Kertkapcsolat, növényemlékezet

250 éves lett idén a Füvészkert, a budapesti városszöveten esett szakadások egyikének gondos zöldre foltozása. A jubileumi év programjai között a DESIGN-INSTITUTE-tel együttműködve egy kortárs képzőművészeti kiállítás is helyet kapott a VIII. kerületi növényrezervátumban.

Hogy a kortárs képzőművészet és a közterek viszonya itthon messze nem tisztázott, vagy hogy mennyire nem bevett dolog az ilyen típusú együttműködés Budapesten, azt jól példázza az apró „incidens”, ami rögtön a bejáratánál ért: egy, már épp kifelé tartó látogató fél füllel elkapta a pénztárossal való beszélgetésem, amiben a művek felől érdeklődtem. Az illető a műtárgyak rögtönzött ismertetése közben konkrétan megpróbált lebeszélni a belépésről.

„Mert hát mi ezekben az úgymond kiállított dolgokban a művészet? Az, hogy idehozták őket a kertbe?” – hangzott a kérdés.

A történet persze egyfelől nagyon banális, másfelől mégis külön súlyt adott a látogatásomnak. Ez a valaki akarva-akaratlanul is rátapintott az általam – a múzeumi intervenció analógiájára – „botanikai intervenciónak” nevezett dolog kulcspontjára. Mert amikor a művészet elhagyja szokványos tereit, a tét nem más, minthogy történik-e valódi beavatkozás, mű és kontextus kölcsönhatásba kerül-e, létrejön-e az élő dialógus a munkák és (jelen esetben) a növények, a kert között. És nem csak arról van szó, hogy a kortárs képzőművészet saját aktuális kifulladása – vagy épp a koronavírus újabb és újabb hullámai – elől egzotikus, szabad terekbe menekül.

Az intervenció címe azonos Lesznai Anna író, költő, grafikus és iparművész 1966-ban megjelent önéletrajzi/családregényének címével. Ezen túlmenően azonnal behívja az értelmezésbe a kertnek, az európai kultúrtörténet egyik legjelentőseb, leggazdagabb metaforájának archetípusát, az őskertet, az édenkertet, s erre csak ráerősít a „kezdetben” szó, hiszen Mózes első könyve, a Genezis ezzel az időhatározóval indul („Kezdetben teremtette Isten…”). Kertben van tehát a kezdet.

Egy lassú – a Füvészkert külső területeit, a Pálmaházat, a különböző üvegházakat átszelő – séta közben, az itt-ott elszórt műveket értelmezve a kert igencsak jelentésgazdag metaforája bontakozik ki. A növényterület mint a sztoikus megnyugvás, a kontempláció, a belső nyugalom helye és forrása: erre utal a Viktória-házban Benczúr Emese munkája. Az üvegház kupolája alatt függeszkedő, alumínium láncokból álló függönyön a Silence is golden felirat olvasható. Benczúr másik műve, a Brighten up fényinstalláció már egészen különböző helyeken, intézményekben bukkant fel, például elsötétített white cube terekben, a debreceni MODEM előcsarnokában, tűzfalakon, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy ez a munka itt is otthonra lelt, sőt: ugyanolyan jótékony ledfénnyel tölti be a teret, mint amit a kényes fajokhoz szükséges növénynevelő lámpák árasztanak magukból. Benczúr műve a kertet mint a derű, az öröm és a felüdülés helyét idézi meg.

A növényterület mint a bőség, a termékenység, burjánzás helye, mint lüktető, életet adó, olykor viszont brutális entitás jelenik meg Horváth Gideon „Opulence, you own everything!” munkájában. A méhviasz tölcsér ezüstláncról függ az üvegház plafonjáról, és egyszerre nyeli el és ontja magából az állati és növényi teremtményeket, apró hüllőlábakat, fügéket, belsőszervszerűségeket.

A kertre mint a teremtés, az idilli ősállapotok szimbólumára utalnak Tranker Kata munkái. Az alkotó papírmaséból készült, Szarkofág című művén két emberszabású majom, vagy majomszabású emberpár – a kérdés eldönthetetlen, maradjunk annyiban, hogy a lét proto példányai – simul egymásnak enigmatikusan, az előttük elterülő növényrengeteg felett szenderegnek csendesen. A sírkőolvasatra erősít rá, hogy a majompár előtt egy száraz virággal megtöltött váza is található. A munka azonban a paleolitikum „frigyládájaként” is értelmezhető, a mózesi szövetségládához képest annyi különbséggel, hogy a doboz titkát kerubok helyett majmok őrzik. A Szarkofág egyébként párbeszédbe kerül a botanikus kert épületeinek reliefjeivel is, ugyanis azok patetikus férfi- és nőalakjai ugyanolyan testtartásban pihennek, mint Tranker előemberei, hasonlóan idilli helyzetekben tűnnek fel.

Az alternatív teremtésmítosz egy újabb jelenete elevenedik meg Tranker Kata másik papírmasé szoboregyüttesében, a Majmon lovagló majomban a Pálmaház fülledt, zöld párájában. Szorosan kapcsolódik Tranker alkotásához Horváth Gideon Lycaeus című, mitikusméhviasz farkasa, mintha ez is egy távoli teremtés-elbeszélés egy fejezete volna. Tranker munkái az általunk soha át nem élt létállapotok, soha nem érzett harmónia utáni nosztalgiáról is szólnak. Művei kérdések és képzetek sora; mi lett volna, ha megmaradunk a filogenezis egy korábbi állapotában? Érezhet-e az ember nosztalgiát olyasmi iránt, amit soha nem is tapasztalt még? Talán pont, hogy ez lenne a múltidézés kulcsa?

A nosztalgia hazaérkezést és fájdalmat is jelent – egyszer csak megérkezem valahová, ismeretlen térbe vagy időbe, ahol sohasem jártam még.

Hogyan érezhetem magam mégiscsak otthon egy ilyen helyen? Az otthonosság nyugalma és az otthontalanság folytonos fájdalma valójában nem egymást kizáró minőségek, hanem sokkal inkább egymás komplementerei; s ezt kellene megtanulnunk elfogadni?

A Füvészkert a kollektív, a személyes és az irodalmi emlékezet helye: találhatók itt műromok, dombormű-portrék hajdanvolt, áldozatos botanikusok és közéleti személyiségek emlékére, padokon elhelyezett táblácskák valamikori gyakori látogatók, a kertet támogatók neveivel, s ugye Nemecsek Ernőt se felejtsük el. Természetesen leginkább a növényemlékezet helye, mert a kert nem más, mint a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb nevű és küllemű zöldek élő archívuma. (Csak hogy a sok név közül egyet felvillantsak: vékony szittyó.) Ehhez kapcsolódnak Kárádi Mónika Flag of welwitschia mirabilis I.-II. művei. A zászlón a velvícsia, Dél-Afrika sivatagjainak szívós emlékezete, az akár több mint két ezer évig élő növény jelenik meg részleteiben, erezeteiben. A zászló mint egy távoli, ismeretlen növényköztársaság emblémája, a különös virág pedig több évezredes tudás birtokosaként tűnik fel. Mert miről is szólna a sokat látott velvícsia, ha beszélni tudna?

Az emlékezés botanikai lehetőségeit, a növényi megszemélyesítést tematizálják Mátyási Péter „növényportréi” is. A Füvészkertben kiállított művek egy olyan sorozat részei, melyben az alkotó kihalt, vagy kihalófélben lévő hazai fajokról, a portréfotózás kezdeteit megidéző szépia-hatást alkalmazva, növényi „arcképeket” festett. A növényportrék ellenpárjai a Füvészkert több pontján elszórt, bambuszrudakra erősített ovális, kép nélküli képkeretek. Ezek erősen hajaznak a bejáratnál elhelyezett, természetvédelmi területet jelölő táblára, amin a jól ismert mondat áll: „Óvja, védje a természet értékeit”. Mintha ennek egy kiüresített változatai lennének. Víziók egy olyan világról, ahol nincs szükség intő táblákra, mert a természetvédelmi területeket semmi sem különbözteti meg a hétköznapi életterektől.

A Kezdetben volt a kert alkotásai közül több már korábbi kiállításokon is szerepelt, tehát nem kifejezetten e mostani felkérésére készültek. A tendenciózus válogatás miatt azonban a látogató ebből semmit nem érzékelhet. Hogy visszautaljak a szöveg elején említett történetre, a botanikai intervenció tétjére: ezek a művek nem pusztán bekerültek a Füvészkertbe, hanem gyökeret is eresztettek ott.

Tudományos kutatások bizonyítják, hogy a lakásban, dolgozószobában, íróasztalon elhelyezett növények szignifikánsan növelik a lelki jóllétet, csökkentik a lehangoltság kialakulásának esélyét – látványuk a legtermészetesebb hangulatnövelő szer. A Kezdetben volt a kert mintha ennek a többszörös, pozitív inverzéről tanúskodna: a növények között elhelyezett műtárgyak ugyancsak nagymértékben hozzájárulnak a lelki egészség megőrzéséhez. És a mostani mentális állapotainkat felmérve nincs is ennél fontosabb. Több zöldet és üdeséget, több ehhez hasonló kiállítást Budapestnek.

Kezdetben volt a kert. Budapest, Füvészkert. A kiállítás 2021. december 4-ig látogatható.

Kurátor: Oláh Orsolya

Kiállító művészek: Benczúr Emese, Fajgerné Dudás Andrea Júlia, Kárándi Mónika, Horváth Gideon, Mátyási Péter, Tranker Kata, Vető Orsolya Lia

Fotók: Gosztom Gergő