Hírmondók, ördögök és szentek

Darvasi László Taligás című kötetéről

 

 

Darvasi László Taligás című kötetében – az Isten. Haza. Csal. szikár novelláinak valóságossága után – visszatér a Virágzabálók, A könnymutatványosok legendája és az Ez egy ilyen csúcs szövevényes, finom utalásrendszerekkel dolgozó szövegvilágaihoz és a Vándorló sírok novelláskötet isten- és Jézus-hiányához.

A történet legelején a megvert és kétségbeesett Taligás elhatározza, hogy megmenti Juliust és Johannát a kivégzéstől, kerüljön ez bármibe. Ez a titokzatos fenyegetettség adja ennek a Bécsből Szeged városába tartó utazásnak a keretét. Taligás, a könyvek – szavak – kereskedője Bécsben megbízást kap: a (legalábbis látszólag) süketnéma fiút, Juliust kell Szegedre kísérnie. Julius Wolzbein tanácsos, a Guttpater Gasse-beli Gnómok terme urának fiát (az utcanév sem véletlen, hiszen a gnómok létezése és a lehetséges volta egyáltalán folyamatosan egyfajta istenlétezésről és -hiányról mesél).

Julius – bár nem irányítója saját sorsának, hiszen őt is csak adják-veszik, de a történet előrehaladtával egyre több akarat mozgatja – Guld Johannát keresi, a gyertyaöntő föld felett lebegő lányát. Szegeden aztán mindenki kémkedik mindenki után (Milian fogadós mesterkedései után Taligás, Taligás után minden egyes városatya emberei, egy ismeretlen gyermek és a titokzatos bábaasszony, Róth csempésze-kémje maga Guld, Julius pedig Guldék háza körül szaglászik, stb.). Ott bontakozik ki a valódi bűnügyi történet is, amelynek szinte minden szereplő önként lesz részese, sokáig nem sejtve a tragédiát. (A szárazság, a nélkülözés felhergeli a népet, akiknek egyébként persze természetes járandóságuk a béke. És mi teremthet gyorsabban és hatékonyabban békét a városlakók között, mint egy külső, mesterségesen kreált, közös ellenség? Isaak Lőw, az egyedüli szegedi zsidó kevés ehhez csakúgy, mint három Szegeden maradt, megkeresztelkedett török, maradnak tehát a boszorkányok. És Rózsa Dániel, a „boszorkánykapitányˮ nagygazda, hogy szétosztanivaló vagyon is maradjon valaki elítélt után.)

 

 

A történet szálai a beteljesüléstől az előzmények felé futnak, és mindvégig tisztázatlan marad, valójában ki is üldöz kit Szeged felé, majd a városban is. Az események feltételezett mozgatója egy bizonyos Róth, a nagyhatalmú, alakját váltogató püspöki titkár. Ő és a városatyák a boszorkányperek, az ártatlanok rituális, utcai látványosságként funkcionáló kivégzésének „atyjaiˮ is. Ennek az összeesküvésnek esik áldozatul a gyönyörű táncos Johanna is, és Róth mesterkedései, ördögi tervei miatt Julius, a „néma bolondˮ is időben érkezik ahhoz, hogy előbb csak az események tanúja, majd az elszenvedője legyen.

A semmi nem az, ami érzése, a megfejthetetlen asszociációk és a versrészletek, vendégszövegek szürrealitása viszont különös módon emelik el a szöveget helyszínektől, országoktól, városoktól és elbeszélőtől egyaránt. A sokféle, összekuszálódott jelentésháló és a néhol kicsit túlutalt, tizennyolcadik századi szöveg talán legszebbjei azok a darabok, amelyekben Darvasi a kortársakat hozza játékba. Ilyen Taligás Nádas Párhuzamos történetekjének Margit-szigeti „kalandjáraˮ hajazó Gellért-hegyi éjszakai látogatása:

 

„Már sötétben érkezünk, a hegy oldalában várakozik néhány árnyék. (…) Ácsorognak a bokroknál, a gyalogutak még fehérlő kezdeténél, meg amott, egy fabódé mellett. (…) Tüzek gyúlnak a hegy oldalában. Lidérces valóban. (…) Az odú a sziklafalba vájt kicsiny szoba. (…) Teli a Blocksberg sziklarücskös háta és oldala ilyenekkel, lyukakkal, odúkkal, egy-két nagyszabásúbb barlang is akad. Akik meg várakoznak, olyanok, mint én. Olyan emberek. Olyan férfiak. Baszni jöttek. (…) Amikor elvégzik a dolgukat, aminek hangját jól hallom végig, meg hallom a nyögést, a hörgést, a pillanatnyi öröm után loholó kétségbeesett igyekezetet, akkor lefelé, a folyónak indulnak…)ˮ (142.)

 

A történet viszont nemcsak a modernekre (vagy éppen posztmodernekre) reflektál, hanem az ókori görögök, Shakespeare vagy akár Guillaume de Machaut szavain keresztül kutatja azokat a folyamatokat, legbelsőbb működéseket, amelyek az írót íróvá teszik.

A Darvasi-tárcákra eddig is jellemző széttöredezettség nem csupán a történetben és az írói nyelvben, hanem a szereplők nyelvében is megjelenik: szinte egyiküknek sincs emberi viszonya a nyelvhez. Róth beszéde (mikor végre megszólal) kizárólag „politikai beszédˮ, ő a kigyakorlott fordulatok mestere, semmire nem válaszol egyenesen, mi több, nem átall éppen ő szánalmat, szavalatot kérni Taligástól. („…ettől az embertől én hiába kérdezek, ő nem hall másokat, ő saját magát se hallja sokszor.ˮ [187.]) A gnómok, az emberséget az egyénben teljesen elnyomó hatalom esszenciális megtestesülései nem a hatalom retorikáját használják, ehelyett (pár bántóan obszcén, de Taligáson és talán Juliuson kívül mindenki számára hallhatatlan, tehát alig létező mondaton kívül) szinte egyáltalán nem beszélnek. Barbara, a zene gnómja (Barbara Strozzi, egy velencei zeneszerző idő előtt, halva született lánya) egyfajta disszonáns hangként provokál folyamatosan, kérdései a luciferi kérdezéstechnikára engednek asszociálni. Taligás és szerelme, Paulina, a bécsi fogadósné valóban emberiek, de szeretkezéseik közben ők is szinte kizárólag sajátosan parafrazeált versekben kommunikálnak.

 

„Olvasok neki egy John Herbert-verset.

Hogy a vers csupán paróka, mégis az a szép.

Szebb, mint az, ami van.

Akkor hát nincsen szép a valóban?

De van, de van, Paulina.

(…) S mint régi, kedves ismerősök, kiket nem űz az idő, lassú szerelemben múlunk újra.ˮ (94. Vö. George Herbert: Jordan [I])

 

Ahogyan egy idő után Taligás, a szavak emberének utolsó mondatai is magukba fulladnak:

 

„Nyikorog a taliga kereke, Barbara dúdol.

Szavalok nekik.

Nem félek.

F.ˮ (327.)

 

Taligás szavakból és azok táncoló jelentéseiből („Nem fordítva van ez. Hogy a szó táncol, a jelentés meg bicebócaˮ [52.].) álló világának ellenpólusát a kizárólag ütéssel-érintéssel, szavak nélkül kommunikáló titokzatos lények (csatos bőrcsizmát hordó, fehér öklű rohamok), az evilági hatalmat megtestesítő katonák jelentik. Talán éppen ezért Taligás személyes történetének fő motívuma a szöveg sajátos ritmikáját vagy éppen töredezettségét is adó félelem:

 

„Ordítani kezdek, szidom őket, átkozom az egész világot. Wolzbein emberei nyomban visszafutnak, nem teketóriáznak, azt hiszem, leütnek. Mielőtt elveszteném az eszméletemet, még hallom, Barbara is átkozza őket, bugyog nekik az almaarc. Julius fölém hajol, néz bele a szemembe, vigyorog. (…) Vigyorog, mint aki boldog. Simogat, miközben ordítok, miközben újra megrúgnak.

Ordítok.

Félek.

Nem félek.

Ordítok.

Félek.ˮ (119.)

 

Darvasi Taligásában a világi és egyházi hatalom bábjátéka, a történelem szálainak mozgatása, a boszorkányperek vagy a könyvégetés mind-mind az író magánmitológiáján átszűrve jelenik meg. („A levegőben kapom el a nyakát, beleszorítom a levegőt, földhöz csapom, máris megemelem. […] Nem veszem el az életét, nincsen rá okom. Halkan nyüszít, mint utoljára talán kölyökkorában. /        Sajnállak, mondom, magam elé ejtem. […] Farkát a hasa alá húzva inal a többiekhez. Mostantól fogva nem ő a vezér. Remeg a bozótos […] Mintha testek ütődnének egymáshoz. Hangtalan, néma gyilkolás veszi kezdetét, egy királyságnak, azt hiszem, vége lesz.ˮ [146.].)

A könyv megrázó jelentés egy sokféle önálló életet élő, szavak uralta világról. Költészet, kemény társadalomkritika vagy bűnügyi történelmi regény. A heti rendszerességgel szavakat, mondatokat szállító alkotó ember ars poeticája, a naiv, áhítatteljes küldetésességé a sötét tudatlanság vagy éppen a világ hatalmi harcai közepette. „Taligás, Taligás, mekkora baromökör vagy te!ˮ (59.)

 

Darvasi László: Taligás. Magvető, Budapest, 2016.