„Én a fenségeknek akarok tetszeni!” (Moliére: Versailles-i rögtönzés)

A magyar színházak XXVIII. kisvárdai fesztiválján két előadás vitte el a díjak több mint kétharmadát: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Bartis Attila művéből készült Radu Afrim-rendezése, A nyugalom és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Moliére-je, a Sardar Tagirovsky rendezte Úrhatnám polgár. Az év felfedezettje számomra ez utóbbi volt.

A színházcsinálók mindenfelé, nyilván jó okkal, a problémás, hálátlan nézőre panaszkodnak. Mindenekelőtt amiatt, hogy eleve nehéz őt bevinni a színházba. A mai néző nem is nagyon tudja már, hogy a színház mire való. A klasszikusokat unja, a kortársak nem érdeklik, a művészi formai kísérleteket kikéri magának. Leginkább az önfeledt szórakozást ígérő, zenés-táncos banzájokat szereti, olyan színészekkel, akiket a tévében is lát, a bulvárból ismer, irigyelhet és megvethet.

 

 

A repertoárszínháziak visszatérő siráma, hogy a művészi igényeikkel csak kiürítik a nézőteret. Ha tetszést akarnak és teltházat, le kell menniük kutyába. Bár a mindenkori nézőközönség nem egy egynemű massza, amelynek tulajdonságai néhány mondattal leírhatók – a profi néző például egészen másképp terhelt, mint egy a színháztól lényegében intakt egyed –, ám a paradoxon feloldásához, hogy a színházban siker is legyen meg művészet is, időről időre újra kell gondolni, fogalmazni az alkotók és befogadók közti láthatatlan szerződést.

Ezt az ügyet, a sikerét és a tetszését teszi meg központi problémává Sardar Tagirovsky Úrhatnám polgárja. A rendező műsorfüzetbeli nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Monsieur Jourdain tragikus tetszésvágyával én is érzek valamiféle kapcsolódást. Mert magába foglalja az emberiség kollektív tetszésvágyát, és azt az önpusztító folyamatot, ami ebből következik.” A Tagirovskyval készített későbbi interjúk sem hagynak kétséget afelől, hogy ezt a kvázi személyes ügyet a közösségi létünk egyik neuralgikus pontjának tartja, a színházban pedig – ami mégiscsak a külvilág leképeződése – ezzel a mindenároni tetszésvággyal valamit kezdeni kéne. Már csak azért is, mert a színész „magasrendű művészetének sokszor nem a lényegét tápláljuk azzal, ha csupán szórakozni akarunk”.

 

 

Tagirovskynál Jourdain urat a csodálatos Pálffy Tibor játssza. Vagy helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy Pálffy Tiborban inkarnálódik Moliére úr Jourdainja. Alakját tragikus pátosz lengi be, ő az a bizonyos sugárzó középpont, aki körül a játék figurái keringenek. Bár Tagirovsky színházában a szerepek hierarchizáltsága jóformán nem létező fogalom, minden szereplő egyaránt fajsúlyos, a rendező pedig egy monumentális világot álmodik és teremt köréjük.

Az előadás architektúrája is olyan, hogy az egész színháztermet játékba hozza. A színészek egy, a nézőtéri széksorok közé-fölé helyezett kifutón mutatkoznak be. (A jelmezek, Bajkó Blanka Alíz munkái, szintén díjat nyertek Kisvárdán.) A Doriméne grófnőt játszó Szalma Hajnalkát a zsinórpadlásról engedik le egy hintán. Moliére világa is megidéztetik egy barokk színpadi keretben, mozgatható színpadon – akár egy megelevenedett festmény. A stilizáció az előadás szertartásjellegére erősít rá, és ebben rendkívüli szerepe van a színpadi zenének, az előadás zenei szervezettségének is. (Bartók György és alkotótársai a zenei díjat is megnyerték Kisvárdán.)

 

 

Az elmesélt történet viszont plasztikus állapotrajzokban bemutatott szenvedéstörténet. Pálffy Tibor Jourdainjának tragikomikus alakja úgy nevettet meg, hogy ugyanakkor részvétet is kelt, sőt, vannak pillanatok, amikor csodálatot, mint a nagy tragédiák hősei. Hősies például az a lankadatlan igyekezete, ahogy tánc-, zene-, filozófia- és vívóórák révén kíván másoknak tetszőbb emberré válni. És tragikus az a tévedése is, hogy a nem morális értelemben vett emberi minőségében akar változni. (Belekeveredett a József Attila-i axiómába, és eltévedt benne: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”)

Figyelemreméltó volt az a gesztus is, amellyel a nézők vezettettek be a játékba. Mindjárt a nézőtérre való belépéskor a színészek egy aranyszínű fonalból készült karkötőt húztak a csuklónkra, amit viseltünk is készségesen, hamvas ártatlanul, ugyanis a harmadik felvonás végi fináléig teljes tájékozatlanságban lehettünk afelől, hogy az ajándék mire való.

 

 

És ezzel meg is érkeztünk az előadás legnagyobb rejtvényéhez. A színpad bal oldalán a játékidő teljes hosszán át (igen, a felvonások közti szünetekben is) egy szoborszerű alak áll mozdulatlanul. A színlap vívómesterként jelöli meg, és tény, hogy kard van nála, meg időnként lenyűgöző szépségű, ám fenyegető vívómozdulatokat is tesz. De hogy kicsoda ő valójában, az nyitott kérdés marad, ezzel kapcsolatban csak egy elképzelést tudnék megosztani. Amikor Jourdain úr a nagy mamamusivá választási jelenet leleplező katarzisában őrjöngeni kezd – „Én a fenségeknek akarok tetszeni!…  Én a fenségeknek akarok tetszeni!” –, és az előadást záró tablóképen mindenkit bekennek aranymázzal, és mindent beborít az aranyló csillámpor, megjelenik a világi hatalom jelképeként a Napkirály, az egyháziként pedig egy bíboros alakja, akkor az egyetlen valódi fenség, Apollón isten(?) könnyed mozdulattal lefegyverzi Jourdaint, s egy aranyszínű taligán feltolja őt arra a magaslatra, ahová az olyan reménytelenül vágyakozott. („Hogy nem buggyan szét az ég! / Hogy bírja önnön gyönyörét! / S iszonyatát…” Nemes Nagy Ágnes)

Vannak drámaírók, meg vannak rendezők is, akik a közönségükkel való elégedetlenséget éles kritikákban fogalmazzák meg, és olyanok is vannak, akik a közönség sértegetésétől, vegzálásától, sőt, horribile dictu, a hazaküldésétől se riadnak vissza. Tagirovsky nem ilyen. Ő egy aranyfonal karkötőt ajándékoz nekünk, mintegy megjelöl minket – mint övéit. Nem a gesztus teszi, hanem a felismerés: Jourdain úr egylényegű velünk, velem, az összes emberrel. Ez volt a szertartás lényege.

Arról viszont, hogy a színház szakrális közösségi tér legyen-e, avagy cirkuszi porond, nem az istenek döntenek.

 

(Fotók: Jakab Lóránt)