dunszt.sk

kultmag

Lehet ma jól mesét játszani?

A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Az én mesém című előadásáról a társulat kelet-szlovákiai turnéja alkalmából (Királyhelmec, 2016. május 9.).

 

 

Annak érdekében, hogy egy mesét maivá tegyünk, nem feltétlenül kell elvégeznünk például a modern szlengkifejezésekre való átírás fájdalmas műveletét, s nem kell a szereplőket sem a huszonegyedik század tinédzserdivatjának szakadt farmerjeibe vagy dizájnerruháiba öltöztetnünk. Szálinger Balázs a Fehérlófia című mese újrainterpretálására irányuló törekvésének éppen ennek okán sem volt jó a színházi fogadtatása – bár egyébként zseniálisan megírt szövegről van szó. A gyakran félresikerült modernizáló törekvések, úgy tűnik, a lényeget fedik el. A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Az én mesém című „táncmeséje mindenkinekˮ egyik említett hibába sem esik, mégis árnyalt, széles perspektívájú történettel, könnyen érthető – és nem lebutított – szimbolikával dolgozik. Az ősi magyar mesevilághoz már csak alig-alig kapcsolódó gyerekek és felnőttek számára a dallal és (az ősi hagyományelemekből, a reneszánsz udvarok világából és a balett műfajából egyaránt merítő) tánccal elbeszélt történet motívumai mégis olvashatóvá válnak a jelenben, a jelenre vonatkoztatva is.

A történet főszereplője az ember saját belső hangja, amin szólni tud magáról a világnak, amitől önmaga tud lenni, és ami elveszik, majd kerestetik. Ezt a problémát a darab rendezője-koreográfusa, Furik Rita, Prezsmer Boglárka dramaturg és Orbán Ferenc, a darab természetes énekre épülő zenei világának kitalálója egy klasszikus mesebeli férfi-nő (királylány-királyfi) történetre helyezi rá, bár jogos a kétely, hogy elég erős-e a mesei légkör ahhoz, hogy a témát megbírja. És valóban, az előadás igazi toló- és hordozóereje sokkal inkább az a rengeteg dramaturgiai ötlet, amivel az előadás dolgozik: az ismétlések, a történet „itt és mostˮ fragmentumokból való kitalálása-összerakása, a helyenként meglóduló cselekmény lendülete és a megtorpanások, a változás és a hatalom terhe, azaz a mód, ahogyan ez a táncszínházi előadás magával az idővel dolgozni képes.

 

 

Fontos dramaturgiai – és nem kényszerű – döntés a szereplők mozgatása, cseréje is. A királyfi, a klasszikus mesei képlet mintájára, három próbát áll ki. A második rá rótt feladat előtt, egy sámán segítségével vált alakot, s lesz a – hét év után – hazatérő, majd királlyá koronázott alak teljesen más ember, mint aki elindult. Hogy aztán, a királyi udvarban ő, az „Igaz Legényˮ és az „Igaz Leányˮ váljanak csak statikus szereplőkké. (Szépen koreografált jelenetek ezek, a sámán tükörképszerű tánca a főhőssel, vagy amikor a királyné és a király átadja a koronáját, s táncolni megy a néppel, s ugyanaz a korona szegezi a trónhoz az új uralkodókat.)

A mese- vagy gyerekszínház-csinálási gyakorlat – egy pár, nagyrészt népi motívumokkal dolgozó társulat munkáját kivéve – sajnos olyan irányba mutat, amelyben a bonyolult motívumrendszerekből, azok helyett, inkább a gyerekek számára is fogyasztható, leegyszerűsített termékek jönnek létre (pl. a Shakespeare-fesztiválon pár éve elbábozott Hamlet, vagy a klasszikusok divatba jött, kizárólag állatszereplőkkel való eljátszása). Vagy ellenkezőleg, a nagy meseregényeinkből semmilyen képi feldolgozás sem születik, mivel a magyar (mese)filmkészítés olyan technikai és anyagi korlátokba ütközik, amelyek a szerzőt nehezen vagy egyáltalán nem vállalható kompromisszumokba kényszerítenék (lásd Böszörményi Gyula Gergő-regényfolyama). A Háromszék Táncegyüttes Az én mesémje viszont olyan, a gyerekek és a felnőttek számára is érdekes mítoszinterpretáció lett, ami – a rendezői-dramaturgiai bravúrok miatt – még sokkal több mint csupán szép jelenések sora.