dunszt.sk

kultmag

„körbeér a kéreg a levélneszezésben”

Természet és ipar – két sok szempontból egymással ellentétes fogalom, Mezei Gábor natúr öntvény című kötetében azonban a kettő összekeveredik. Ha szerencsére nem alkotnak is homogén elegyet, mindenesetre valamiféle egységben keverednek tovább a (poszthumán) emberrel, legyen az alanya vagy tárgya a sötét tónusú, olykor ironikus, zavarba ejtően sokrétű verseknek. De Mezei könyvében annyi minden, annyiféleképpen, annyiszor keveredik annyi mindennel, hogy lehetetlen kibogozni. Nem is kell.

 

 

A hét ciklus önálló egységként kínálja fel magát olvasásra, miközben a kötet szerkezetét nem hogy hétfelé bontanák, inkább a maguk módján irányt szabnak neki. Lássunk néhány példát. Az első, a monstrorum historia egyfajta szörnyjegyzékként olvasható, melyben a szörnyek úgy néznek ki, mintha egy biológiakönyv lapjait egy mixerben összekevertük volna, s az egyes élőlények tulajdonságait véletlenszerűen húznánk ki belőle, pl.: „fészkeikben / évelő pikkelyesek” (monstrum 11). Az éhségtől haloványak besorolása még problémásabb. Egyrészt ugyanis régi gyógyító könyvek nyelvezete bukkan fel benne, másrészt a hét napjainak nevét címként viselő versek maradnak is ebben a regiszterben, azonban a velük váltakozó cím nélküli, két (?) ember (?) kapcsolatát (?) leíró opusok ettől elkülönülnek, mégis versként egybeolvashatók – az illeszkedések tapinthatók, bár ezek módja izgalmasan nem egyértelmű.

A városi tereket bejáró mostantól/ugyanott ciklus az egyre táguló terek felsorolását (a verscímekben szereplő sorrendben: ágy, szoba, lépcsőház, kapualj, utca, tér, amit a szavakhoz rendelt számok csökkenő nem lineáris sorrendje kísér) végül egy látszólagos szűkítéssel fejezi be. Az utolsó verscímben ugyanis a labor1 szerepel – vagy mint a város metaforája, vagy mint végpont, esetleg irányító központ, ahonnan megszabják a világok rothadásának, megmaradásának, keveredésének ütemét „duzzadó víztömegen. városban, kőhéj alatt. / a mélyfenéken” (31.). A véges kötés ciklust pedig poétikailag, a versépítkezést tekintve lehet úgy olvasni, mint bevezetést a többi ciklus bonyolultabb nyelvezetébe.

 

Mezei Gábor
Mezei Gábor

 

Ami az egyes ciklusok egymás mellé rendezésében feltűnő, hogy az élettelen természet és az ember által teremtett világ egyre nagyobb teret kap a kötet végéhez közeledve. Az élő természetet tárgyaló biológiakönyvhöz fokozatosan először az ásványtan, majd a techné eredményeinek leírása társul a mixerben, az álmos- és gyógyító könyvek addig használt nyelvezete a modern környezettel bővül (hogy a más szövegekre történő utalásokat most ne is említsük). És míg a monstrumok minden változatában a vég, a felbomlás mellett valamiféle – hogy továbbra is a biológia terminológiáját használjuk – „csíra” is jelen volt, addig a kötet vége felé, és a kötetben egyedüliként, egyre egyértelműbb a rothadás. Minden sóval (ami a kötet egyik fő motívuma) van behintve. Bár a különböző világhoz tartozó nyelvek, szótárak egymásba játszatásának következményeként ez egyáltalán nem biztos, hogy rossz, de az sem, hogy jó – vagy legalábbis nem ezekkel a kategóriákkal írható le.

Maradjunk kicsit a nyelvnél. Az általában rövid tagmondatokból, pontosnak tűnő megállapításokból építkező versek enigmatikusságát egyrészt a kihagyások, másrészt a már említett többszörös keveredés okozza. Hiányos, kevert mozaikdarabkákból áll össze Mezei költészete, mely mögött titokzatosságának köszönhetően végtelen, ismeretlen terek nyílnak, azokról „tudósít” (talán csak a fény/szálka [14.] hozható fel egyetlen negatív példaként, amelyben érzésem szerint nem működik a nyelv). Nem lehet tudni, honnan és milyen értelmezési utak kötődnek be, folytatódnak tovább, bukkannak fel újra, vagy épp fordulnak vissza (önmagukba) – nem ok nélkül sikerülhetett olyan bizonytalanra az egyes ciklusok bemutatása.

A hézagokban megbúvó véletlen következtében még lazábban állnak össze a mozaikdarabok. (Olyannyira, hogy az ismeretlennel, a sötétséggel való találkozás már-már a horrorig jut el, mint például a kapualj8 című versben.) A kihagyás azonban nem csak a mondatok szintjén jelentkezik

 

(a legnagyobb prímszámok zaja. és a

visszaérés. ebben a zajban, ajtó ajtó

után. és a semmi közben. az ébredés

távoli, ajtócsapódás. az ágyban lázálom.

ritmusos csöndben – ágy 12. [25.]),

 

hanem a versek számozása is arra utal, hogy egy-egy sorozatból nem minden található meg a kötetben. Az utolsó ciklus, a tájelegytan számozott versei: 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17 – amelyek egyébként az első prímszámok –, és ugyanezek a számok szerepelnek a monstrumos első ciklusban is. A mostantól/ugyanottban pedig a következők, vagyis csökkenő sorrendben a nem prímek: 12, 10, 9, 8, 6, 4, 1.

A mozaikok merész egymás mellé rendezése, a világok keverése

 

(a

fehér dérabroszon csontból fújt, forró tányérok, a tányérokon

porhanyós alma, egy szőlő kaviccsá aszott szemei. a mártás

repedtre hűlt, márványgyertya füstöl a lassan elpattanó,

árnyas szélcsendben – [5], [85])

 

arra készteti az olvasót, hogy az így elé kerülő mondatokat visszafordítsa a saját biztonságos nyelvére, megpróbálja különválasztani az összekevert nyelvi halmazokat. Ugyanakkor azzal szembesül, hogy mivel sokféle fordítási/nyelvi kód van érvényben egyszerre, pár sor után folytathatatlanná válnak a kísérletei (az egyes kódok, motívumok többszöri felbukkanása különböző versekben/ciklusokban ugyanakkor a kötet egységét emeli ki). Viszont a jelentésképződést befolyásoló döntései, amelyeket például az ilyen fordulópontokon hoz, az egyén diszpozícióján fognak múlni, s ekképp a véletlent újra csak játékba hozzák a Mezei-líra befogadásakor.

Hasonló mondható el azokról a nyelvi játékokról, amikor a tárgy és az alany a toldalékolásnak köszönhetően felcserélhetővé válik, mint például a következő csütörtök-részletben, ahol megint csak a horrorra hajazva nem eldönthető, hogy ki főz, és ki fő (de hasonló élményt kínál a vasárnap is [58.]):

 

a két rák egyik fejét

ide, másikat tova elhelyezed,

míg a nap nem delel, ebéded

megsütöd. ha van sós leved,

locsolgasd. ha izzadva fáradsz,

húsod összeesik, átlátszik a

vörös rákhaj, éles szemeiket

hátadban érzed (51.).

Nagy kérdés, hogy ezt a fajta erős, a szinesztéziára a végletekig építő nyelvet meddig lehet működtetni, lehet-e ebbe az irányba még továbblépni. Kíváncsian várom a folytatást. Magasan van a léc.

 

Mezei Gábor: natúr öntvény. Kalligram. Budapest, 2016.