Nemzet nemzet hátán

Agyonhajszolt, keresztül-kasul globalizált (urambocsá rohanó) világunkban az emberek mintha  kezdenék megszokni, hogy a politikai élet kirakatszereplői ilyen-olyan nemzetstratégiai, emlékezet- és identitáspolitikai megfontolásokból naponta malackodnak bele privátszférájuk maradék zegzugaiba, miközben ’nemzeti’ konzultációk, indoktrinációk és molesztációk PR-technikailag fazonra szabott dömpingjét zúdítják a szegény, valaha jobb sorsra érdemes „demokratikus” és „polgári” közvélemény fórumaira. Az emberek nagy része láthatóan vevő arra, hogy a Nemzet mint afféle virtuális totemlény által lépten-nyomon megszólíttassék – a politikai marketing kreatív és naprakész ágenseinek legnagyobb megelégedésére.

Egy biztos: a nemzet (és a nemzetállam) eszméje kezdi ismét reneszánszát élni, a Kárpát-medencétől a vénégyeken át a valaha volt vasfüggönyön-túlig, a közbeszédben, köztereken és okostelefonjaink felületén egyaránt. A nemzetre való hivatkozással manapság a szokásosnál is több randa dolgot lehet elfogadhatóvá kozmetikázni – társadalmi és strukturális eredetű problémák tudatos vagy rutinszerű etnicizálásával pedig ügyesen lehet igencsak aljas (úriemberekhez nem méltó) dolgokat megúszni, mondjuk így, hogy nemzetileg elkendőzni.

A nemzetbe vetett hit, a nemzet mint vezéreszme (sőt -ideológia) feltétel nélküli dédelgetése, már-már szakrális (és/vagy libidinális) töltetű cirógatása, a látástól-vakulásig a nemzetre való hivatkozás igénye (nyelvi, gazdasági, kulturális-kulturkampfos, rendészeti, geopolitikai stb. ügyekben) mind-mind annak a tünete, hogy a keményvonalas nacionalizmus afféle valláspótlék azok számára, akik a Nemzetet valami primordiális bigyóként, egyszóval őseredeti, rögzített, értékképző abszolútumként feltételezik. Ki tudja, talán azzal is összefügg ez a problémagóc, hogy minél differenciáltabbá, áttekinthetetlenebbé válik a társadalom, annál nagyobb az emberekben az egység és egész iránti vágy. Innen meg már csak egy-két lépés, hogy nemzet és állam, ez a két szívós konstrukció, egymásra találjon, és ha lehet, jó alaposan lefedje és táplálja egymást (akár nyelvi szinten is: Nemzeti Adó- és Vámhivataltól nemzeti sportuszodán át nemzeti dohányboltig). Az ilyen kontextusban használt és reprodukált nemzetfogalom (illetve mindaz, amire rásütik a nemzeti-ség billogát) rendszerint nem tűr semminemű játékot, iróniát, transzgresszív megközelítést, firtató jellegű, birizgálós tematizálást.

A bécsi Knoll Galerie Age of Nation című kiállítása az intézmény profiljához híven zömmel kortárs kelet-közép-európai művészek szerepeltetésével próbál minderre a jelenséghalmazra, napjaink ébredező nemzetkultuszára reflektálni. A kamarakiállítás nyilvánvaló célja, hogy – néhány alkotói stratégiát felvillantva – szembeforduljon azokkal a képekkel és képi rendszerekkel, amelyek nap mint nap mechanikusan és kritikátlanul újratermelik, sőt teatralizálják a nemzet(állam) eszméjét.

A tárlat által érzékeltetni kívánt jelenségek tünetegyüttesét már-már emblematikus módon testesíti meg Daya Cahen videója. Az intézményesített, felülről irányított nemzetépítés mechanizmusait látjuk egy fura mód zárt és homogénnek tűnő biotóp belsejében. A film egy Moszkva környéki, lányoknak fenntartott kadétiskola szigorú rituálék mentén szerveződő mindennapjaiba ad betekintést. Az uniformisban közlekedő, bájosan babaarcú, gépfegyveres katonalányok kiképzése során – a vasfegyelem, az erős fizikum és a perfekcionista igényű külső megjelenés (alkalomhoz illő smink, hajdísz stb.) mellett – olyan készségekre is nagy hangsúlyt fektetnek, mint a főzés vagy a varrás. Történik mindez hangsúlyosan nemzetállami kulisszák közt, a háttérben lépten-nyomon az államhatalom szimbólumaiba, képi lenyomataiba (vagy éppen fegyelmezési praktikák, utasítások és nyelvi kódok által átörökített mintázataiba) botlunk.

 

Daya Cahen: Birth of a Nation, video, 2010, 12min., filmkocka, courtesy: Knoll Galerie Wien and the artist
Daya Cahen: Birth of a Nation, video, 2010, 12min., filmkocka,
courtesy: Knoll Galerie Wien and the artist

A tekintélyről, illetve az egyénnek a tekintélyhez való viszonyáról, hozzáidomulásáról szól Matej Kaminský műve is, csak éppen sokkal nyersebb, punkosabb és személyesebb megfogalmazásban. Szlovák államférfiak és nemzeti hősök köztéri büsztjeivel megejtett kiadós, hosszúra nyújtott smárolások sorozatát látjuk – a fiatal művész Ľudovít Štúrtól Juraj Jánošíkon át Milan Rastislav Štefánikig egy sor marcona ércarcot végigkóstol, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A gesztus – radikalitása révén – talán az egyetlen igazán kritikus, reflektált, nem megadó (ugyanakkor nem képromboló és nem véresen komoly) hozzáállás, amit az efféle hatalmi jelekkel szemben, emlékezetpolitikai szignatúrák, ércbe öntött és kőbe faragott (maszkulin) mutatóujj-feltartások és diadalittasságok ellenében tanúsítani lehet. Kaminský valójában nem tesz mást, csupán ad absurdum vezeti az államférfiúi bálványokhoz való viszonyunkat, illetve a figyelmünkért nyújtózkodó, érzelmeinkre apelláló arcberendezések agresszív, affirmatív jelenlétét, pátosszal teli komolyságát, puszta látványként inszcenált, ugyanakkor érinthetetlen jellegét. Rövid installációtechnikai megjegyzés: az önfeledt francia csókok szériájába sajnos elég látványosan rondít bele a szinte bélyegméretű képernyő koreai gyártójának márkajelzése.

 

Matej Kaminský: National Passion, video, filmkocka, 2’10”, 2013, courtesy: the artist
Matej Kaminský: National Passion, video, filmkocka, 2’10”, 2013,
courtesy: the artist

Aztán ott vannak Jarmíla Mitríková és Dávid Demjanovič szándékoltan a népművészet formanyelvét kisajátító, pirográfiával készített, falemezekre vésett rajzai. A látvány a folklór stiláris elemei mellett a szocreál képi kultúrájából (is) táplálkozik, ROH-(SZOT-)üdülők, vidéki „chaták” és  pionír(úttörő)újságok világát idézve. Az egyik tablón egy pogány rituálét látunk, melynek ünnepeltje Morena, szláv istenasszony, a téli évszak és a sötétség megtestesítője. A szürreális jelenethez egy szónoki pulton álló bajszos-nyakkendős bácsi (polgármester?, járási párttitkár?, szakszervezeti szónok?) asszisztál.

 

Jarmila Mitríková & Dávid Demjanovič: For Goddess Morena, pirográfia falemezen, 105x85 cm, 2015. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist
Jarmila Mitríková & Dávid Demjanovič: For Goddess Morena, pirográfia falemezen, 105×85 cm, 2015. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist

 

Ami a művészduó más munkáihoz hasonlóan ebben a bizarr montázsban is kirajzolódik, az elsősorban a mainstream politika és politikai közbeszéd felszíni rétegei mögött húzódó, kvázi-mitikus és mágikus, ősi babonákkal teli, lefojtott, pogány rituálékból táplálkozó cselekvésmintázatok, hiedelmek és beidegződések hatalmas, tudattalan háttérhalmaza (illetve mindennek az irracionális inger-, emlék- és szokásanyagnak a mindennapok „hivatalos” kultúrájába eresztett metasztázisai). Másrészt szépen szemléltetik Rem Koolhas sarkosan provokatív tézisét is, miszerint az ’identitás’ (a rögzítettnek vélt, kizárólagosságokra építő és szentté felkent identitás), illetve annak görcsös, kényszeres keresése (és/vagy konstruálása) „a globalizáció veszteseinek junk foodja”. Igazából sajnálhatjuk, hogy a Mitríková–Demjanovič-féle univerzumból csupán két darab látható a tárlaton (legutóbb az érsekújvári Ernest Zmeták Galéria kínált egy remek válogatást legfrissebb munkáikból). Gazdag metaforikájú és olykor rejtett művészettörténeti citátumokban dúskáló képeiket nézve sokszor az az érzésem, mintha Freud Rossz közérzet a kultúrában című könyvének illusztrációit látnám.

 

Vladimir Miladinović: Free Austria December 1940, vízfesték papíron, 35x50 cm, 2016. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist
Vladimir Miladinović: Free Austria December 1940, vízfesték papíron, 35×50 cm, 2016. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist

A sztereotípiák, sablonok és a mindenkori másság ellenében meghatározott önkép érdekes megközelítését kínálja Vladimir Miladinović munkája, amely lényegét tekintve egy appropriatív gesztus. A művész Hugo von Hoffmanstahl híres-hírhedt cikkét festette (szó szerint) újra, ügyelve a lehető legnagyobb élethűségre – az akvarellszínekkel reprodukált írás a londoni emigrációban kiadott Free Austrian Movement című lap hasábjain jelent meg 1940-ben. A két szövegoszlopba rendezett tézisanyag Poroszország és Ausztria – a porosz és az osztrák ember (lélek, jellem stb.) táblázatszerű összehasonlítását kínálja, elejétől végéig vaskos ellentétpárokra és rövid, sarkos nemzetkarakterológiai meghatározásokra szorítkozva.

 

Vladimir Miladinović: Free Austria December 1940 Page 5, vízfesték papíron, 35x50 cm, 2016. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist
Vladimir Miladinović: Free Austria December 1940 Page 5, vízfesték papíron, 35×50 cm, 2016. courtesy: Knoll Galerie Wien & artist

Nemes Csaba festménye egy budapesti szobortalapzatot ábrázol. A málladozó posztamens nyirkos csonkja a tér közepén „árválkodik” – az egykoron rajta állt (majd nyilván ledöntött) szobortestnek csupán a hűlt helyét látjuk. A talapzat így ahelyett, hogy kiemelő-keretező funkcióját elláthatná, valóságos exponátummá lép elő. Szobortalan-meztelen minőségében hatalmi jelként, afféle diszpozitívumként lepleződik le, amely szabályozza és irányítja, hierarchizálva, egy adott ideológiához idomítva láttatja azt, amit arra érdemesnek tart.

 

Nemes Csaba: Day to Day, olaj, vászon, 150x150 cm, 2013. courtesy: Knoll Galerie Wien
Nemes Csaba: Day to Day, olaj, vászon, 150×150 cm, 2013. courtesy: Knoll Galerie Wien

 

A hatalom nyelvezetéről és ökonómiájáról beszéltethető Alexander Brener és Barbara Schurz filctollal készített, firkaszerű, harsány rajzokból álló szériája is (Democratic Culture). A színes államtestek, illetve megszemélyesített nagyhatalmak a szó szoros értelmében körbe-körbe kúrják egymást – páros, csoportos, orális, anális (és ki tudja, még milyen) kielégülések sorozatát produkálva. A szándékoltan obszcén és plakatív kivitelezésű rajzok mintha azt szemléltetnék, hogy a militáns, hegemoniális törekvések és az egyén szintjén jelentkező szexuális ösztönök eredendően egy tőről fakadnak – illetve, hogy (szabadon Clausewitz után) a szubverzív aktusok a kulturált párbeszéd folytatásai más eszközökkel. Ha lehántjuk a konvenciók és fedőrétegek sokaságát, igazából mindazt, amivel kultúránk és jogrendünk pacifikálni igyekszik a homo homini lupus est (fogjuk-rá-hogy) ősállapotát (értsd: zabolázatlan gruppenszex) – végső soron a globális geopolitikai térben is nyers ösztönmechanizmusok, vágyak és kielégülések vak logikájával, dominanciák és alávetések libidinális láncolataival találkozunk, melyekben fentek és lentek – rendkívül komplex, ám alapjaiban mégis személytelenül nyers – hierarchiája érvényesül. Sommás tanulságként pedig bevillanhat Charles Tilly híres és fájóan aktuális mondata: States make war and war makes states.

 

Alexander Brener & Barbara Schurz: Cím nélkül (Democratic Culture series), filctoll és ceruza papíron, 24x32,5 cm, 1997. courtesy: Knoll Galerie Wien
Alexander Brener & Barbara Schurz: Cím nélkül (Democratic Culture series), filctoll és ceruza papíron, 24×32,5 cm, 1997. courtesy: Knoll Galerie Wien

 

Age of Nation. Bécs, Knoll Galerie, 2016. június 9-től augusztus 27-ig. A tárlat anyagát a budapesti Knoll Galériában is bemutatják szeptember 9-étől.