dunszt.sk

kultmag

Legéndy oltára

Igyekszem elkerülni mindent, amit hozzám hasonlóan már többen megírtak: kerülöm a hasábalakú formát, nem foglalkozom semmivel, ami – ha ide is tartozhat – már sokak által ismert. Elsősorban azzal foglalkozom, amit a legkönnyebben és leggyakrabban félremagyaráznak, akik Legéndy Jácint sajátos avantgárdját igyekeznek értelmezni a poézis iskolás tanításai alapján.

Az iskolás és innen-onnan orzott fogalmak, kifejezések sehogy sem magyarázhatók bele Legéndy műveibe.

Hiszen az avantgárd: „élcsapat”. Százegynéhány évvel keletkezése után ezt a fogalmat önfeledten, akkori viszonyrendszere szerint emlegetni kissé túlhaladott. Ebből ilyen távlatban már lett neo, poszt stb., de az élcsapatnál neóbb, újabb nincs. Vagy avantgárd, vagy nem az. Attól függ, halad-e, vagy nem. Úgy érzem, eddig Jász Attila közelítette meg a legpontosabban Legéndy költészetének lényegét.

A kívülállást.

És a nyomasztó nihilt:

a grufti klub vécéjében csupán
egy szöveg parázslik immár a
kézmosó felett gyönyörű vagy
sugallja poétikus tükör …
… az éjszaka démonsmink-
jeit lemosva csupasz pofához
elképzeled királyságodat ben-
sődben is pucérra vetköződsz …
… végső üzenet lófej a baldachi-
nos ágyban …

(Csupasz pofához)

Az értelmetlenné rohasztódó létben, ahol hiába játszik rémalakot az ember, a smink alatt a világmaffia halálüzenete már ott lapul, és nem lesz meglepetés. Ez az életed.

Nincs olyan skatulya, amelybe a Földalatti Oltár szerzőjét bele lehetne gyömöszölni, mert egyedi és berámázhatatlan. Ha elfogadjuk, hogy underground költő, megint mellényúlunk, mert ez alig igazabb vélekedés, mint bármi más.

Munkáiban természetesen felhasználja mindazt, ami az avantgárdtól a jövő évi divatig alkalmas arra, hogy elmondja az olvasóknak (reneszánsz habitusára, illetve sokoldalúságára ezúttal nem térek ki). Eléggé régen ismerem ahhoz, hogy tudjam, minden ellenvéleménnyel szemben folyamatosan változik.

A lényeg, a forradalom azonban marad. Csak éppen átalakul, ahogy minden változik az idők során. Könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy Legéndy már nem ifjú költő, érett férfikorban van. Lelkülete és a „Van” realitásának elfogadása helyett nem idézi a hajdani szentimentalista (aki nem érti, olvasson utána!) fájdalmas elégedetlenség individualizmusát, hanem a „legyen Más”, vagy még inkább a „jöjjön a forradalom, jöjjön a barbárság” költője, amiként Babits (Május huszonhárom Rákospalotán).

Volt.

Erre utaltam, amikor a férfikort említettem. A „gyöngéd érzékeny forradalmár” szókapcsolatra, ami szép, lírai önjellemzés, ráadásul találó és őszinte vallomás önmagáról. De verseinek mozaikja már nem elsősorban a naprakész ifjú harcias forradalmát, hanem saját múltját és a jövő szerintem nem igazán reményteljes nemzedékeit villantja fel.

Még jelen vannak mintegy múltbeli leletként a grufti csajok is, sugárzik a múlt és a jövő közötti tranzit állapot, a kísérletező ember forradalmisága és távolodó ifjonti emlékszikráinak halmaza, viszont – és ezt már pontosan ő fogalmazza így erről az avantgárdról – nem az iskolákban oktatott stilisztikai megoldásokat érti e fogalmon, hanem azt, hogy változik, és rebellis energiájával mindig újat hoz létre. Szerinte is ebben áll a permanens, tehát nem az eredetileg volt s manapság tananyagszerű avantgárd átütő ereje.

Állandó fejlődésére tekintettel nem vitatkozom, pláne, hogy sok értelme nem lehetne, hanem elfogadom, amit maga is vall: változatlanul, sőt talán egyre jobban kötődik az underground mozgalomhoz, és ezért jelennek meg erősen ennek nyomai is költészetében.

Ez természetesen nem meglepő, hiszen a kivetettekkel, az underground szabad világához csapódva immár csak oda tartozni vágyókkal, a létüket és annak attribútumait átalakítani óhajtó rajongókkal és a hivatalos elismertségből mindmáig száműzött, úgymond politikai okokból kitaszított, jelentős művészekkel vállal közösséget.

A világ megváltásának hiányától szenvedők, a költő Jézus-formái más-más alakban régóta ott bolyonganak ebben a megváltatlanságban, ahol az általános kamaszsorsok és az egyre általánosabb elidegenedés társadalmi vetületei, mint megkerülhetetlen fájdalomváltozatok, voltaképp mindennapi jelenségként tűnnek fel. A kiút adott, de látszódik a tehetetlenség kábító ellenszere is:

varázsgombát rágtál hogy
kicsónakázhass a múltat jö-
vővel összekapcsoló tudat-
folyamra s egészen istenig
sodródj …

(Varázsgombát rágtál)

Mindezt átszövi egyfajta, Legéndynél újdonságnak nevezhető tisztulás és erősödés. Nem keresek elődöket, nehéz is lenne, de a beat költőinek nyilván nem szándékosan alkalmazott, vagy éppen alkatilag adott, a lágyságon is átsütő agressziója (forradalmiság) ugyancsak érezhető. Most nem vizsgálom, mennyire lehet ez a meggyalázott Krisztusok szimbolikus fel-felidézése.

A könyvnek azonban van egy rendkívül érdekes vonása, a látszólag laza formakezelés. Noha a szerző megtartja a szöveg hosszú ideje védjegyként ismert hasábalakját, e formát – a korábbi műveihez viszonyítva sűrűbben használt alárendelő mondatszerkezetekből adódóan – sok helyen lágy enjambement segítségével oldja, míg a szavak elválasztásának kötőjeles rendszere a nála már stílszerűnek nevezhető módon teszi pergőbbé, gyorsabbá a textust.

Hogy nem alkalmaz központozást, a világirodalmi előzményekre gondolva aligha újdonság: az ötvenes évek francia lírájában is számtalan hasonló megoldás található, de például a beat irodalom képviselői sem szerették ezeket az iskolás bukkanókat, legfeljebb kötőjellel mutattak bizonyos szövegrészek végére, mert nézetük szerint az írásjelek akadályozzák a vers áramlását. A központozás teljes mellőzése, persze, intellektuális küzdelemre készteti az olvasót, s mivel a mondatokat csupán az ész képes felismerni, ha akarják, ha nem, a költő értelmesen olvasni is tanítja az értésre vágyó verskedvelőket. Ez hallatlanul fontos egy olyan korszakban, amikor a magyar nyelven íródott művek megértése szégyenszemre érettségi, sőt egyetemi felvételi tétel.

Különös értéke Legéndy versszövegeinek a sajátos ritmikai szisztémájukon belül főleg prózaritmusként jelentkező ütemesség, amely változatosan, de jellemzően anyanyelvünk időmértékes verselésre való alkalmasságát is újra és újra igazolja:

gyümölcsfaágak lebegnek mint 
ősvilági indák s adrienn puló- 
vere úgyis elbarangol az ink- 
luzíve surrogó szélben …

(Gyümölcsfaágak lebegnek)

Azt ajánlom az olvasók figyelmébe, hogy ne az általános (a politikusok nyelvezetéből eredő) nyelvromlást sajátítsák el egyesek nagyképűségét másolva, hanem tekintsék követendőnek azt a képességet, amivel Legéndy Jácint, habár megtartotta szigorú versformáját, a szabályos hasábokat, mégis folyamatosan adja elő egyéni, akármihez sorra, de hasztalan hasonlítható szövegteremtményeit.

Nézzenek le bátran a mélybe, az underground mélyrétegeibe, és meglátják a Földalatti Oltáron a mindenkor megfeszített, állandóan megtiport Emberfiát.

Legéndy Jácint: Földalatti Oltár. Kalligram, Budapest, 2019

A szöveget Legéndy Jácint önarcképével illusztráltuk (asszisztens: Budai Kinga). Borítóterv: Legéndy Jácint. Berlini videófelvétel: Győr Edina.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket