dunszt.sk

kultmag

„Én a fenségeknek akarok tetszeni!” (Moliére: Versailles-i rögtönzés)

A magyar színházak XXVIII. kisvárdai fesztiválján két előadás vitte el a díjak több mint kétharmadát: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Bartis Attila művéből készült Radu Afrim-rendezése, A nyugalom és a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Moliére-je, a Sardar Tagirovsky rendezte Úrhatnám polgár. Az év felfedezettje számomra ez utóbbi volt.

A színházcsinálók mindenfelé, nyilván jó okkal, a problémás, hálátlan nézőre panaszkodnak. Mindenekelőtt amiatt, hogy eleve nehéz őt bevinni a színházba. A mai néző nem is nagyon tudja már, hogy a színház mire való. A klasszikusokat unja, a kortársak nem érdeklik, a művészi formai kísérleteket kikéri magának. Leginkább az önfeledt szórakozást ígérő, zenés-táncos banzájokat szereti, olyan színészekkel, akiket a tévében is lát, a bulvárból ismer, irigyelhet és megvethet.

 

Fotó: Jakab Lóránt

 

A repertoárszínháziak visszatérő siráma, hogy a művészi igényeikkel csak kiürítik a nézőteret. Ha tetszést akarnak és teltházat, le kell menniük kutyába. Bár a mindenkori nézőközönség nem egy egynemű massza, amelynek tulajdonságai néhány mondattal leírhatók – a profi néző például egészen másképp terhelt, mint egy a színháztól lényegében intakt egyed –, ám a paradoxon feloldásához, hogy a színházban siker is legyen meg művészet is, időről időre újra kell gondolni, fogalmazni az alkotók és befogadók közti láthatatlan szerződést.

Ezt az ügyet, a sikerét és a tetszését teszi meg központi problémává Sardar Tagirovsky Úrhatnám polgárja. A rendező műsorfüzetbeli nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Monsieur Jourdain tragikus tetszésvágyával én is érzek valamiféle kapcsolódást. Mert magába foglalja az emberiség kollektív tetszésvágyát, és azt az önpusztító folyamatot, ami ebből következik.” A Tagirovskyval készített későbbi interjúk sem hagynak kétséget afelől, hogy ezt a kvázi személyes ügyet a közösségi létünk egyik neuralgikus pontjának tartja, a színházban pedig – ami mégiscsak a külvilág leképeződése – ezzel a mindenároni tetszésvággyal valamit kezdeni kéne. Már csak azért is, mert a színész „magasrendű művészetének sokszor nem a lényegét tápláljuk azzal, ha csupán szórakozni akarunk”.

 

Fotó: Jakab Lóránt

 

Tagirovskynál Jourdain urat a csodálatos Pálffy Tibor játssza. Vagy helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy Pálffy Tiborban inkarnálódik Moliére úr Jourdainja. Alakját tragikus pátosz lengi be, ő az a bizonyos sugárzó középpont, aki körül a játék figurái keringenek. Bár Tagirovsky színházában a szerepek hierarchizáltsága jóformán nem létező fogalom, minden szereplő egyaránt fajsúlyos, a rendező pedig egy monumentális világot álmodik és teremt köréjük.

Az előadás architektúrája is olyan, hogy az egész színháztermet játékba hozza. A színészek egy, a nézőtéri széksorok közé-fölé helyezett kifutón mutatkoznak be. (A jelmezek, Bajkó Blanka Alíz munkái, szintén díjat nyertek Kisvárdán.) A Doriméne grófnőt játszó Szalma Hajnalkát a zsinórpadlásról engedik le egy hintán. Moliére világa is megidéztetik egy barokk színpadi keretben, mozgatható színpadon – akár egy megelevenedett festmény. A stilizáció az előadás szertartásjellegére erősít rá, és ebben rendkívüli szerepe van a színpadi zenének, az előadás zenei szervezettségének is. (Bartók György és alkotótársai a zenei díjat is megnyerték Kisvárdán.)

 

Fotó: Jakab Lóránt

 

Az elmesélt történet viszont plasztikus állapotrajzokban bemutatott szenvedéstörténet. Pálffy Tibor Jourdainjának tragikomikus alakja úgy nevettet meg, hogy ugyanakkor részvétet is kelt, sőt, vannak pillanatok, amikor csodálatot, mint a nagy tragédiák hősei. Hősies például az a lankadatlan igyekezete, ahogy tánc-, zene-, filozófia- és vívóórák révén kíván másoknak tetszőbb emberré válni. És tragikus az a tévedése is, hogy a nem morális értelemben vett emberi minőségében akar változni. (Belekeveredett a József Attila-i axiómába, és eltévedt benne: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.”)

Figyelemreméltó volt az a gesztus is, amellyel a nézők vezettettek be a játékba. Mindjárt a nézőtérre való belépéskor a színészek egy aranyszínű fonalból készült karkötőt húztak a csuklónkra, amit viseltünk is készségesen, hamvas ártatlanul, ugyanis a harmadik felvonás végi fináléig teljes tájékozatlanságban lehettünk afelől, hogy az ajándék mire való.

 

Fotó: Jakab Lóránt

 

És ezzel meg is érkeztünk az előadás legnagyobb rejtvényéhez. A színpad bal oldalán a játékidő teljes hosszán át (igen, a felvonások közti szünetekben is) egy szoborszerű alak áll mozdulatlanul. A színlap vívómesterként jelöli meg, és tény, hogy kard van nála, meg időnként lenyűgöző szépségű, ám fenyegető vívómozdulatokat is tesz. De hogy kicsoda ő valójában, az nyitott kérdés marad, ezzel kapcsolatban csak egy elképzelést tudnék megosztani. Amikor Jourdain úr a nagy mamamusivá választási jelenet leleplező katarzisában őrjöngeni kezd – „Én a fenségeknek akarok tetszeni!…  Én a fenségeknek akarok tetszeni!” –, és az előadást záró tablóképen mindenkit bekennek aranymázzal, és mindent beborít az aranyló csillámpor, megjelenik a világi hatalom jelképeként a Napkirály, az egyháziként pedig egy bíboros alakja, akkor az egyetlen valódi fenség, Apollón isten(?) könnyed mozdulattal lefegyverzi Jourdaint, s egy aranyszínű taligán feltolja őt arra a magaslatra, ahová az olyan reménytelenül vágyakozott. („Hogy nem buggyan szét az ég! / Hogy bírja önnön gyönyörét! / S iszonyatát…” Nemes Nagy Ágnes)

Vannak drámaírók, meg vannak rendezők is, akik a közönségükkel való elégedetlenséget éles kritikákban fogalmazzák meg, és olyanok is vannak, akik a közönség sértegetésétől, vegzálásától, sőt, horribile dictu, a hazaküldésétől se riadnak vissza. Tagirovsky nem ilyen. Ő egy aranyfonal karkötőt ajándékoz nekünk, mintegy megjelöl minket – mint övéit. Nem a gesztus teszi, hanem a felismerés: Jourdain úr egylényegű velünk, velem, az összes emberrel. Ez volt a szertartás lényege.

Arról viszont, hogy a színház szakrális közösségi tér legyen-e, avagy cirkuszi porond, nem az istenek döntenek.

 

(Fotók: Jakab Lóránt)