dunszt.sk

kultmag

A világzene Szigete

Mit érdemes megnézni az idei Sziget Fesztivál IBIS Világzenei Színpadán? A világzenei program szervezőjét, Marton László Távolodót arra kértük, mutassa be minden Sziget-nap világzenei headlinerét, majd azt a felfedezésre váró zenekart, akire érdemes odafigyelni.

 

Augusztus 12.

Goran Bregovic Wedding And Funeral Band (21.30)

Goran Bregovic szerb és horvát szülők házasságából született 1950-ben, Szarajevóban. Komolyzenei tanulmányaival felhagyva a hegedűjét gitárra cserélte tizenhat éves korában, és különféle rockzenekarokban tűnt fel, köztük a legendás Bijelo Dugméban. Több mint egy tucat albumot jelentettek meg, míg a jugoszláviai háború közeledtekor fel nem bomlott a zenekar.

Bregovic ekkor kezdett filmzenéket írni, Emir Kusturica biztatására. Első közös munkájuk, a Cigányok ideje rögtön az egekbe emelte az ázsióját: egymást követték felkérései, és olyan világsztárok énekelték dalait, mint Iggy Pop, Scott Walker, Ofra Haza vagy Cesaria Evora. Amit elért, annál többről zeneszerző ritkán álmodik: ma már világszerte a Balkán örökzöldjeiként terjednek – a Cigányok ideje, illetve az Underground című filmekből ismert – Djurdjevdan és Mesecina című dalai. A kilencvenes évek második felétől kezdve Bregovic a színházak és az operák világát is bevette: Karmen (With a Happy End) és Margot, egy boldogtalan királyné emlékiratai című színpadi műveit Budapesten is előadta.

A Bregovic-muzsikák forrásai többnyire a menyegzők és a temetések táján kereshetők, erre utal zenekarának a neve is. Ennek a hagyománynak – mint 2009-es albuma is jelzi – az Alkohol-fogyasztás a legfőbb célja, de Bregovic varázsszűrőjével a legnemesebb pezsgő kerekedik a legdurvább szilvapálinkából, és elragadó koncertzenévé válnak a menyegzők és temetések rézfúvós roma muzsikái.

https://www.youtube.com/watch?v=505WgbPx4mM

 

Yiddish Twist Orchestra (18.30)

Az ötvenes évek londoni táncparkettjein legendássá vált egy Willy Bergman nevű alak, egyrészt, mert folyamatosan megváltoztatta a nevét, másrészt meg azért, mert úgy fonta össze a jiddis dalokat, a rock ’n’ rollt, a tvisztet, a kalipszót és a mambót, mint senki a világon. Nos, ezt a Willy Bergmant tűzte zászlajára a Yiddish Twist Orchestra, annak a Lemez Lovasnak (magyarul Jonathan Walton) a kezdeményezésére, aki a Szigeten már komoly érdemeket szerzett az Oi Va Voi és a Shtetl Superstars nevű zenekaraival.

Az első korongjukra (Yiddish Twist Orchestra Plays Willy Bergman) hat instrumentális koncertfelvétel került, de azt nem forgalmazták, úgyhogy lényegében a Let’s című albummal debütáltak 2015-ben. Időközben átalakult a felállásuk, ám a súlyát nem vesztette el, hiszen olyan figurák alkotják, mint Natty Bo (a Ska Cubanóból), Ben Mandelson (a Triaboliques-ból), Paul Taylor (a Snowboyból), David Bitelli (aki többek közt Elton John fúvósa) – vagyis egy nettó all stars csapattal van dolgunk. Persze, nem ez a lényeg, hanem hogy úgy tisztelegnek Bergman előtt, amihez hasonlót még nem hallhattunk idáig. Elképesztő a fúvós kar, a helyén van a Hammond, bizsergető a szörf gitár, és hát Natty Bo hihetetlen sármmal énekel. Együtt a humor és az alázat, a gyökér és a nagyvilág, a nosztalgia és a frissesség, szóval, le a kalappal. Különben is, csak zavarna tánc közben!

 

Augusztus 13.

Leningrad (21.30)

A Leningrad együttes a kilencvenes évek végén bukkant fel a szentpétervári és moszkvai klubokban. Bullet című 1999-es korongjával nyomban felkavarta az orosz könnyűzenei életet, csak a rádióadók utasították vissza, az alkohol és a szex drasztikus jelenlétére tekintettel. A zenekarvezető Szergej Shnurov mindazonáltal nem értette, hogy mire való ez a távolságtartás, hiszen mint mondta, ő csak jó dolgokról énekel… „Már megittam mindent / Sört, vodkát és brendit / De még mindig b…ni akarok / Lehet, hogy szexmániás vagyok?” – vallotta például az egyik teljesen hétköznapi dalszövegében.

Ugyanezt a keresetlen nyerseséget testesíti meg a Leningrad zenéje is, már-már „állati” elementaritásával. Shnurov gátlástalan énekéhez egy kifogástalanul brutális zenekar járul, melyben nem hibáznak sem a kőkemény fúvósok, sem a gitárok. A fő csapás iránya a ska, mélyen átitatva punkkal, de az indulók, illetve az orosz tánc- és népdalok sem maradnak szárazon. Kimondottan egyszerű, rövid és dallamos számok sorozatát alkotva, amit nem lehet megunni, annyi benne a fordulat és a poén.

A kétezres évek végén úgy hírlett, hogy leáll a zenekar, de két év pihenő és némi átszervezés után – Yulija Kogan dzsesszénekesnőt is beszippantva – újra beindult, és újabb albumokat (Henna, The Eternal Fire, Fish) tett az asztalra. A Sziget azon visszatérői közé tartoznak, akikben nem lehet csalódni. Nincs kegyelem, az orosz underground és ska hívei most is megkapják a magukét…

 

Kultur Shock (18.30)

Az énekes-dalszerző Gino Srdjan Jevdjevic az ostrom alá vett Szarajevóból menekült Seattle-be, ahol 1996-ban alapította meg a Kultur Shockot. A kezdetben elektronikus balkáni folkot játszó zenekar felállása és hangvétele többször módosult húszéves pályafutása alatt, az őket támogató rockzenészeknek is köszönhetően. Az amerikai alternatív színtér olyan legendái álltak mögéjük, mint a producer Jack Endino, a Nirvana egykori basszusgitárosa, Krist Novoselic, és a Dead Kennedys énekese, Jello Biafra – aki szerint „a Kultur Shock nem más, mint amiről a punk rocknak szólnia kell”.

Jevdjevic mellett a bolgár progresszív rockgitáros, Val Kiossovski gondoskodik a Balkán fílingjéről, az indonéziai Guy M Davis (basszusgitár), illetve az amerikai Chris Stromquist (dob), Paris Hurley (hegedű) és Amy Denio (klarinét, szaxofon) társaságában.  (A New York-i avantgárd zenei körökben is legendás Amy Denio gyakran járt Magyarországon Tone Dogs, Pale Nudes és Billy Tipton Memorial Saxophone Quartet nevű zenekaraival, sőt Hajnóczy Csabával és Kenderesi Gabival egy közös lemezt is készítettek The Danubians néven.)

Egy szó mint száz: sokkoló balkán-amerikai etnorock vár ránk, egy olyan társaságtól, amely tavalyelőtti IX. című albumával a csúcsra ért. Live at Home című – csak digitálisan elérhető – 2015-ös albumukból pontosan kiderül, hogy miféle „gyomrosra” kell számítanunk.

  

Augusztus 14.

Rachid Taha (21.30)

Az 1958-ban Oránban született – majd 1968-ban Franciaországba költözött – Rachid Taha a lyoni Carte de Sejour rai-punk együttessel írta be nevét az arab rockzene történetébe, mely komoly társadalmi hatást kiváltva énekelte meg a bevándorlók mindennapos megpróbáltatásait. Az együttes felbomlása után 1989-ben Taha szólópályára tért, és Párizsba költözött. A kilencvenes évek első felében készített lemezei (mint a Barbés, a Rachid Taha vagy az Ole Ole) a technó erőteljes befolyásáról árulkodtak, de jóval nagyobb sikerre tett szert az 1998-as Diwán albumával, melyen klasszikus arab dalokat dolgozott fel akusztikusan. Az ezredfordulót követő évtized az összegzés jegyében telt, olyan jelentős rockos-technós albumokat eredményezve, mint a Made In Medina vagy a Tékitoi, vagy mint a Diwán folytatásaként készített Diwán 2.

2013 tavaszán Taha újabb mérföldkőhöz érkezett: kilencedik szólóalbumával úgy tudott továbblépni, hogy közben szemernyit sem adott fel önazonosságából. A Justin Adams producerrel készített Zoom albumon a vadnyugati dalok lehelete éppúgy érződik, mint a punk rocké vagy mint az egyiptomi Oum Kalsoumé, és mindez kirívó egységben. Könnyen lehet, hogy harmincéves pályafutása csúcsára ért ezzel a koronggal, mely megjelenése után azonnal az európai világzenei rádióslista élére került.

 

Dudu Tassa & The Kuwaitis (18.30)

„Úgy szól, mintha Rachid Taha a Led Zeppelin erősítőjén játszana” – írta a francia Les Inrockuptibles magazin Dudu Tassa új zenekarának első albumáról (Dudu Tassa and the Kuwaitis), de még ennél is mélyebbre nyúlik Tassa gyökere.

Az iraki zsidó gyökerű Tassa Tel Avivban cseperedett fel. Tizenhárom éves volt, amikor az első albuma (Loving the Songs) 1990-ben megjelent, és attól kezdve ontotta a lemezeket, de nyugaton csak a 2009-es In the End You Get Used to Everythingnek támadt visszhangja, melyen a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood is szerepelt.

Az áttörést eredményező Dudu Tassa and the Kuwaitis 2011-ben látott napvilágot, Tassa nagyapja és annak testvére – a modern iraki zene megteremtői közt számon tartott – Daoud és Sallah Al Kuwaiti előtt hajtva fejet. Sallah tíz-, Daoud nyolcéves volt, amikor a nagybátyjuktól egy hegedűt és egy lantot kaptak ajándékba, és hamarosan az arab világ olyan kaliberű előadói kérték közreműködésüket, mint Umm Kalthoum és Mohammed Abdel Wahab. Aztán az ötvenes évek elején Izraelbe telepedtek, és az Izraeli Rádió arab zenekarának szólistáiként ragyogtak tovább, azon kevesek közé tartozva, akiket egyaránt csodált az arab és a zsidó hallgatóság.

Az ő szerzeményeiket gyúrta a maga képére Tassa a Dudu Tassa and the Kuwaitis Vol. 2 című 2015-ös albumán is, a maga varázslatos módján, vagyis úgy, hogy éppolyan klasszikus, mint amilyen friss irak ’n’ roll legyen.

 

Augusztus 15.

Mau Mau (18.30)

A kilencvenes évek elején az utcákon játszott a Mau Mau alapmagját képező hármas: az énekes-gitáros Luca Morino, a harmonikás Fabio Barovero és a kameruni ütős, Bienvenu Nsongan. A piemonte-i szlengben a csavargók, cigányok, bevándorlók gyűjtőneve az övék, míg Kenyában az ötvenes évek függetlenségi mozgalmát nevezték így – egyszóval, a Mau Mau egy kimondottan plebejus csapat. Mely ugyan hamarosan hét tagúvá bővült, de továbbra is akusztikus muzsikát játszott – ami a foglalt házak és az apró klubok világában dukált.

Az 1992-es Sauta Rabel albumuk után tizenöt évig jobbnál-jobb korongokat dobtak a piacra (Bass Paradis, Viva Mamanera, Eldorado, Marasma General, Safari Beach, Dea). Lendületes mediterrán tánczenéjüket marokkói, brazil és indiai elemekkel gazdagították, és részt vettek számos kollaborációban is (R@dio Trance, Meninos do Pelo, Sud Sound System).  Luca Morino Mistic Turistic/Moleskine Ballads címmel egy szólóalbumot is megjelentetett, Fabio Barovero pedig filmzenéket írt, és komoly szerepet vállalt a szicíliai Banda Ionica rezesbandában.

Az utóbbi években kevesebbet lehetett hallani róluk, de fennállásuk huszonötödik esztendejét egy új albummal ünneplik idén, melyet turné kísér, a Mau Mau örökzöldjeivel és legfrissebb hajtásaival.   

 

LA–33 (20.00)

A rangos Songlines magazin „a világ egyik legjobb bulizenekaraként” mutatta be a kolumbiai LA–33-at, mely egy bogotái utcáról kapta a nevét. Ezt a tizenkét tagú bandát 2002-ben alapította meg Sergio és Santiago Mejia, és már az első albumukkal feltűnést keltettek: a Rózsaszínű párduc mambóváltozata világszerte levette lábáról a latin tánczenék híveit. A 2004-es LA–33 óta három albumot tettek még az asztalra (Gózalo, Ten Cuidado, Tumbando Por Ahí), melyek tovább erősítették népszerűségüket, és jellegzetesebbé tették stílusukat. Ilyet még nem hallott a Sziget közönsége: salsa – rockos attitűddel, elsöprő lendülettel és magával ragadó humorral!

 

Augusztus 16.

Pannonia Allstars Ska Orchestra (21.30)

A Pannonia Allstars Ska Orchestra 2003-ban alakult meg Budapesten, a helyi ska színtér meghatározó zenekarainak tagjaiból. Pillanatokon belül a hazai ska élet motorja lett: tábort szervezett, klubot futtatott, rádióműsort indított, és olyan rangos együtteseket látott vendégül, mint a Toasters, a Bad Manners, a Rotterdam Ska-Jazz Foundation és a New York Ska Jazz Ensemble.

A ska magyarországi nagyköveteként külföldön is kirívó népszerűségre tett szert a zenekar. Ez részben annak köszönhető, hogy a világ egyik legrangosabb ska kiadója, az amerikai Megalith Records gondozza lemezeit (Budapest Ska Mood, The Return Of The Pannonians, Feel The Riddim, Lovemonster); másrészt annak, hogy stílusa nemcsak lehengerlő, de – a magyar népzene motívumaival átszőve – jellegzetes is. Ez a nyitottság mutatkozik meg abban is, ahogy a magyar beat klasszikusait, vagy éppen Liszt Ferenc műveit dolgozzák fel, illetve ahogy szimfonikus zenekari kísérettel szólaltatják meg darabjaikat.

2014-ben The Best Of PASO címmel jelentették meg legemlékezetesebb számaikat vinilen, olyan szédítő pörgést eredményezve, mintha Kingston és Budapest határos lenne. 2016 elején pedig Ghost Train címmel egy új albummal rukkoltak ki, felségterületükké téve a Balkán zenéjét is.

 

Hackney Colliery Band (17.15)

Napjaink legizgalmasabb rezesbandája mindent magába szippantott a műfaj hagyományaiból – legyen az balkáni, New Orleans-i vagy indiai –, hogy aztán mindezt újraértelmezve megteremtse a 21. század rezes muzsikáját. Mely nemcsak térbeli, de stiláris befolyásait tekintve is határtalan: a funktól az afrobeatig, a rocktól a dzsesszig, és a skától a legvadabb technóig. Igen, a Hackney Colliery Band egy olyan színtisztán akusztikus rezesbanda, amely többek közt Goldie- és Prodigy-feldolgozásaival tűnt ki; és amelynek mindegy, hogy egy stadionban vagy egy apró klubban lép fel, az egyszer szent, hogy a közönségét leveszi a lábáról.

2008-ban, London keleti felén álltak össze a tagjai: az egyik a Royal Opera House-ból, a másik a Porpoise Corpusból, a harmadik a Bollywood Brass Bandből, a negyedik Jarvis Cocker zenekarából érkezett. 2011-ben Hackney Colliery Band, 2013-ban Common Decency címmel jelent meg albumuk, és a legmélyebbre vájt fülű hallgatói sem akarták elhinni, hogy megeshet egy ilyen csoda… És most itt lesz – aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket