Felháborodottan! – premier a rakétabázison

2016. augusztus 19-én mutatták be Szálinger Balázs Köztársaság című drámáját a Zsámbéki Műemlék Rakétabázison Horváth Illés rendezésében. Kritika a premierről.

 

„Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok

Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait?

Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken,

De bizony mindent kikezdtek az idő férgei.

Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan.

Az életben az ismeretlen a legbiztosabb.

Akinek nincsen karja a fényreklámok alatt,

Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szíve:

Csak azé nem fáj – s így csak az lát tisztán, aki vak.”

Dylan Thomas: Volt idő (Végh György fordítása)

 

A Zsámbéki Műemlék Rakétabázis az egyetlen eredeti állapotában fennmaradt légvédelmi erődítmény a rendszerváltás előtti korszakból. A helyszín már 2002 óta otthonául szolgál a kísérletezésre szomjas színházi műhelymunkáknak. Az idei nyáron bemutatott darab, Szálinger Balázs Köztársaság című munkája 2012-ben elnyerte Az évad legjobb magyar drámája díjat a Színházi Dramaturgok Céhétől. A darabot Horváth Illés első rendezésének tétova hibái (pl. a szerelmes jelenet giccsbe hajló ábrázolása) és szemtelen telitalálatai (a stilizált és militarizált posztapokaliptikus világ és az öngyilkos merénylő zseniális fináléja) tették még emlékezetesebbé.

Szálinger egy Suetonius római életrajzíró által lejegyzett történetet dolgoz fel. Kr. e. 75-ben a fiatal Caesar, akkor még Gaius, elhatározza, retorikai tanulmányok folytatása céljából Rodoszra utazik, útközben azonban kalózok fogságába esik, akik váltságdíjat követelnek a szabadon bocsátásáért. A történet ott válik érdekessé, és ez igazolja Szálinger szerzői zsenialitását, hogy a fogságba esett ifjú Gaiust Hariszteász, a kalózok vezére dilemma elé állítja. Hariszteász egyébként a római légióban megtapasztalt korrupció és álszent magatartás miatt dezertált, és a messzi Rodoszon egy idealista miniállam létrehozásába kezdett, amelynek több vonása is a platóni és a lükorgoszi alkotmányokra utal. Emberrablásból él, így biztosítja a bevételt „birodalma” költségvetése számára, ám egyúttal készül a nagy köztársasági puccsra is.

 

 

Hariszteász és Gaius kettőse – mint az ellipszis két gyújtópontja – mozgatja a történetet és mindenki mást, aki e rendszer tagjává válik. Két római, az idő két pólusán. Az egyik az éltes Hariszteász, a kényszerű száműzetésbe vonult, idealista reformer – ma ezt a típust terroristának is nevezhetjük. A másik pedig az ifjú Gaius, a politikai belharcokba keveredett gőgös római szenátor, aki kénytelen elfojtani hatalomvágyát, mivel az nem elégíthető ki a Köztársaság demokratikus berendezkedésében. A kettejük közötti harc addig tart, amíg a követelt váltságdíj meg nem érkezik, vagyis a meghatározott negyven nap le nem telik. Hariszteász megpróbálja maga mellé állítani Gaiust, hogy ő is csatlakozzon a Római Köztársaság eme „Rodosz-vonali” partizán-ellenzékéhez – azzal a szándékkal, hogy megtegye őt utódjának. A darab tétje – részben – az, hogy vajon ellenáll-e a kísértésnek az ifjú római tehetség, és így kiáll-e a római patríciusok és ideáik erkölcsei mellett (köztársasági demokrácia vagy demokratikus köztársaság), avagy átveszi a kalózok utópisztikus államának vezetését és egy új birodalom és dinasztia alapításába kezd (monarchikus diktatúra).

 

 

A parabolák egyértelműek, egyben megrendítő hatással bírnak. A jelenlegi át- és túlpolitizált Magyarországon egy színházi bemutató egy újabb kísérlet lehetőségét rejti magában – a Magyar Köztársaság 2012. január 1-től de jure nem létezik, vagyis a hivatalos megnevezése megváltozott. A színházat még nem kebelezte be teljes mértékben az ország farizeus és plebejus rendszere. Ezért is hatalmas lehetőség az alkotóknak, hogy az (ős)képek segítségével élethelyzeteket, sorsfonalakat és karakterprogramokat jelenítsenek meg, ezzel mutatva rá az emberi lét egyidejű komikumára és tragikumára. (Legyen ez akár a dada „univerzális” szerepköre a hariszteászi eszmeállamban vagy Gaius és Hariszteász macska-egér párosa, amelyben a folyamatosan váltakozó térfelek elbizonytalanítják a darab végkimenetelét.)

Az előadás nagyot szól a lepukkant rakétabázison, amelyet a hidegháborús pánikkeltő szándék hagyott ránk annak intő jeleként, hogy milyen borzalmakra képes egy nagyhatalmi propagandavezérelt állami szerkezet. A mocskos, kopottas díszletelemek és a militarizált jelmezvilág még jobban erősítik e letűnt kor értékrendszerének jelenlétét, de a történet posztapokaliptikus jellegét is.

 

 

Mennyire képes egy traumatizált társadalom arra, hogy egy (szép) új világot építsen a letűnt romjain? Katatón állapotában a sokkolt köznép a fennmaradt romok eltakarításán kívül talán semmire sem képes. De az aktívabb, hatalomra éhes elit, aki a mozgatószándékot vezérli, miképp tud túllépni a múlt vétkein, elkerülni a szociális katasztrófához vezető algoritmusokat? Gaius fináléja tragikus vérengzésbe torkollik. A lejtőn nincs visszaút, azonban ez a lejtő, bizonyos értelemben, emelkedő is a siker felé. A történelem színpadán lázadó szívek is dobognak, amelyekkel nem mindig számol az ideológiavezérelt politikum, ahogyan nem mindig számol a bosszúszomjas, elégtételre váró Énnel sem. A probléma ciklikus, hiszen jól leírható a társadalmi összetartásnak és az egyéni szabadságnak azzal a konfliktusával, amelyről Bertrand Russel A nyugati filozófia története című művének bevezetésében olvashatunk. Minden olyan ideológiai szerkezetre épített rendszer összeomlik, amelyben az összetartás dominánsabb a szabadságnál, majd liberalizálódik. Ám minden olyan ideológiai szerkezetre épített rendszer is összeomlik, amelyik a szabadságot részesíti előnyben a társadalmi összetartással szemben. A megoldás ideiglenes illúzió: az ember a leírt örökös dialektika állandó résztvevőjeként hol az individuum, hol a kollektívum álmát álmodja meg, apodiktikusan – kizárva a másik felet. Így válik egyszerre hőssé és áldozattá is az adott pillanatban, billentve tovább e létforgatagot (samsará), amelyben csupán a rendszer kezdeti és végső mozdulata kétséges.

Ez a dramaturgiai elem Stéphane Hessel Háborodjatok fel! című írásával is párhuzamot von, miszerint az ellenállás alapvető mozgatórugója a felháborodás. Nehézséget okoz megítélni, hogy a szerző-rendező felháborodása az aktuális politikai elit-univerzum genezisére mutat rá, vagy egy egyetemes politikai etika alkonyához ír elégiát. A lényeges az, hogy e dilemma jelenléte mindenképp a darab átgondolt szerkezetére utal, és kommunikációra sarkallja a beavatott nézőt az előadást követően. Hiszen van miről beszélgetni…

Állítólag – Cicero szerint – Caesar állandóan Euripidész két verssorát idézgette, melyeket ő maga le is fordított:

 

„Ha már jogot tiporsz, uralmadért tegyed,

De más dolgokba törvénytisztelő maradj.”

 

Az igék, főnevek és a tulajdonnevek tetszés szerint behelyettesíthetők. A válaszok kialakításának érdekében azonban ajánlott megtekinteni az előadást!

 

Fotók: Koleszár Adél (koztarsasageloadas.com)