A tanúság kötelessége

Mi mindent kell egy nőnek elveszítenie ahhoz, hogy csupán egy jellegtelen emberi lénnyé degradálódjon? – teszi fel a kérdést Peter Juščák …és ne feledd a hattyúkat! című regényének első mondata. S ha már elveszített mindent, ha már nőnek/embernek sem érzi magát, akkor hogyan kell túlélnie a munkatábort? Ha a férje már régen kiszabadult a fogságából, s ha már az ő büntetésének évei is lejártak, de „adminisztrációs okokbólˮ mégsem engedik haza, milyen jelentést kapnak a tettei? Mi az, amivel kedvez a hatalomnak, és bizonyítja a hatalom igazát, és mi számít (csendes) szembeszegülésnek? De mivel a háborút és a munkatáborokat megélt ember traumatikus test- és identitástörténetének ábrázolása az irodalomban már szinte klisének számít, a valódi kérdés az, tud-e ez a könyv a témáról érvényesen, izgalmasan beszélni, és több lenni, mint pusztán dokumentumanyag.

Juščák regényében, bár már 1953-at írunk, a második világháború, úgy tűnik, mégsem ért véget. A valóságban a történet első része három nap alatt, a második rész pedig az ʼ53-as év tavaszán és nyarán játszódik, mégis hosszú éveket ölel át úgy, hogy az idősíkok ugrásai a szereplők töredezett visszaemlékezéseit követik. A történet kolimai gulágon játszódik, főszereplője Irena Kalaschová, szlovák–ruszin–német származású rab, akit kémkedésért ítéltek el évekre (holott csak az eperjesi kórházban fekvő gyermekéért ment volna, akitől a liptói harcok miatti evakuálás során szakadt el). Az ítélethozók a nő terhességét csupán „elterelő körülményˮ-ként könyvelve el azonnal útnak indítják őt egy vagonba zárva, ahol megszüli második gyermekét, aki nem marad életben. A táborban újra teherbe esik, és a gyermek automatikusan a szovjet állam tulajdonává válik, gyermekotthonba kerül. De a könyv nem csupán Irena, hanem a táborokba elhurcolt több ezer nő és őrzőik történetmomentumait is feldolgozza.

Az …és ne feledd a hattyúkat! munkatábor-története valójában a test története. A mások szolgálatába és az időtlenségbe állított (traumatizált) test mint az identitás egyedüli megmaradt foglalata (lásd: Németh Zoltán: Traumatizált testek a kortárs magyar irodalomban, Kalligram, 2014. december, 94–97.). Németh Zoltán ugyan a kortárs magyar irodalom szövegeiről jegyzi meg: „…erős hálózatot alkotnak azok a szövegek, amelyek a test-írás kategóriájába sorolhatók, és az ide tartozó korpuszban még erőteljesebb kapcsolódási pontot mutatnak azok a szövegek, amelyek a traumatikus test felől építik fel a poétikájukatˮ (97.), de Juščák regénye ebbe a sorba is becsatlakozik. Így válik a háborús, a szisztematikusan a halálnak/meghalásnak kitett test szakrális hellyé. Ilyen, traumákat megélt test az őröké is (Paraszkát, a kivégzett kulák szülők gyerekét a nevelőintézet igazgatója erőszakolja meg, és ejti teherbe, ezért ő megöli újszülöttjét). Az őrök egyéni-emberi tragédiájának ábrázolása mindenképpen Juščák könyvének egyik erőssége. Kár azonban, hogy bár az elbeszélő figyelmeztet rá, valós eseményeket beszél el, mégis túlságosan lekerekítettek a történetek, túlságosan erős a rend teremtésére irányuló írói szándék ahhoz, hogy valóban elhiggyük, nem fikcióról van szó.

A regénynek valódi dokumentumanyag-előzményei is vannak: Peter Juščák oral history-kutatással dolgozta fel a Szlovák Államból elhurcoltak történetét, és a témában egy tudományos írásokat tartalmazó kötete is megjelent Elhurcoltak címmel. A 19. század irodalmi beszédmódját és fejlődésregényeit idéző …és ne feledd a hattyúkat! ezen interjú-dokumentumok folytatásának tekinthető. De tudhatunk-e igazán valamit (valamiről), ami nem mi vagyunk? Hogyan vetíthetők egymásra a legvalóságosabb borzalmak és az azoktól legtávolabb lévő jelen? Peter Juščák erre csupán a regény utolsó részében tér ki, mégpedig a munkatábor megszűnése után feladatok nélkül és kínozandó foglyok nélkül maradt két őr párbeszédével:

„– Kedves Paraszka – mondta ünnepélyesen. – Nem szabad elveszítenie a hitét. A jó gondolatok nem vesznek el, az enyémek sem, a magáé sem. Itt vannak (…) körülöttünk. Élnek, szundítanak, csendben keringenek, várják a megfelelő alkalmat. (…) Senki nem veszik el, Paraszka Vasziljevna. (…) Olyan emberekre, mint maga vagy én, mindig szükség van. Minden korszakban, minden időszakban, minden korban, a pártban, a tanácsokban, minden intézményben. Kitartás, kérem… egy kis türelem, és minden visszatér – karjával nagy félkört rajzolt a levegőbe.” (375–376.)

Kérdés, hogy mire jó a (történelmi) emlékezet és (ez) a folytonosság? Ezen dokumentumok szenvtelen olvasása csupán egyféle befogadói feladatot ruház ránk: józan megfigyelőként őrizzük meg Juščák (s adatközlői) munkatábor-képeit. Ha nem tudunk a regény részévé válni, váljunk az eseményeknek – a szabadság hiányának, a politikai működéseknek és a zsarnokság következményeinek – a tanújává. A tanúságtétel olykor küzdelmes, a látás-tudósítás kényszere pedig fájdalmas.

Peter Juščák: …és ne feledd a hattyúkat! Ford. Polgár Anikó, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016.