Az elvtársnő nem vész el, csak átalakul

Klasszikus, szürkésfakó szocreál, mintha csak az iskolaépület falán függő békegalambos óriásplakát (Svetu mier – Békét a világnak) vinne színt a látványba. Időben valamikor nyolcvankilenc előtt vagyunk, amúgy meg egy átlagos tanítási nap kezdetén.

 

Tanárnő

Igaz történeten alapuló film. A színészek közt a remekül játszó Bandor Éva, Kassai Csongor és Mokos Attila. Ha mindenáron egyetlen darab közhelybe kéne sűrítenem a cselekményt, alighanem azt mondanám, hogy a mű (az opus) egyén és társadalom viszonyáról szól. Amúgy meg csupa lassan sűrűsödő indulat és konfliktus. Drámai, telis-tele fülledt feszkóval – és helyenként kifejezetten humoros epizódokkal. Az idei Karlovy Vary-i filmfesztiválon díjazott filmről, Jan Hřebejk legfrissebb rendezéséről van szó.

Kezdettől fogva két síkon bonyolódnak a történések: a tanterembe megérkezik az új szlovák–orosz szakos tanító néni (Drazdechová elvtársnő szerepében Zuzana Mauréry) – maga a megtestesült üdeség és frissesség, csupa lendület és jó kedély. Ezzel párhuzamosan egy épp kezdődő szülői értekezletet látunk, fokozatosan szállingózó, zavartan hallgatag apukákkal, anyukákkal. Érezzük, hogy itt valami nincs rendben, valami komoly baj lehet. A két idősík közt ide-oda ingázva, óvatosan elejtett, suttogó félszavakból, elharapott mondatvégekből, véletlen gesztusokból és célozgatásokból kezdjük sejteni, mi is az értekezlet igazi tétje. Lassan, fokozatosan derül ki, hogy a probléma nagyon is összefügg az új tanárnő személyével. Mint ahogy az is csak apránként rajzolódik ki, hogy a csupa mosoly elvtársnő egy remek ismeretségekkel és politikai háttérrel rendelkező káder, aki hatalmával csúnyán visszaélve rendszeresen sakkban tart, ilyen-olyan ürügyek, szívességek, juttatások és viszontjuttatások hálóját mozgatva profi módon zsarol, manipulál és használ ki gyerekeket és szülőket egyaránt.

 

Tanárnő

 

Még mielőtt megpróbálnánk félig-meddig (inkább félig) Michel Foucault-i magaslatokig ráncigálni a filmből leszűrt tanulságok színe-javát, gyorsan szögezzük le, hogy a mű elsősorban a hatalomról szól. A hatalom nyelvéről, rejtett dinamikájáról, sokszor kendőzött, nehezen felfejthető törvényszerűségeiről, a saját maga fenntartására kitermelt immunrendszer működési mechanizmusairól. Ami a szükségleteit profi módon kiszervező tanító néni működésében meg a szülői értekezlet kamaradrámaszerű történéseiben szépen kirajzolódik, az az, hogy a hatalom nem egy rögzíthető, szubsztanciális valami, amit csak úgy birtokolni, osztogatni vagy darabolni lehet. Hanem hogy egy relacionális, hálózatszerűen szerveződő, térként artikulálódó dologról van szó (vö. mindenféle csápos-polipos és/vagy panoptikumos metaforák), melyben mindennek a térben betöltött pozíció az alapja, a másokhoz-képest-való-lét politikájának gyakorlása, menedzselése, a tudjuk-amit-tudunk-de-eltekinthetünk-tőle-ha típusú összekacsingatások olajozott rendszere – egy szó, mint száz, a többiek feletti kontroll gyakorlása (ha lehet szoftosan, mintegy barátilag, félszavakból is mindent megértve, ahogy elvtársak közt illik).

Százkét percen át azt látjuk, hogy a hatalmat nem is annyira birtokolni kell, mint inkább ápolni, aláfűteni neki, egyszerre mutatni és takargatni, szimbolikus és nyelvi biszbaszokkal körbetámogatni, vagyis nap mint nap újratermelni – rendszerint pozíciónk folytonos őrizgetésével, a többi pozíció feletti kontroll gyakorlásával, az erőforrások következetesen profi kiaknázásával, egyszóval egy olyan kis biotóp felépítésével, amely, ha kell, megteremti a maga belső stabilitását (ha kell, összezár), merthogy a lojalitás, ugye, (szinte) mindig megvásárolható – ha pedig mégsem, azaz, ha egy-két ember néha bekeményít, az se baj. Egyrészt mert ezeket rendszerint bedarálja a többség (utoléri a peloton, vagy a „vitafórumnak” álcázott szülői értekezleten elhangzó dolgok mindent nivelláló ostobasága) – másrészt bőven elég néhány jól kipécézett „csomópontot” helyzetbe hozni és kontrollálni (lásd a műkörmösként, fodrászként maszekoló barátnőket, az orvos bácsit stb.) – a maradék munkát meg már magától elvégzi a fullra járatott rendszer.

 

Tanárnő

 

Szóval hogy ez a hatalom-dolog, bárhonnan is nézzük, alá- és fölérendeltségek, függési viszonyok bonyolult pókhálószövetében jön létre – hétköznapi alkuk és megalkuvások, kompromisszumok, idomulások, elhallgatások, szemhunyások, nem-odanézések és nem-tudomásul-vételek nap mint nap ösztönösen újraprodukált sorozatában. Egy olyan közegben, melyben mindenki a jövőjét, vélt vagy valós biztonságát, hírnevét félti, tudván tudva, hogy bármikor beletrancsírozhatnak múltjába, származásába, ki tudja, mijébe. Amelyben mindenki mindenkit megfigyel(het), lehallgat(hat) – és ahol mindenki a maga kis nyomorult, nehezen kiharcolt helyzetelőnyét próbálja őrizni, gyarapítgatni.

Közben nagyon szépen domborodik ki a filmben a beszélt nyelv szerepe mindebben, illetve a hatalom simulékony nyelvének jellegzetességei (az, ahogy Drazdechová elvtársnő gazsulál, csűri-csavarja a szavakat) – merthogy ezt a fajta nyelvhasználatot egyfajta kettős kódolás jellemzi. Hogy a lényegi mondanivaló takarásban is maradjon meg ne is, hogy a szépen csengő, kedélyes (vagy ha kell, hűvösen tárgyilagos) közlendő mögül folyton célzásokat, utalásokat, áthallásokat kínáljon (hova siet, beszéljük meg a dolgot egy stampedli mellett). Azt meg egyenesen rossz nézni, ahogy mindez fertőző áttéteket produkál (ezáltal is sűrűbbé szőve a hatalom hálóját), például, amikor a tanító néni által a gyerekre sütött stigma tovább hat a szünetben is, jól megágyazva az élcelődő osztálytársak sikanírozásainak. Vagy azt, ahogy a szülői szigor (a díjbirkózó apuka öklös fenyítései) és a tanárnő fegyelmezési praktikái egymást erősítik és/vagy táplálják (de mindenképpen kettős szorításban tartják a gyereket).

 

Tanárnő

 

A film nagyon szépen beszél a hatalom és a tudás (a felhalmozott, akkumulált – és monopolizált tudás) sok szálon való, kibogozhatatlan összefonódásairól. Eleve, ha azt vesszük, hogy az egész sztori hogyan kezd kibontakozni: a tanító néni rögtön az első nap listázni kezdi a diákok szüleit, azok foglalkozását. A háttérben lappangó félelmek pedig szintén a tudással (illetve tudás és az érvényesülés ígéretével) hozhatók összefüggésbe, hiszen a szemhunyások és megalkuvások (vagy nem megalkuvások) valódi tétje mégiscsak a gyerek jövője, a továbbtanulás (hogy ne kapjon rossz jegyeket – hogy felvegyék a gimibe, bejusson a főiskolára). Mindezek fényében az iskola a film során egyre inkább mint egy normalizációs intézet jelenik meg, egy fegyelmező, idomító, cenzúrázó (és nem utolsó sorban megfigyelő) gépezetként – a gyermek pedig sokszor csak afféle ütközőfelület az államhatalom, illetve az iskolavezetés és a szülők között.

Az egész iskolai, tanári karos, szülői értekezletes környezet egy igen szép, finoman működő metaforikus keretet képez. A film nagy erénye, hogy nem a bevált, unalomig ismert sablonokkal illusztrálja az államszocialista múlt mindennapjait, hanem hogy pontosan és érzékenyen rajzolja ki, hogyan működik a „mocskos, korrupt politika” kicsiben, sőt mocskos korrupt politikusok nélkül – már-már laboratóriumi körülmények közt. Tantermekben, folyosókon, lépcsőházakban, iskolai ebédlőkben, félhomályos szobabelsők furnérbútoros-tapétás zugrendszerében – már-már olyan tömör minimalizmussal, mint ahogy Fellini Zenekari próbájában villan fel egy egész társadalom képe. Nincsenek se katonák, se párttitkárok, se tisztviselők (legfeljebb a falon lóg egy-egy Gottwald- meg Husák-kép) – a cselekményt csupa-csupa jóhiszemű, dolgos (munkás)ember mozgatja, a lehető legnagyobb természetességgel.

 

Tanárnő

 

Említésre méltó, hogy a film – a dramaturgián túl – puszta vizuálitása révén is finoman érzékelteti a mindent átható (be)zártság, szorongatottság és fülledtség érzését – elejétől a végéig az iskola tereiben és házbelsőkben játszódik, közelképek sokaságát, szűk panelházi folyosókat, konyhasarkakat, zsúfolt hálószobákat mutatva, no meg a négy fal közt zajló hol hangos, hol suttogó konfliktusokat. Az úgynevezett külvilág – olyasmi, hogy városkép, táj, környezet, tágas perspektívát kínáló (akárcsak vágókép erejéig megjelenő) felvételek – szinte teljességgel kimarad a film képi világából.

A Tanárnő – miután másfél órán át indulatok, konfliktusok és agressziók jól kicentizett crescendóját pakolja a nézőre – végül is részleges happy enddel zárul. Talán nem számít hatalmas spoilernek, ha eláruljuk: a gonosz elnyeri méltó büntetését kivonja magát egy időre a forgalomból, hogy aztán kevéssel később leszűrhessük az addigra már úgyis sejthető végső tanulságot: a hatalom nem vész el, csak átalakul.

 

 

A képek forrása: Forum Film, Pub Res, fdb.cz, csfd cz

A film adatlapja a Mafabon