Gyűlöletleltár

Závada Pál Egy piaci napja valós történelmi eseményeket, az 1946-os kunmadarasi (a regényben kunvadasi) és miskolci pogromot dolgozza fel a dokumentum és fikció eszközeivel. Regénye egy leltár – azokat a beszédmódokat veszi sorra a – mondjuk úgy – ártatlanoktól a legszélsőségesebbekig, amelyek a Más elutasítását és ezzel együtt a saját bűn elleplezését szolgálják. A kunvadasi pogromban érintett Hadnagy Sándor felesége, Mária feljegyzéseit olvassuk, amelyekben az említett beszédmódok sokféle formában jelentkeznek, a pletykától a beszélgetésen át az irányított beszédig (propaganda, titkos manipuláció), a rendőrségi kihallgatástól kezdve a jegyzőkönyvön át egészen a bírósági tárgyalásig.

Szavakat pedig lehet találni, ha arról van szó, hogy saját méltatlan helyzetünket kell leírni. És a méltatlan helyzet, hogy úgy mondjam, adott. Az állandóan életre hívható sértettség, amin képtelenek vagyunk túllépni, a folytonos bűnbakkeresés pedig olyan szavakat szül, melyeket a helyzettől függően az önnyugtatástól egészen a lincselésig lehet fokozni. „Véres volt a ruhájuk, a kezük is. És mint akik részegek. Egymás szavába vágva kiabálták, hogy a zsidók legyilkolják a gyerekeket, és beledarabolják a kolbászba. Miközben az ő kezük csöpögött a vértől. Úgy nézett ki, mintha még ők várnának védelmet, eszükbe sem jutott, hogy le is tartóztathatjuk őket” (148.) – mondja a kunvadasi eseményekről a vármegyei rendőrkapitány a bírósági tárgyaláson.

 

 

Mi is történik? Hadnagy Sándor tanító ügyét tárgyalják a karcagi népbíróságon, mivel a vád szerint „háborús propagandát” folytatott. Hadnagyot 300-500 támogató kíséri el, ami miatt a tárgyalást elnapolják, az összegyűlt nép azonban abbéli frusztrációját, hogy éhezik és munkájának értéke a pénzromlás miatt egyre csökken, a mindenkori bűnbakokon éli ki – a zsidókon. A helyzetből adódóan nem kímélik azonban az akkori munkáspártokat sem, a szocdemeket és a kommunistákat (hiszen már Hadnagyné is egyformán elkerülte a „zsidó” és az „illegális” házakat – 137.). Működni kezdenek az ismert sztereotípiák: a vérvád, az ismeretlenből eredő veszély, a nemzet testén élősködő zsidók képe stb. No meg az is, hogy például a koncentrációs táborból hazaérők jogot formáltak széthordott vagyonukra (126–127.). És „mer’ mikor a zsidók hazagyüttek, nem volt semmijük, most mégis ők eszik a fehér kenyeret” (128.) – mondja az egyik legharciasabb lincselő, Rádai Etel. Feltűnnek persze a saját „igazságérzetük” vagy bizonyos szervezetek által vezérelt provokátorok is, Etelen kívül például a már túlságosan is eltúlzott vonalakkal megrajzolt, csehszlovák állampolgárságú Rácz Zsigmond. Ezt követően „terjed a hír” (28.) – és már csak a másnap reggelt kell megvárni ahhoz, hogy három embert halottra verjenek. „Megálljatok, rohadt demokráciások!” (55.)

A pogrom iszonyatát ez a lendület adja. A benne részt vevő embereket pedig Würczel, a szocdemek helyi elnöke így jellemzi: „A tömeg elsősorban a falu csőcselékéből állt […] Egy csomó idegen is volt ott, aki a hetipiacra jött be. De a kommunista és parasztpárti tagok voltak elsősorban. A verekedők száma harminc-ötven közt mozoghatott, a résztvevőké viszont ötszáz volt.” (136.) A továbbiakban Würczel arról is említést tesz, hogy bizony a szocdemek is részt vettek a megmozdulásokban, és azon reakciója is sokatmondó, hogy ugyanekkor a felsorolásból kihagyja a kisgazdákat, akik korábban félholtra verték. Feltűnő a nők pogromban vállalt szerepe, akik a már említett Rádai Etel vezetésével indultak harcba – emlékezetes annak leírása, mikor csapatuk a közösen elvégzett nehéz munka után megbeszéli az eseményeket („jó mulatság, férfi munka”), Hadnagyné pedig a klozetról hallgatja őket, ahová elkerülni akarván őket betért (89.).

A szerző minden szempontot igyekezett figyelembe venni a leltár során, ennek bizonyítékaként tekinthetünk arra is, ahogy leírja Hadnagyné megkísértését, annak félelmetes tapasztalatát, amint a tömeg vonzereje úrrá tud lenni az egyénen – szerencsére, Hadnagyné éber maradt, és ellent tudott állni: „Úgy rémlett, már be is jutottam közéjük, és ha nem vagyok résen, pár perc múlva magam is úgy tülekedem, lépteimet aprózva, mint ők. S akkor hozzájuk hasonlóan kezdek hangoskodni én is, ahogy örömmel lélegezhetnék föl attól is, hogy kitágul előttünk az út, így most már lendületesebben haladhatunk, nem is tudom, hogy hová.” (100–101.)

Később pedig persze mind magukénak érzik az – általuk sohasem reflektált – igazságot, úgy vélik, annak nevében cselekedtek. Sőt, még dicsekednek is vele (77.), s ennek a dolognak a másik fele, hogy nem mérik fel tettük súlyát, kvázi csínytevésként emlékeznek a pogrom alatt történtekre: „A tojásládák kiborogatása – hú, baszod, az aztán…!” (78.) – hangzik el szintén a tárgyaláson. De itt van egy másik jellemző, leltárba vett esemény utáni beszédmód is: „Mi nem csináltunk semmit, csak vártunk, hogy mi lesz. Utána meg néztük, hogy most mi van. Ezt mondja folyton azon a papíron a kunvadasi tömeg.” (97.) Akik egyébként a zsidókat alapjáraton következetesen „tudjuk kik”-ként emlegetik. S akik végül Hadnagynét is zsidó kurvának nevezik, mikor egy zsidó családot védelmez, s a nyelv ilyen használata már felvezetésként szolgál – ahogy a többi esetben is – a tényleges erőszakhoz: leütik és megpróbálják megerőszakolni (140.).

 

 

Megvan annak az indoka, hogy a kunvadasi és a miskolci események párhuzamba kerülnek, sőt, az író egy szereplőt is oda utaztat. Ez az indok nem más, minthogy az említett leltár még alaposabb elkészítését támogatja a két pogrom közös struktúrája, de különböző kiváltó- és mozgatóereje. (Lényegében ezt a párhuzamosságot mutatja Hadnagyné és a helyi kommunista vezető felesége, Halmosné története közti hasonlóság is.) Innen nézve lesznek még inkább meztelenek azok a (tömeg)lélektani folyamatok és a hozzá társuló beszédmódok, amik a tömeg erőszakos fellépéséhez, a gyűlölethez mint társadalmi jelenséghez vezetnek. Míg ugyanis a kunvadasi történések kezdeténél a szélsőjobbal kacérkodó és a háború után is a nemzeti ideológiával és szereplőkkel kapcsolatot tartó Hadnagy Sándor története áll, addig a miskolci események tulajdonképpen a kommunisták új fizetőeszközt, a forintot bevezető propagandaakcióik által kapnak lendületet („A mi véleményünk pedig az, hogy aki a forinttal spekulál, aki alá akarja aknázni a demokráciánk gazdasági alapjait, azt fel kell húzni az akasztófára” – 197.). És persze komolyan is veszik a felhívást, komolyan hangolják át a saját antiszemitizmusuk szerint, a zsidó gyanúsítottak (nem elítéltek) ugyanúgy járnak, mint kunvadason, vagy éppen Szolnokon, ahol Hadnagyné és a megidézet újságok beszámolója szerint a városon rabláncon végigvezetett feketézők járnak pórul – a rendőrség így akarja elejét venni a zsidóellenes megmozdulásoknak… (145–146.). A helyzet ugyanaz: társadalmi elégedetlenség, éhező-frusztrált tömeg, ehhez jön egy, a valóságra nem figyelő ideológia, amely harcias, kirekesztő módon, saját hatalmi érdekeinek megfelelően hirdeti igazát.

Az ilyen helyzetekben természetesen a politika is hadrendbe állítja a beszédmódjainak sokaságát, ezzel is kiegészítve a leltárba vehető szólamokat. Lehet ez a távirati iroda, a megszólaló politikusok vagy éppen az újságokban vagy helyi véleményformálók által terjesztett propaganda szövege – a lényeg, hogy a politikai hozzáadott érték a koncepciózus ferdítésekkel/meglátásokkal a maga javára használja ki az eseményeket. A pogromról szóló újsághíradásokról mondja Hadnagy Sándorné: „Hogy ezeknek a tudósításoknak közük sem volt ahhoz, ami itt végbement – az még csak hagyján. De ezzel a hazug históriával egyenesen a mi nyakunkba zúdították a vádakat…” (114.) Nem egy esetben találkozhatunk olyan jelekkel a leírt tárgyalások során, amelyek azt a gyanút kelthetik, hogy a tanúk betanított vallomásokat mondanak fel (125.).

Tanulságos, ahogy a különböző politikai pártok saját érdekeket tükröző véleménye egymás mellé kerül Hadnagyné elbeszélésében (134–135.). A politikai haszon fokozására alkalmazták a „szervezett munkásokat”, távvezérlésű robotként: „meg is lett nekik mondva, hogy fejezzék csak ki erőteljesen a maguk jogos proletárdühét, s különösen a tetten ért zsidókkal ne bánjanak kesztyűs kézzel, nehogy véletlenül az terjedjen el, hogy a kommunista párt a zsidók pártja volna. Úgyhogy Feriéket is eligazították szépen, hogy világos legyen: A két feketéző malmosra rátámadó nép önhibáján kívül került ebbe a zűrzavaros állapotba, ezért a vasmű munkásait nem szabad fasisztaként megbélyegezni, hiszen ez pártunknak óriási károkat okozna.” (200–201.) És mindezt megfejeli Rákosi taktikai alkalmazkodása, a korábban felelőtlenül az akasztófával fenyegető vezető ugyanis „Végül az országszerte megalakított forintvédő bizottságokat hozta szóba, melyek helyenként túlbuzgalomból bitófákat állítottak föl a forint ellenségei számára. S mintha nem is emlékezne, hogy ezt nemrég ő maga követelte Miskolcon, az ilyesmit most megtiltotta…” (211.)

 

 

A leltározás egyik eredménye, hogy a bennünk élő, elvileg könnyen mozgósítható gyűlöletről képet kapunk. Hogy van bennünk egy ösztönök, előítéletek, halálfélelem, fajfenntartás, önimádat stb. által alkotott szerkezet, amely adott helyzetben bármilyen ideológia mentén képes felfejlődni, csatasorba állni és… Van a küzdelemnek elfogadott mértéke, versenyszellemnek nevezzük – s amíg ez egészséges, bármit is jelentsen ez, bármilyen mértéket, addig vagyunk jó úton. Ugyanakkor az ember(tömeg) szinte bármit képes elviselni, meg tudja győzni magát bármiről a túlélésért. A más(ik) bármikor hibáztatható. Ezekről szól a leltár. És az ítélkezés nehézségeiről (lehetetlenségéről), mivel ahogy a szavak forognak, úgy forog az ítélet is, hogy kit tartunk, kit lehet legalább egy kicsit is „ártatlannak” tartani – hiszen a regényben nincs olyan szereplő, aki ne keveredne bele valahogy a zűrös eseményekbe. Még Hadnagyné – környezetéből adódó – antiszemitizmusa is előtör, mikor visszaemlékezik arra, hogy a zsidókat miként jellemezték fiatal korukban (154.). És éppen ez a „környezetéből adódó” jelenthet vagy nem jelenthet alibit, magyarázatot, kifogást – ki honnan nézi. És hogy erre reflektál-e, s ha ott van előtte a határ, átlépi-e. Szerencsére olyan is található a leltárban, aki nem lépi át.

Ahogy a leltárakkal lenni szokott, még ha hasznosak is, néha bizony leltárszaguk van. Závada kötetében is néha lekopik a tengelyről a zsír, ilyenkor erősen mutatkozik meg a leltározás szándéka, s az események puszta rögzítését kissé direktté teszi (mint például az újsághivatkozások indokolatlanul nagy száma). Ugyanakkor számtalan elbeszéléstechnikai elem feledteti ezt. Például a regény utolsó szavai: „s ezennel zárja sorait Irén” (222.) – hiszen Halmosné levelének ismertetésével ér véget a kötet. Másrészt persze meg mintha ő írná alá s ezzel autorizálná a regény Hadnagyné által elbeszélt szövegét. Ez a befejezés is azt az olvasatot erősíti szépen, amelyre már utaltam Hadnagyné és Halmosné történetének párhuzamosságával, és amely szerint felcserélhetőek a gyűlölethez vezető ideológiák. Egy másik egymásba fordulás, egy szép szerelem szép leírása az is, amikor Neuberger Ferencné, akinek férje belehalt a pogrom során elszenvedett verésbe, férje nevében beszél egyes szám első személyben a bíróságon, az „én”-ek fentihez hasonló kibogozhatatlan keveredését létrehozva. A bíróság nem is tud mit kezdeni a helyzettel, így kérdez: „No és maga végül is…? Neuberger Ferencné! Akkor maga… végül is elhalálozott vagy sem?” A válasz: „Maga szerint?” (157.) Nem pusztán az „én”, hanem a halál is megkettőződik, ahogy mindketten egyszerre meghalnak és élnek tovább a nyelvben.

 

 

Másként szép írói teljesítmény például a pogrom brutalitásának olyan ábrázolása, mint amilyen az egyik nyerészkedéssel megvádolt miskolci molnár, Jungreisz halálának leírása: „Kötelet vetnek a fiatalember nyakába, utánakötik egy stráfkocsinak, hogy futva kövesse, ám erre már nem képes. Elveszíti az eszméletét, hanyatt fekve vontatja őt maga után a kocsi, a feje kopog a macskaköveken, az arca kék, a nyaka megnyúlik, és még akkor is ütik.” (194.) Vagy annak a motívumnak a végigvitele is, ahogy Hadnagyné a szagokra reagál: a kellemesek, mint például a levendula, általában a jó dolgokhoz kötődnek, a férjéhez, a büdös emberszag például a pogromhoz – mindig újabb értelmezési utakat csatlakoztatva a szöveg menetéhez. De nagyon beszédes az is, ahogy a büdösben, a nyilvános vécén ülő Hadnagyné hallgatja a pogromozó nők beszélgetését, amelyben az indulatot szépen mutatva a különböző beszédregiszterek keverednek. A lincselők elől két gyerekével menedéket kérő szomszédasszonyt a korábbi jó viszony értelmében „Grószné Esztike néninek” nevezik, de a pogromozó amazon édesanyja egy kis eligazítás után már„megmondta nekik szépen”, hogy „hagyják el a házukat. De cakkpakk, gyerek- és pereputtyostul. Húzzanak csak el szépen a izéba, haza.” (91.) És egy utolsó: az emlékezet (irányított?) bizonytalanságáról beszél áthallással, az értelmezést sok irányba megnyitva a következő rész: „Úgy van, ne engedjük! Vagy menjünk vele mindnyájan!, zúgtuk erre egy emberként, úgy, hogy zengett az utca. Vagy nem zúgtuk, és nem zengett, ki emlékszik már.” (51.)

Závada könyve azonban nem pusztán leltár. Annak története is, hogy mégiscsak zárolhatók a leltárba vett gyűlöletek, ha van arra nyitott nyelv, gondolkodásmód. Lehet rá példát találni. Zászlókitűző korunkban egy korábbi időszak emlékezetbe idézése, amikor szintén fontosak voltak a zászlók, s amely idők problémáit máig nem sikerült megoldani – így olvasódik parabolaként Závada regénye.

 

Závada Pál: Egy piaci nap. Magvető, Budapest, 2016.