dunszt.sk

kultmag

Identitásaink, évszázadaink, régióink

2022. március 16-án Identitásaink, évszázadaink, régióink címmel egy beszélgetés zajlott. A beszélgetést Lucia Molnár Satinská, a Szlovák Tudományos Akadémia nyelvésze vezette. A vendégek Valerij Kupka ruszista, az eperjesi egyetem irodalomtudományi docense, Jozef Tancer germanista, a Comenius Egyetem nemzetközi kapcsolatokért felelős rektorhelyettese és Eva Andrejčáková újságíró, műfordító voltak.

A legutóbbi népszámlálás alapján tudható, hogy 680 ezer embernek más az anyanyelve, mint a szlovák. A szlovák mellett 25 anyanyelv szerepel a népszámlálási adatokban, aztán természetesen van több is, ami rejtve maradt. A legtöbbek által beszélt kisebbségi nyelv a magyar és a roma. Több mint 460 ezren beszélnek magyarul, és több mint 100 ezren roma nyelven. A hagyományosnak elismert kisebbségi nyelvek közül a csehet 30 ezren beszélik, az ukránt hétezren, a németet és a lengyelt csaknem négyezren, majd az orosz következik csaknem kétezer beszélővel. Vannak kisebb elismert nyelvek, mint a horvát, szerb vagy héber, több száz beszélővel. Végül olyan nyelvek is léteznek, amelyeket nem ismernek el, de Szlovákia részét képezik, mint például a vietnami, angol, olasz, arab, francia, román, albán, spanyol, török, koreai, perzsa és szlovák jelnyelv. Azonban az ukrajnai háború miatt napról napra változik a kisebbségi helyzet Szlovákiában.

A beszélgetés során a résztvevők megvitatták, milyen nyelveket használnak a munkahelyükön és a családban, hogyan ismerkedtek meg a nemzeti kisebbségek nyelveivel, hogyan jelennek meg ezek a nyelvek gyermekeik nevelésében. Továbbá, hogy mit gondolnak, milyen tényezők befolyásolják a szlovákiai nemzeti kisebbségek helyzetét, életképességét, és végül milyen változásokat hoz Szlovákiában az ukrajnai háború.

Valerij Kupka pontosította, hogy a ruszint 54 ezren beszélik anyanyelvként, a ruszin nemzetiséget 30 ezren vallották a magukénak. Azt is tisztázták, hogy gyakran nem az anyanyelv az egyetlen nyelv, amelyet az emberek használnak. Emellett a vendégek megállapították, hogy azok, akik Szlovákiába munka miatt vagy menekültként érkeznek, nem tartoznak a nemzeti kisebbségekhez.

Családi háttér és a nemzeti kisebbségek nyelvének hatása a mindennapi életre

Valerij Kupka elárulta, hogy családjának és a történelmi eseményeknek köszönhetően négy anyanyelve is van, és mindegyik esetében úgy érzi, hogy van akcentusa. Egyik anyanyelve az ukrán, mert ott született. De nagyszüleitől megtanult ruszinul is, akik ukránul soha nem beszéltek. Szülei 1978-ban az afganisztáni háború miatt visszatértek Szlovákiába, így természetesen megtanulta a szlovák nyelvet is, amelyen addig csak káromkodni tudott. Mivel viszonylag gyorsan, egy év alatt megtanulta a szlovákot, egy újabb anyanyelvnek tekinti. Az orosz is ugyanilyen természetes volt számára. Állítása szerint négy egyenértékű nyelv él benne egymás mellett, amelyeket szeret, és amelyekre fordít is. Ezt a helyzetet „négyszeres skizofréniaként” írja le. Ráadásul Ukrajnában franciául is megtanult, amit Szlovákiába érkezve elfelejtett. Szlovákiában angolul is kellett tanulnia kötelezően, de elismeri, hogy ezt a nyelvet soha nem sikerült rendesen elsajátítania, így a négy említett szláv nyelv maradt neki.

Eva Andrejčáková Gútáról származik, ahol a lakosság 80%-át a magyar kisebbség alkotja. Édesapja magyar nemzetiségű volt, Szlovákiában született. Bár édesanyja Magyarországról származott, a szlovák repatriáló család tagja volt, amely 1947-ben tért vissza Dél-Szlovákiába. Kétnyelvű családban nőtt fel, ahol erősebb volt az anya és így a szlovák nyelv befolyása. Az édesapja viszont nagyon szigorú volt a magyar nyelv kérdésében, de ezt a családjukban természetesnek vette, és nem kényszernek. De később, felnőttként megtudta, hogy a nyelv- és iskolaválasztás a szülei között veszekedés forrása volt, mivel egyikük sem engedett a negyvennyolcból. Édesanyja hatására szlovák iskolába járt, és emiatt gyengébbik nyelve a magyar volt, a konyhanyelv szintjén maradt, sokáig blokkolva volt. Ami a magyar nyelv újbóli használatát ösztönözte, az a magyarról szlovákra való fordítás lehetősége volt, így újra elkezdett magyarul tanulni. Megjegyzi azonban, hogy munkája során csak forrásnyelvként, nem pedig célnyelvként használja a magyart.

Jozef Tancer egyszerre egynyelvű és többnyelvű környezetben nőtt fel. Első nyelve a szlovák volt, de a szülei tudtak magyarul is, és meg is tanult tőlük valamit, de nem kényszerítették rá. Édesanyja egyszer megjegyezte, hogy nem lenne rossz magyarul is megtanulni, de akkor már késő volt. Emlékei szerint gyerekkorában elutasította ezt a nyelvet, mert úgy érezte, nem érti az anyját, és arra gondolt, hogy az valamiért bünteti. Szülei maguk is vegyes családokból származtak, Dél-Szlovákiából. Sokkal később, az egyetemen kezdett magyarul tanulni, és saját szavai szerint nem érzelmi okokból, hanem a szakirodalom végett, mert történelmet tanult, amihez ez elengedhetetlen volt. De az ő esetében nem a magyar volt az egyetlen második nyelv. Nagyszüleinek köszönhetően már gyerekkorában tanulni kezdte a német nyelvet. Nagyapjának osztrák ősei voltak, nagymamája pedig Közép-Szlovákiában nőtt fel, Barskaproncáról származott. Beszélt nyelvjárásokat, de az irodalmi németet is. A nagyszülők úgy érezték, hogy egy művelt embernek tudnia kell németül. A nagymamájuk ezért foglalkozott az unokái nyelvi művelésével, verseket, mondókákat is tanított nekik. Később, amikor elérkezett az egyetemi tanulmányok ideje, Jozef úgy döntött, hogy történelem és német szakos hallgató lesz. Megemlíti, hogy az 1990-es évek igen előnyösek voltak az idegen nyelvek tanulása tekintetében. Nyugat-Európa számos oktatási lehetőséget kínált a szegényebb kelet-európai emberek számára. Ezért tanulmányai során többször is alkalma nyílt ellátogatni Ausztriába és Németországba is. Ennek köszönhetően a német nemcsak munkanyelvvé vált számára, hanem olyan nyelvvé, amelyen személyiségként is fejlődhetett, ezt használja a barátokkal való kommunikációjában is.

Lucia Molnár Satinská esete kicsit más volt. Egynyelvű pozsonyi családban nőtt fel. Ennek ellenére megtanult magyarul, pubertáskori dacból. Szülei ugyanis beszéltek magyarul, de csak akkor használták, ha nem akarták, hogy a gyerekek megértsék, miről beszélnek. Lucia bevallja, hogy aztán ez a dolog kicsúszott a kezéből, mert munkacéllal is elkezdte használni a magyart: a szlovákiai magyar kisebbséget kutatja. Odáig jutott, hogy egy magyar nemzetiségű férfihoz ment feleségül. És így a magyar nyelv is visszatért a családjába.

Lucia Molnár Satinská, Valerij Kupka, Eva Andrejčáková és Jozef Tancer

A kisebbségi nyelvek szerepe a gyermeknevelésben és a családban

Valerij Kupka és felesége nem sokat törődött azzal, hogy gyermekeik milyen nyelveket tanulnak. Saját szavaik szerint az „anarchista típusú nevelést” alkalmazták. A gyerekek csak azt tudják, ami rájuk ragadt. Ukránul beszéltek, oroszul megtanultak. Nyelvészként nem akartak saját gyerekeiket nyelvekkel kínozni.

Eva Andrejčáková műfordító bevallja, hogy bár első két gyermekét semmilyen módon nem ösztönözte a magyar nyelv elsajátítására, a fordulópont a harmadik fia születése után következett be. Bár nagyobb gyerekei az apjának köszönhetően tudtak néhány szót, Eva blokkja miatt nem jutottak tovább a nyelv elsajátításában. Harmadik gyermeke akkor született, amikor ő már fordítóként dolgozott, tehát akkor, mikor már rájött, hogy a magyar nyelvre szüksége van a munkájához. Fiát eleinte gyerekkönyveken és irodalomon keresztül kezdte tanítani, de amikor eljött az óvodai beiratkozás ideje, Eva arra gondolt, hogy egy magyar tannyelvűt választ. Ám ekkor szembesült egy olyan problémával, amivel még mindig sok magyar szülő küzd, mégpedig a kevés óvodai férőhely problémájával. De végül sikerült neki. Azt is hozzáteszi, hogy tekintélyeszközként is használja a magyart, mert fia akkor veszi őt néha komolyan, ha magyarul beszél hozzá.

A germanista Jozef Tancer egészen más megközelítést választott, tanára ösztönzére is, aki nagy híve volt a szándékos kétnyelvűségnek. A tanár azt tanácsolta, próbálja ki, valószínűleg nem okoz semmi kárt. Ezért Jozef úgy döntött, hogy gyermekeivel németül fog beszélni. Mint említi, később rájött, hogy nem lehetett lassítani, mert a gyerekek folytan azt kérték tőle, hogy németül beszéljen. Ebből vicces helyzetek is adódtak, amikor fia háromévesen sírni kezdett az orvosnál, amikor német helyett szlovákul beszélt hozzá, és könyörgött, ne beszéljen vele úgy, mint az anyja. Bár gyermekei már tinédzserek, még mindig németül beszél velük. Ráadásul a kommunikáció során arra a következtetésre jutott, hogy az ember helyett a helyzethez kell kötni a nyelvet. Ha iskolai ügyekről van szó, amelyek a gyerekek számára szlovák nyelven természetesek, a velük való kommunikációban áttér szlovákra, mert állítása szerint ilyenkor nincs értelme mindent németre fordítani. Gyermekei sokat olvasnak, így az ő nyelvük is inkább irodalmi. Német nyelvű kommunikációjukat ugyanakkor nem tekinti egy nemzeti kisebbség identitása megnyilvánulásának, csupán kommunikációs eszköznek.

Lucia Molnár Satinská családja kétnyelvű, gyermekei magyar óvodába járnak, és ennek köszönhetően érzékeli, hogy milyen fontos szerepet játszik ott a nemzetiségi nevelés. Lánya március 15-e után azzal jött haza az óvodából,hogy már tudja, milyen színekből áll a magyar zászló. Lucia ekkor jött rá, hogy azt viszont nem ismeri, hogy a szlovák milyen színekből áll, ezért gyorsan megtanította őt erre is.

Nemzeti identitás és a nyelv

Jozef Tancer kijelentette, hogy bár vannak német felmenői, ő maga nem érzi magát a szlovákiai német kisebbség részének.

Eva Andrejčáková nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy melyik nemzeti kisebbséghez tartozik, de örül, hogy van lehetősége beszélni azoknak az embereknek a nyelvén, akikből sok van körülötte.

Valerij Kupka a ruszin nemzeti kisebbség részének érzi magát.

A szlovákiai nemzeti kisebbségek és közösségek életképességét befolyásoló tényezők

Valerij Kupka megjegyezte, hogy a ruszinok nemzeti kisebbségként nagyon sajátos helyzetben vannak. Európa-szerte szétszóródtak, Szlovákiában nincs ruszin város, ennek ellenére a számuk még mindig nő. Vicces helyzeteket is megemlít, például amikor a melltartó szó megfelelőjét keresték a ruszinban, és megállapították, hogy nem létezik. A ruszin nők nem hordták a falvakban, nem indokolta semmi a névadást. Szerinte a ruszin színház helyzete nagyon sajátos, mert ott mindig világpremier van. Megemlíti a sárosi nyelvjárások szótárát is, amelyben jól megfigyelhető, hogyan keresztezik egymást az egyes szlovákiai nyelvek. De a ruszinok a magyarokkal és a németekkal ellentétben nagy országot nem tudhatnak maguk mögött. Úgy élnek, mintha árvák lennének, akiknek nyelvét ráadásul régebben az ukrán nyelv dialektusának tekintették. A ruszin nyelvet tizenöt évvel ezelőtt kodifikálták, nincsenek fordítói szótárai sem, de Kupka úgy véli, önálló nyelvként szeretne fejlődni, és harcol azért, hogy fennmaradjon.

A szlovákiai kisebbségek helyzete iránt Eva Andrejčáková csak azután kezdett intenzívebben érdeklődni, hogy elhatározta, a fiát megtanítja magyarul. Magát a ruszin színházat is lenyűgözőnek találta, amikor ezen a nyelven hallhatta a leghíresebb darabokat. Megjegyzi, hogy a magyar és a szlovák nyelv viszonya ennek éppen az ellenkezője a ruszin és a szlovák viszonyának. Míg a ruszinból hiányoznak a szavak és kifejezések, ami a fordítást is nehezíti, addig a magyar szövegek szlovák nyelvű fordítása során teljesen ellentétes problémával találkozik. A magyar ugyanis sokkal gazdagabb nyelv, mint a szlovák, és hosszabb múltra tekint vissza, gazdagabb irodalommal. Megemlíti a roma nyelvet is, amelyen a közelmúltban megjelent egy frazeológiai szótár. A romológusok szerint a roma nyelv nagyon gyorsan és nagyon erősen szívja magába az idegen kifejezéseket, és tud alkalmazkodni. Ezen túlmenően Evának fontos, hogy minden kisebbséggel foglalkozzon, és igyekszik népszerűsíteni ezt a gondolatot a médiában és az újságokban, ahol lehetőség adódik.

Jozef Tancer germanistaként azt állítja, hogy a négyezer beszélő ellenére a szlovákiai német kisebbség kihalóban van. Társadalmi-demográfiai okok miatt megállíthatatlan folyamatról van szó. A fiataloknak gyakran el kell hagyniuk szülőfalujukat tanulmányaik végett, majd általában a városban maradnak, ahol nincs megfelelő környezet a régi nyelvjárás továbbfejlesztéséhez. Csak az idős emberek maradnak, akik valahogyan művelik a folklórt. A német kisebbség abban is egyedülálló, hogy földrajzilag Szlovákia-szerte elszórtan él, és a különböző kisközösségek sajátossága a helyi nyelvjárás. De az megszűnik kommunikációs eszközként funkcionálni, amint a beszélő elhagyja az adott helyet. Megjegyzi, hogy a német mint nyelv nincs veszélyben Szlovákiában, mert az iskolákban továbbra is tanítják. De maga a kultúra eltűnőben van, mert eltűnnek a dialektusai, amelyekből régebben több tucat is volt. Dobsinának is megvan például a maga nyelvjárása, ahol hat-tíz beszélő maradt. De német ajkúak éltek Főréven, Mecenzéfen, Ólublón és Komlóskerten is. De Tancer szerint ezek a nyelvjárások nem kompatibilisek, nem ragadhatók meg a kisebbségpolitika keretei között. Szerinte a német ajkúak a teljes lakosság egy-két százalékát sem érik el, így még nyelvi jogaikkal sem élhetnek. Azt javasolja, hogy ezeket a kisebbségi közösségeket ne kvantitatív mutatók alapján nézzék, hanem hasonlóan ahhoz, ami az Egyesült Államokban történik a veszélyeztetett indián nyelvekkel kapcsolatban. A nyelvjárások közül részletesebben a dobsinaival foglalkozik, amelyben szerencsére irodalmi hagyaték is fennmaradt egy helyi cipésznek köszönhetően. Samuel Pellionis színdarabokat és verseket írt, ráadásul munkájából megismerhető a helyi kultúra működése. Tudományos szempontból fontosnak tartja, hogy hasonló szerzőket fedezzünk fel. Megjegyzi, hogy bár Szlovákiában nincsenek német dialektológusok, német kollégák segítségével kezdik feldolgozni ezeket a nyelvjárásokat. A németek támogatnák a szlovákiai német ajkúakat, de gyakran nincs kit. Indokoltnak tartaná, ha a szlovák tankönyvekben is megjelennének ezek a kultúrák. Azt mondja, jó lenne megemlíteni például a 19. századi többnyelvű szerzőket. Jó példaként említi a dobsinai magán bányászmúzeumokat, ahol próbálják feleleveníteni a helyi legendákat.

Lucia Molnár Satinská ezzel összefüggésben megjegyzi, hogy a magyar kisebbségben nincsenek ilyen problémák, a fiatalok verset írnak, civil szervezeteket alapítanak vagy részt vesznek az önkormányzatok munkájában, visszatérnek szülővárosaikba. Ebben látja a szlovákiai magyarság szilárd életképességét, ami összefügg azzal is, hogy továbbadják nyelvüket a fiatalabb generációknak.

Milyen változásokat hoz az ukrajnai háború és a Szlovákiát elérő menekültáradat? Hogyan tükröződik mindez a szlovákok ukrán nyelvhez való hozzáállásában és az egyetemeken?

Jozef Tancer úgy gondolja, hogy a jelenlegi események már megváltoztattak bennünket, megváltoztatták az egyetemek közötti kommunikációt, de annak szempontjait is, hogy mit kellene ma tanítanunk. Gondolatmenetében Juana Danis pszichiátert is idézi, aki szerint a béke csupán a két háború közötti állapot. Szerinte az egyes művek más értelmet kapnak, mint amivel akár még tavaly is rendelkeztek. Változnak annak szempontjai is, hogy mit tanítanak a diákoknak. Az egyetemi kollégiumokban ukrán menekülteket helyeztek el, de megjegyzi, hogy ha az anyák dolgozni szeretnének, gondot okoz, hogy óvodát és iskolát találjanak gyermekeiknek. Másrészt egyetemként egy nyelvi problémával is szembesülnek, mégpedig hogy milyen célnyelvet válasszanak az ukránoknak. Az önkéntesek szerint ugyanis sokan közülük az oroszt használják kommunikációs nyelvként. Végül megegyeztek abban, hogy a tájékoztató füzeteket csak ukránra fordítják, mert úgy érezték, hogy így az információ eljut az emberekhez. Ennek ellenére minden nap meg kell oldaniuk egy-egy nyelvvel kapcsolatos problémát.

Az ukrán válság Valerij Kupkának személyes problémát is jelent, hiszen érzi énjének ukrán és orosz oldalát is. Megjegyzi, hogy ukrán és orosz oldalon is vannak rokonai, és teljesen másképp látják a helyzetet. Elmondja, hogy orosz barátai, költők, művészek sokkos állapotban vannak, mert a világ minden táján voltak kiállításaik, és most nem tudják, mi lesz velük. Szerinte az egész szituáció nagyon bonyolult, nehéz bármit is mondani róla. Ugyanakkor aggódik az emberek reakciója miatt, mert tudja, hogy a menekültek között lehetnek olyanok, akik csak visszaélnek a szlovákok segítségével. Úgy gondolja, ha az állam felhagy a menekültek helyzetének szabályozásával, akkor elkezdhet növekedni a gyűlölet irántuk. A kezdeti eufóriából elégedetlenség is fakadhat.

Eva Andrejčáková nagy fájdalmat érez a háború miatt, és amiatt is, hogy mindez Szlovákiát is elérte. Úgy gondolja, hogy mindenki egyformán átérzi, hogy azonnali reakció szükséges, és egyformán tekintünk arra az improvizációra is, amelynek ki vagyunk téve. Úgy tűnik, ezek a dolgok megrendítik identitásunkat. Szerinte a háborús menekültek miatt az emberek átgondolták a véleményüket, érzékenyebbek. Bízik benne, hogy az emberiesség most megnyilvánul, és az emberek kerülni fogják a gonosz gondolatokat.

Beke Zsolt fordítása

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket