Lukács György a Hagymaházban

Rákosiék Lukács György segítségével úgy tették taccsra a Bauhaus-féle irányt és a magyar építészet jövőjét, ahogy Orbánék Makovecz segítségével Lukács örökségét (és a magyar építészet jövőjét?). Adná magát az ilyen párhuzam egy gyorstalpalóban, csakhogy ennél bonyolultabb a kérdés.

A magyar kormány 400 millió forintot költ majd a Makovecz Imre Emlékközpont kialakítására, melynek „méltó helyszínéül Makovecz Imre műteremháza szolgálhat, ahol megjeleníthetők az építész használati tárgyai, lakóhelyének legprominensebb berendezési tárgyai” – áll a Magyar Közlönyben. Ezen túl pedig a Makovecz-hagyaték ingóságainak és ingatlanjainak megvásárlása is tervben van. Miközben szinte ugyanennek a mozdulatnak a lendületvételével szűnt meg létezni Lukács lakásán a filozófus hagyatékát megjelenítő Lukács Archívum. Egyértelmű ideológiai utalásként arra, hogy nem az élete nagyobb részében kommunista Lukács, hanem a konzervatív, az MMA-t létrehozó, annak örökös elnökeként definiált Makovecz Imre érdemes arra, hogy a kormány „kiemelt feladatként kezelje a hagyatékáról való gondoskodást, életművének a jövő nemzedékkel való megismertetését”.

 

 

Lukács Györgyről elmondható, bármennyire is megosztó személyiség, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy az egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is jegyzett magyar gondolkodó. Vajda Mihály filozófus így foglalja össze Lukács életművét: „Míg premarxista korszakában olyan műveket alkotott, amelyek bennünket még ma is, történelmi tapasztalataink birtokában is képesek abszolút igazságukról meggyőzni […], míg első marxista periódusában a marxista filozófia egyetlen nagy, jóllehet hátborzongató filozófiai teljesítményét volt képes létrehozni (természetesen a Történelem és osztálytudatra gondolok), szinte majdnem minden, amit 1930 után alkotott, nem más, mint unalmas-bürokrata módra megfogalmazott propagandairodalom, pártszemináriumi anyag, Marx, Engels és Lenin szövegeinek egzegézise.” (Syrakusa) Utóbbi korszakára jellemző a következő történet.

Minden totalitáriánus rendszer számára fontos a közterek uralma, amelynek fontos eszköze az építészet és az azt támogató ideológia. Így volt ez a náci Németországban is, ahol Hitler a bolsevistának mondott Bauhaust ellehetetlenítette, mint ahogy egyáltalán az egész avantgárd mozgalmat. De a Sztálin-féle Szovjetunió sem bánt másképp a (saját) avantgárddal, illetve a második világháború után Zsdanov szocialista realista reformja a baráti államokban is sok más stílusnak vetett véget. Így történt ez Magyarországon is, ahol – Kunszt György filozófus, építész szavaival – „Rákosi diktatúrájának kialakulásával ezek a küzdelmek a magyar építészetben is megjelentek, majd az építészeti kulturális terror totalizálásáig jutottak. Ebben a folyamatban Lukács György fontos feladatot kapott, aminek elvi háttere később belekerült esztétikai főművébe, Az esztétikum sajátossága című terjedelmes, kétkötetes munkájába is.” (Lukács György építészeti esztétikája)

A második világháború után az ország újjáépítésén dolgozó kommunista és szociáldemokrata építészek nagy része a baloldalinak tartott Bauhaus szellemében végezte munkáját. Révai József, Rákosi főkultúrpolitikusa velük szemben, a zsdanovi szocialista realizmus győzelméért vetette be Lukácsot, aki annak ellenére, hogy ismerte a nácik által üldözött Bauhaus sorsát, eleget is tett a felkérésnek. „Az építészeti vita lezárásaként Révai egyértelműen elvetette a modern építészetet és elrendelte a szocialista realizmus érvényesítését az építészetben. Ezzel a magyar építészet 1951-ben látványosan leszakadt az európai és az egyre nagyobb lendületbe jövő amerikai építészeti fejlődésről” – folytatja gondolatmenetét Kunszt. Majd hozzáteszi, hogy a magyar építészet még napjainkban is ennek a leszakadásnak és az ebből következő kapcsolatteremtési nehézségeknek viseli nyomát.

 

 

S itt érkeztünk el Makovecz Imréhez, akiről elmondható, bármennyire is megosztó személyiség, azt nem lehet elvitatni tőle, hogy az egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is jegyzett magyar építész. Az ő organikus építészete már nem a zsdanovi szocialista realizmusra adott reakció, hiszen azt időközben kivezették a divatból, másfajta gondolat ál mögötte, ugyanakkor egy nagy múltú stílus (Gaudí, Aalto) aktualizálása/elsajátítása is. Számos kimagasló művét lehetne megemlíteni (például a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem épülete, a makói Hagymaház, a paksi Szentlélek-templom stb.). Makovecz azonban olyan kijelentésekre ragadtatta magát, mint például 1998-ban ez: Magyarországon „központi problémává nőtte ki magát a zsidókérdés”. Vagy a következő, amely minden szakmaiságot nélkülözve vet gátat az építészet fejlődésének: „Megkeresett az egyik bulvárlap újságírója, és azt kérte, nyilatkozzak az új Nemzeti Színházról. Nézze, mondtam, gondolom, azért hívott fel, mert feltételezi, hogy nekem nem tetszik a Nemzeti Színház Bán Ferenc által készített terve, nem tetszik az Erzsébet téri helyszín, magyarán mindenáron negatív véleményt akar tőlem kicsikarni. Mire az újságíró azt felelte, valami ilyesmire gondolt. Azt mondtam, tőlem ilyet sohasem fog hallani, hiszen Bán Ferenc annak a Művészeti Akadémiának a tagja, amelynek én vagyok az elnöke.” Emellett aktívan támogatott egy olyan politikai irányt, amely a hatalmat megragadva gyakorlatilag a földbe állította a magyar kultúrát, már amennyire képes volt rá. (Lásd: „Én tehát nem a Fideszre, hanem Orbán Viktorra esküszöm föl. Ha engem kérdeznének, azt mondanám: kormányzói jogokat kell adni neki – különben nem lehet fölemelni az országot”.)

 

 

Nem ellentmondásmentes életművekről van tehát szó, amelyek éppen emiatt könnyű prédái az ideologikus megközelítéseknek. A hatalom térnyerése a művészetben a giccs eluralkodásához vezet, a fenti példáknál maradva, akár az orosz avantgárdot, akár a német „elfajzott művészetet” követi is időben. Miközben jelentős életművekről ideologikus, felületes beszéd folyik, mítoszok kapnak szárnyra a tárgyszerű szakmai vita helyett, lassan egyöntetűvé válik a köztér, és terjed állami – adófizetői – pénzből a giccs.