A tehetetlenség mint láthatatlan köd

A színpadon három férfiszínész egy-egy függőfotelben ül. Fejükön szőrmekucsma, ruhájuk fehér csipkével díszített, barna állónyakú zakó és nadrág. Mozdulatlanságukban is drámaiságot sugároz a megjelenésük. A színpad közepén kijelölt rész kövekkel és hajólámpákkal körülhatárolt. Belül apró, fehér zúzott kő, hidegen és ridegen, akár a hó. A hármas szimmetria kimértsége, a stilizált jelmez és díszlet nyújtotta látvány annak az előkelő századfordulós Oroszországnak a benyomását kelti, amelyet Csehov, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij műveiből ismerünk.

De maradjunk csak Csehovnál, elvégre az ő történetébe csöppenünk, még ha a szóban forgó darab extrém módon tér is el az eredeti drámától. Az, hogy a darabot három szereplő játssza el, vagy hogy a nővérek bőrébe férfi színészeket bújtassanak, még csak nem is újszerű a (magyar) színjátszás történetében. Az viszont, hogy ez utóbbit komolyan is gondoljuk, annál inkább. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb, Puskás Zoltán rendezésében bemutatott, A három nővér című előadása azonban ennél is tovább merészkedik, és a csehovi karaktereket transznemű egyénekként határozza meg.

Az eredeti drámával való szövegazonosságot csak nyomokban találjuk meg. Az előadás dramaturgja, Góli Kornélia mintha teljesen új szövegkönyvet írt volna, amelybe csupán egy-egy mondat vagy szövegrész erejéig emelte be Csehov sorait. Ezekkel a mondatokkal válik beazonosíthatóvá az az elnehezülő állapot, amely az elvágyódás, a boldogságkeresés, a soha be nem teljesülő várakozás alatt elillanó élet terhével szövi át a drámát.

Az előadást szerkezetileg négy részre tagolta a rendező. Az első részében a három nővér beszélget egymással, amiből kirajzolódik a szereplők karaktere. Olga (Mészáros Gábor), a megkeseredett tanár(nő), aki korán elveszítette reményét a boldogságra, amit maga is végérvényesnek és visszavonhatatlannak tart. Mása (Kucsov Borisz) egykori, szabad szerelemre vágyakozó jelleméből leginkább pusztán a csalódottságból, meg nem értettségből fakadó cinizmusa maradt meg. És Irina (Búbos Dávid), akinek optimizmusából és lelkesedéséből az örökifjú szellem hangja szól, de boldogsága egy utópisztikus, soha be nem teljesülő ábrándhoz kapcsolódik, s mint ilyen, nővéreihez hasonlóan, örök boldogtalanságra ítéltetett.

Olga, Mása és Irina beszélgetései lassúak, vontatottak, és valahányszor a saját boldogtalanságukra terelődik a szó, hirtelen alkoholba fojtják a diskurzust. A befejezetlen, kimondatlan gondolatok a zenei betétekkel és erős fényváltásokkal fragmentált jelenetek után is a levegőben maradnak, és láthatatlan ködként ereszkednek a három nővér köré. Furcsa, megfoghatatlan dinamika alakul ki, amely egyszerre érzékelteti az idő múlását és a mozdulatlanságot.

Ezt a mozdulatlanságot, eseménytelenséget vágja el a következő részben Mása, aki mintha a saját bőréből kitörni készülne, helyét keresve, a színpad elején található vödör elé térdel, megmosdik benne, és elemi erővel tör fel belőle a gyónás szándéka. Mása kétségbeesett vallomása Kucsov alakításában sorsdrámát idéz, mintha egyszerre sokévnyi fájdalom és elfojtás szabadulna fel. A beismerésre nővérei is hasonló személyes történettel reagálnak. Ezeken a vallomásokon keresztül a rendező saját tapasztalatait állította színpadra.

Komolyságát, érzékenységét tekintve, a téma súlya ezen a ponton akár a mélybe is húzhatná az előadást, a rendező mégis inkább a másik végletbe mozdította azt, és a harmadik részben a szereplők teljes lerészegedését láthatjuk. Az állandó utazás, a múlttól való megszabadulás utáni vágy beteljesülése helyett ennek a három nővérnek az életében csak egy talicskára tellett. Azokon a hosszú perceken keresztül, amíg Olga, Mása és Irina bukdácsolását, dülöngélését, és talicskázását nézzük, a közönség soraiba is begyűrűzik az a láthatatlan, bágyadt köd, amely a három nővért az immár vállalt, de továbbra is reménytelennek tetsző sors, a tehetetlenség érzésével gúzsba köti.

A következő pillanatban a részeges nevetés elhallgat, a színészek megmerevednek, és a színpad is elsötétül, majd az előadás utolsó részében, a függőfotelek mögül egy-egy fekete zsákot húznak elő. Levetik a zakót és a nadrágot. A zsákból hosszú, fekete ruhát húznak elő, felöltik, behúzzák egymás hátán a cipzárt, majd fekete fátylat öltenek. A zsákokból játékbabát vesznek elő, azzal ülnek vissza a függőfotelbe. Az egész jelenet olyan szertartásos, egyszersmind gyászos, mint egy menyasszonyi készülődés és egy temetés egy időben. Mint a gyermeki álomkép a szerelemről, esküvőről, családról, amely be nem teljesülésre kárhoztatott.

Az utolsó monológot Másától halljuk. Hangja szenvtelen, elfogadó, mint aki már beletörődött a sorsába, ám amit mond, mégis jövőbe mutató: egy jobb belátás reménye, amiben már nem is a boldogságra, csak a megértésre, a válaszok meglelésére vágyik, hogy majdan vigasza legyen a jelenben megélt szenvedésekre.

Bár a Puskás Zoltán és Góli Kornélia párosa által színre vitt, A három nővér című előadáson nem kérhetjük számon az eredeti dráma szöveghűségét, mégis sikerült színpadra állítaniuk és érzékeltetniük azt a boldogtalanságban és reményvesztettségben is érthetetlenül optimista benyomást, amelyet Csehov négyfelvonásosának végéről ismerünk.

A zene leginkább az előadás közjátékaiban csendült fel. Az akusztikus hangjáték és az elektronikus zenei elemek különleges fúziója erőteljes hatást kelt, mindig más hangszerkísérettel, de hasonló stílusban, tökéletes összhangban azzal a hangulattal, amely az adott jelenetben is domináns, így erősíti fel a drámai hatást, a szabadságvágy érzését, vagy az utolsó jelentben a gyermekkori álmot.

Az LMBTQI-tematikát rendkívül diszkréten vezeti be a darab. Talán nem is véletlenül, hiszen hasonló érzések keríthetnek hatalmába bárkit, akár a kisebbségi lét érzése nélkül is, így az előadásban megjelenő motívumok bizonyos szempontból mindannyiunk életében felmerülhetnek. Ilyen például a vödör víz mint a megtisztulás szimbóluma, amely mindvégig ott volt a szereplők szeme előtt, de Mása is csak hosszú idő után, valami elviselhetetlen, belülről égető érzés hatására lépett oda hozzá. Vagy a lekorlátolt színpadi tér, amelyet, akár a három nővér világát jelentő otthonukat, egyszersmind börtönüket, szűkre szabtak a láthatatlan falak. Vagy az a folytonos, be nem teljesülő, Moszkva utáni sóvárgás, amely az elvágyódás érzésébe rejti a boldogtalanság magyarázatát, és kifogásokba a változtatás elmulasztását.

Ilyen megközelítésben Puskás Zoltán nem LMBTQI-darabot rendezett, hanem a magányos ember szeretve lenni vágyásáról készített előadást, transznemű egyének prizmáján keresztül.

Anton Pavlovics Csehov – Góli Kornélia: A három nővér
Rendező: Puskás Zoltán
Dramaturg: Góli Kornélia

Szereplők:
Olga – Mészáros Gábor
Mása – Kucsov Borisz       
Irina – Búbos Dávid
Díszlet, jelmez: Puskás Zoltán
Zene: Erős Ervin, Klemm Dávid
Jelmezkivitelező: Geró Katalin
Rendezőasszisztens: Szerda Zsófia
Fényterv: Majoros Róbert
Bemutató: 2020.12.30.

Fotók: Molnár Edvárd