Szeretethorror, erőszakvígjáték

A budapesti Radnóti Színházban 2016. május 7-én mutatták be Martin McDonagh A párnaember című darabját, Szikszai Rémusz rendezésében. A szerző magyarországi közönségsikere szinte borítékolható: a Radnóti tíz évig sikeresen játszotta A kriplit, az Átrium Film-Színházban pedig a 2012-es bemutató óta műsoron van a Kultúrbrigád Gothár Péter rendezte Vaknyugata. De játsszák Gigor Attila Leenan szépe rendezését a Centrálban, vagy A nagy kézrablást, a szerző egyetlen amerikai darabját a Tháliában. A párnaember brit és amerikai ősbemutatóin egyébként olyan színészek játszottak a darabban, mint Jeff Goldblum (Tupolski) vagy David Tennant (Katurian).

 

 

A mcDonagh-i kitchen-sink és a tipikusan ír környezetben, társadalomban (vagy attól elszigetelve) játszódó drámáktól eltérően A párnaembernek egy meg nem nevezett rendőrállam a helyszíne. Középpontjában a következők állnak: a gyerekek erőszakos kényszer-fantáziavilága, a szorongás, a természetfeletti hatásai a művészet születésére, valamint a történetmesélés. Azt, hogy jellemzően mcDonagh-os miliőben játszódik a történet, mi sem mutatja jobban, mint a díszlet (Varga Járó Ilona munkája): egy börtönnek, kihallgatószobának és kínzókamrának (nem is nagymértékben) átépített templomban vagyunk, gótikus boltívekkel, freskókkal és páncélajtókkal. A darab zenéje is ezt a kódolt szakralitást erősíti. Ez a tér és ez a zene ivódik belénk, határozza meg alapvetően az előadás során az érzelmeinket, s lesz még fájdalmasabb, bizarrabb általuk a darab mindent átható istennélkülisége, a háttérben lógó Francis Bacon-festmény, az Üvöltő pápa sorozat egy darabja, a kínzások, az elektrosokk mesterévé lett Ariel nevű rendőr, és az ikeás INRI-szettet összeszerelő mostohaszülők Katurian történetében, akik keresztre feszítik a magát Jézusnak képzelő kislányukat.

A nyitójelenetben Katurian K. Katurian író (Pál András) egy rendőrségi kihallgatószobában találja magát, bekötött szemmel, ahol a „jó zsaruˮ, Tupolski (Köles Ferenc) és a „rossz zsaruˮ – the bulldog of a policeman –, Ariel (Schneider Zoltán) kérdéseket tesznek fel neki. Kiderül, azzal vádolják, hogy a környéken elkövetett gyermekgyilkosságok, kivétel nélkül, az ő elbeszéléseiben leírt módszereket követték. Pár óra van már csak a kivégzésig, aztán be kell fejezni a papírmunkát, feltakarítani a vért, a kéziratos novellákat pedig elégetni, még akkor is, ha időközben kiderülne, hogy Katurian nem gyerekgyilkos. (De ahogy Tupolski mondja: „Szeretünk írókat kivégezni. Félkegyelműeket mindennap kivégezhetünk. Meg is tesszük. De egy írót kivégezni, annak üzenete van.ˮ)

Az előadás középpontjában mégsem a Katurian elleni koncepciós per áll, hanem sokkal inkább a novellái. (Ezek a darab igazán izgalmas, már-már filmes elemei: a szárnyakkal elrepülő, majd a levegőben lángra lobbanó papírlap, A Kisjézus történet bábjai, a szikrázó kövekkel kirakott vívóálarcos [vagy Jason-szerű, hokimaszkos] anya, vagy akár az üvegkoporsóban élve eltemetett kislány.) Elhangzik ugyan még több történet is: egy mese az ujjait elvesztett zsidó kisfiúról, és almaemberkékbe rejtett borotvapengéktől szörnyű kínok között kiszenvedő erőszakos apáról, satöbbi, de a darab igazi főszereplői a testvérek, Katurian és Michal (valóban megvalósuló) szeretettörténetei lesznek. Az egyik A párnaember, amelynek főhőse, hogy megkímélje a felnőtteket szenvedéssel, fájdalommal teli életüktől – visszaviszi őket az időben, és mellettük áll a gyermekként elkövetett öngyilkosságukkor, aztán amikor maga is ezt az utat választja, és párnagyerekként megsemmisül inkább, az utolsó, amit hall, az a sok meg nem mentett gyerek-felnőtt összes elhangzott sikolya. A másik A zöld kismalac: A társai közül kilógó, sokat csúfolt kismalacot rózsaszínre festik a gazdái. A lefesthetetlen festéket azonban nem tudja átszínezni az éjjel eső zöld eső. Amikor minden kismalac zölddé válik, ő megmarad rózsaszínnek, azaz ismét különbözőnek.

 

 

Soós András 7óra7-beli írásában az előadás kettő+egy felvonásra való tagolását kritizálja, pedig ez a megoldás a történet szinte összes fontos emberi sorsát kibillenti, továbbmozdítja. Katurian az első felvonás végi kétperces (!) néma csöndben jön rá teremtett világa valódi hatásaira, saját mindenható, párnaemberi szerepére. Itt tudatosítja, hogy meg kell ölnie Michalt (Rusznák András), fogyatékos bátyját (megfojtania egy párnával), és ezzel a tettével kell megvédenie azt az embert, akinek az életében Katurian novellái az egyedüli valóságot jelentik. Éppen ezért Michal sokkal több, mint egy „egyszerűˮ autista. Testvére írásait nem érti, hanem sejtszinten beleégtek, nincs számára létezőbb, mint ezek a történetek. Halála után is bosszul, tréfál, irányít. A gyilkosság-elengedés után Katurian nem gyászol, nem maradt benne hozzá elég anyag, hiszen ő már elveszítette a saját emberi lényegét. A harmadik felvonás ebben a gyökerét és értelmét vesztett, magát is felszámolt világban játszódik. Tupolski jó zsarus alakjáról lassan kiderül, hogy valójában egy Katurian novelláira féltékeny pszichopata, Ariel rendőr pedig angyali szerepét betöltve mégis megmenti az írásokat a tűztől.

Az ismert valóság és a rejtély folyamatos ütköztetése, a metafizikai tartalmak a darabban David Lynch filmvilágát idézik meg. Ilyen feltáratlan valóság marad többek között a szülők által elkövetett bűntény, Michal éveken át tartó kínzása is. A fiút szülei (Pallai Mara, Ács Norbert) azért áldozzák fel, hogy a titokzatos sikolyokat, üvöltést halló Katurian egyre zseniálisabb elbeszéléseket írjon. Ő viszont, mikor a „családtörténetrőlˮ kiderülhetne az igazság, Az író és az író testvére című elbeszélésével azt ismét továbbcsúsztatja a lehetséges írói valóságokba.

 

 

Martin McDonagh véres, brutális vagy éppen fogyatékos szereplői, rémálomszerű terei hordozzák a filmgyári hazugságok, közhelyek lehetőségét. Végig reménykedhetünk abban, hogy Katuriant mégsem lövik agyon, vagy legalábbis megkapja a beígért tíz másodpercét, párnahuzattal a fején, hogy imádkozzon. Azonban az a hét és háromnegyed másodperc, amire az ideje rövidül, reméljük, elég volt arra, hogy rájöjjön: testvéréért már jóval előtte eljött a párnaember, ám Michal inkább a szenvedést választotta, hiszen anélkül Katurian soha nem hallotta volna azokat az üvöltéseket, amik őt íróvá tették.

De lehet-e fontosabb egy rémtörténetíró számára annál, hogy a művei túléljék őt? És félhet-e jobban bármitől, mint hogy a történetei egymás után, szépen lassan lemásznak a papírról, és valósággá válnak?

 

(Radnóti Színház, 2016. szeptember 19.)

Fotók: Dömölky Dániel