, kuflik! kolofonja mellett például egy kukacszerű lény jelenti be: „Ha megengedik, én most énekelni fogok!…”, amire méltatlankodik egy koronát fején hordó fura szerzet: „Jaj, ne!”

A szabadság határozza meg a Kufli-kötetek nyelvezetét.

E teremtet világ állat- és növényneveinek végtelenül gazdag tárháza valós és fiktív élőlények sokaságát vonultatja fel, elemzésük nemcsak egy hosszabb kifejtést érdemelne meg, hanem izgalmas lenne felállítani a Kufli-kötetek állat- és növényfajainak határozóját is. Ízelítőül következzen néhány növény neve: vadsóska, vadzab, vadspenót, vadmarcipán, vadkavics, vadradír, tavaszi kukackalap, náthafű, szőrvirág, sárkányguriga, őserdei majomkarom, zúzmarás rozmárfa, macskaperlit, útszéli rongyika, bárcsakbokor és vakondtövis, illetve egypár állat megnevezése is: mezei sügér, lábascsiga (lábakkal és csigaházán egy lábassal), szőrteknőc, kétfejű lepkehal, levernyó, kócféreg, nevetke, mászkánc, macskalégy, kunkorféreg, rikoltó lébics, lámpáskukacok és a holdkakukk.

Az erős akusztikai hatásokra épülő szójátékok és halandzsaszavak a humor kifogyhatatlan forrásaként hálózzák be a kötetet. Rámutatnak nyelvünk gazdagságára, miközben nemcsak felszabadítják az olvasót, hanem otthonossá is teszik számára a nyelvet: „pittyegtek a pintyek, zsurmékoltak a zsurlók, bömböltek a bölömbikák, nyíttak a nyüvek, vinnyogtak a virágok, csirpogtak a csirkék és cingtek a cingárok szerte a réten…” (A világ első kuflizenekara) E játékot erősítik fel a tobzódó legkülönfélébb kulturális utalások. Például A kuflik és a szélposta című kötetben több irodalmi utalást is találunk: a történet nyítóképén a szélfútta röpülő levelek és bukdácsoló lények között bukkan elő az Elfújta a szél, következő oldalon a repülő duruzsolja Tóth Árpád fordításában Paul Verlaine ismert sorait: „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon…”, majd egy felhő szájából halljuk vissza Szabó Lőrinc Bródy János által megzenésített Szél hozott, szél visz el című versének felidézését. A kuflik és a pofavágóverseny első meséjében kulcsszerepet kap az elveszett Bélabá keresése során a pipa, mint fontos nyomozókellék. A történet egyik képkockáján viszontlátjuk René Magritte A képek árulása című híres alkotását, amint az egyik mellékszereplő rátalál és megjegyzi: „Ez nem egy pipa…”. Ez az intertextuális utalás egyszerre tart mozgásban több értelmezési síkot és válik a humor összetett forrásává, melyben nemcsak a helyzetkomikum érvényesül, hanem valójában az egész 20. századi lét- és művészetelméleti kérdések szintén felidéződnek egy utalás szintjén.

Dániel András Kufli-meséinek különlegessége a kép és szöveg, a vizuális és nyelvi humor dinamikus együttmozgásának és összhangjának köszönhető. Izgalmas játékot teremt az is, hogy a mesefolyam vizuális megjelenítése ötvözi a képeskönyvek és a képregény műfajának eszköztárát.E műfajok kimozdítanak e mesefolyam olvasása során a megszokott olvasási rítusainkból, rávezetnek, hogy a történetet hogyan alakít(hat)ja tovább maga az olvasó is az egyes vizuális részletek felett való elidőzés, azok átugrása, kihagyása, vagy éppen a visszatérés révén. Mindezek jegyében kétségtelen, hogy a Kufli-sorozat, bár a kiadói ajánlás szerint 3-6 éves korosztály számára ajánlott, valójában igazi családi könyvek, amelyeket nemcsak a gyerekek böngésznek és/vagy olvasnak élvezettel, hanem a felnőttek is.

Dániel András: Egy Kupac kufli. Pagony, Budapest, 2013
Dániel András: A kuflik és a nagy eső. Pagony, Budapest, 2014
Dániel András: Szerintem mindenki legyen kufli! Pagony, Budapest, 2015.
Dániel András: Jó éjszakát, kuflik! Pagony, Budapest, 2016.
Dániel András: Kuflik a hóban. Pagony, Budapest, 2016.
Dániel András: A kuflik és a mohamanyi. Pagony, Budapest, 2017.
Dániel András: Kuflik a láthatatlan réten. Pagony, Budapest, 2017.
Dániel András: A világ első kuflizenekara. Pagony, Budapest, 2017.
Dániel András: Tengerre, kuflik! Pagony, Budapest, 2018.
Dániel András: A kuflik és a szélposta. Pagony, Budapest, 2018.
Dániel András: Kuflik a föld alatt. Pagony, Budapest, 2019.
Dániel András: A kuflik és a pofavágóverseny. Pagony, Budapest, 2019.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket