A Csehov-sztereotípiák esete a kisvárdai fesztivállal

 

Június 17. és 25. között rendezik a magyar színházak XXVIII. kisvárdai fesztiválját, mely a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Sirály-előadásával indult.

 

 

A Sorin Militaru, román rendező és filmproducer rendezte Sirály mintha éppen Balogh Tibor szakírónak, az előadások válogatójának a fesztivál műsorfüzetében leírt nemzetieskedő, és ezáltal nagyon is baljós mondataira játszana rá: „Addig nyújtózkodjunk a stílusbőrünkben, ameddig a magyar takaró ér! A magyar társulatok által elnyert UNITER-díjak (a legrangosabb román elismerés) özöne büszkévé tesz, kérdés azonban, mennyire organikus az olyan előadás, amelyen a magyar virtustól eltérő az előadásvégi ováció, amelyen a román rendező által, magyar színészekkel bemutatott darab után és közben, román vehemenciával ünnepel a közönség. Ilyen produkciókat nem akartam meghívni.ˮ

Nos, ennek ellenére (is) erős bennem a remény a folytatásról, hiszen jó román rendezőkkel, jó romániai színházakkal, de még jó Csehov-rendezésekkel is el van kényeztetve a magyar színházi közeg (pl. a jelenleg is futó Ascher Tamás Sirálya a Katona József Színházban), de hogy inkább csak az idei fesztiválrepertoárból válogassak: Sorin Militaru mellett Radu Afrim (Bartis Attila: Nyugalom) és Sardar Tagirovsky (Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset) rendezéseit is bemutatják, bemutatták a héten Kisvárdán.

 

 

Éppen ezért érthetetlen, miért marad meg éppen a Szatmárnémeti Színház Sirálya az üres festőiség szintjén, miért mutatja meg az orosz lélek összes erőtlen közhelyét anélkül, hogy magát bármennyire is távolságból, akár kívülről, egyfajta objektív rálátással tudná szemlélni, s miért felejt el közben a színházról beszélni.

Tévedés ne essék, nem vitatom sem a színház és a festőiség, sem a színház és a jelzésértékűség összetartozását. Csupán azt mondom, hogy Csehov legakciódúsabb és önmagáról, vagyis a színházról talán a legvilágosabban és a legtöbbet beszélő darabjának esetében kár minden történést egyfajta mindent lefedő, egyneművé tevő lírai-fásult hangulat mögé komponálni. Ugyanakkor a nyers beton háttér és a minimális díszlet előtt játszó fekete, fehér és vörös jelmezek (Márton Erika m. v.) szinte kínálják a jó képeket, amikből nincs is hiány az előadásban. A színészi játékot is húzzák a fiatalok, Mása (Rappert-Vencz Stella), aki ugyan beleragad az öregek világába, de érzékeli annak tragédiáját, Zarecsnaja (Sándor Anna), de főleg Kosztya (Rózsa László) nagyon dolgoznak végig, viszik a hátukon az előadást, mikor éppen van mit.

 

 

Militaru rendezése éppen a darab utolsó perceiben, és éppen ez által a két fiatal által mond valami gyökeresen újat a csehovi élők és holtak világáról. A hídon Zarecsnaja és Kosztya együtt távozik, otthagyva az öregek maradi, önsajnálatban és süketségben dagonyázó világát, és együtt ülnek le a nézők közé. Az ottmaradtak számára ők (mi?) vagyunk halottak, számu(n)kra pedig ők haltak meg.

A két és fél óra másik tetőpontja az első felvonás végének Bordás Attila koreografálta jelenete, amelyben a színészek kb. egy perc alatt eltáncolják viszonyaik szövedékét, az egymás közti emberi kapcsolataikat, tulajdonképpen lelépkedik azok alakulását.

A „fiatalokkalˮ ellentétben azonban Arkagyina (László Zita) határozott és önző (ünnepelt színészi) alakja csupa elomló és tétova gesztusba ragad bele, és Trigorin (Kányádi Szilárd) sem mutat túl azon az unalmas szerepen, amibe a színésznő oldalán kényszerül. Kár, hogy Arkagyina és Trigorin egyébként nagyon fontos és emberi mondataira ennyi sallang, modorosság rakódott, hiszen így vesznek el a történetnek és az előadásnak ezek a fontos, jelentőségteljes sarokpontjai, amelyek nélkül az egész csupán súlytalanul lóg a levegőben. Hiányoznak a messzemenően emberi megnyilvánulások, az őszinteség, a humor és a valódi tragédiák. És bár végig ott csengenek bennünk Kosztya szavai („Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi.ˮ), de hiába várjuk, hiányzik bármiféle cinkos-ironikus rendezői tekintet, ki- és összenézés, hogy akkor nesze nekünk új forma, vagy épp nesze, a semmi.

 

 

Adja magát, hogy a színházról, alkotásról, társadalmi-emberi kapcsolatokról gondolkodó Sirály egy-egy társulat ars poeticája legyen. Ezúttal csak reménykedni tudok (de Militaru tavalyi versenydarabja, Ion Luca Caragiale Az elveszett levele után tudom is, megingathatatlanul), hogy a szatmárnémetiek számára ez nem az volt, és a magyar stílustakaró is jóval tovább ér ennél.

 

(Fotók: Jakab Lóránt)