A szív segédigéi

Edelényi János Jutalomjáték című filmjéről

„Szívmelengető történet egy lányról, akinek túl korán kellett felnőnie, és egy férfiról, aki örökre gyerek maradt” – mondja a narrátor Edelényi János Prima primavera (2009) című filmjének trailerében, s a rendező második játékfilmjét, a magyar–angol koprodukcióban készült Jutalomjátékot (The Carer, 2016) nézve úgy tűnik, Edelényi esetében az idős férfi és a fiatal lány találkozása tekinthető az egyik fő témának, a kitűzött cél pedig minden esetben a szívek megmelengetése (legalábbis a film premierjén a konferanszié, Haumann Máté többször is felhívta a figyelmet erre a mozzanatra).

A történet az egykor ünnepelt Shakespeare-színész, Sir Michael Gifford (Brian Cox) és egy színésznőnek készülő húsz év körüli fiatal magyar lány, Dorottya (Coco König) kapcsolatát bontja ki. A lány a Királyi Színiakadémiára szeretne bekerülni, azért vállalja az idős, Alzheimer-kóros férfi ápolását, hogy tökéletesítse angol kiejtését, s persze a színészet rejtelmeibe is betekintést akar nyerni. Később kiderül, hogy Dorottya apja egy kísérleti színházat igazgatott, ahol lánya Hamletet játszott, ennek köszönhető, hogy a Shakespeare-idézetekkel dobálózó idős színész – aki durvaságával eddig minden gondozóját elűzte –, az első pillanattól rokon lélekre talál a lányban. A felnőni képtelen elkényeztetett férfi és a korán az élet sűrűjébe kerülő lány panelje ebben a filmben is érvényesül. Az idős művész életét leginkább az őt körülvevő nők befolyásolják: Milly (Anna Chancellor) az egykori szerető a történet idején házvezetőnő, aki féltékenyen nézi Sir Michael „feltámadását”, és Sophia (Emilia Fox), az apja mellett felnőttet játszó, fiatalon megkeseredett nő, aki gyanakvással figyeli Dorottyát. A mellettük megjelenő férfiak, Joseph, a sofőr (Karl Johnson), Ferenczi bácsi, Dorottya nagybátyja (Lukáts Andor) és Dr. Sattertwaite (Andrew Havill), a család ügyvédje csak bábfigurák, nem szólnak bele a történet menetébe. A „drámai fordulat” is a nőknek köszönhető: a lánynak azért kell mennie, mert Milly és Sophia nem akarják, hogy az évek óta otthonából ki nem mozduló, beteg Sir Michael személyesen vegye át a Filmkritikusok Céhétől kapott életműdíjat, Dorottya viszont biztatja a színészt, hogy menjen el a gálára. Természetesen minden jó, ha vége jó, Sir Michaelnek sikerül kínosabb jelenetek nélkül átvennie a díjat, a lányával is kibékül, s Milly is rájön, a fiatal nők nem feltétlenül gonoszak.

A „szeressük egymást, gyerekek”, s a „nemcsak a húszéveseké a világ” filozófiájára épülő, nem túl eredeti történet a közepes megvalósítás, a konzervatív ábrázolásmód, s a kínosan erőltetett poénok miatt lestrapált vígjáték formájában jelenik meg. A film dinamikáját a rendező – vélhető – szándéka szerint az idős férfi és a fiatal lány ellentéte, valamint kettőjük párbeszédei adnák, ugyanakkor érezhetően Dorottyából is Edelényi szól ki (a forgatókönyvet a rendező mellett Gilbert Adair és Tom Kinninmont jegyzi), ezért válik szinte minden közös jelenet laposan egyszólamúvá, a markáns, fiatal ellenpólus valójában hiányzik. Az operatőr, Máthé Tibor fix kamerával dolgozott, a tágas nyitóképet félközelik és közelik váltják, nincsenek nézőponti beállítások, kivéve, amikor Sir Michael Dorottya kirúgása után dühösen a Lear királyból szaval, majd infarktust kap, ekkor a kamera is „aláhúzza”, hogy a történet egy idősebb ember nézőpontjából látható. A lány unásig hangoztatott magyarságtudata mögött egyértelműen az 1976-ban disszidált rendező külföldön szerzett tapasztalatai húzódnak, valószínű, hogy Edelényinek ezerszer is el kellett magyaráznia, hogy Magyarország fővárosa Budapest és nem Bukarest, s az is elképzelhető, hogy sokszor sorolta fel öntudatosan, hány magyar csinált filmes karriert Hollywoodban. Ám ha mindez egy kamasz szájából hangzik el, ráadásul visszatérően, unalmas leckefelmondásnak hat, s ez a fajta didaktikusság nyomja rá a bélyegét a filmre (az esztétikai hatást a szinkron is gyengíti, talán csak a Brian Cox magyar hangját adó Haumann Péter hangzik autentikusnak). Sir Michael ideje nagy részét saját szerepeinek újranézésével tölti (a filmes anyagot Cox fiatalkori alakításaiból válogatták), de Shakespeare okán a Lenni vagy nem lenni (1942) című amerikai vígjáték is előkerül, ami azért jó választás, mert a stábban rengeteg a magyar, akiket Dorottya felsorolhat, s még a Hamletből is idézhetnek. A Hamletet alakító színész a „lenni vagy” résznél elakad, súgóra van szüksége, hogy folytatni tudja a monológot. Sir Michael a díjátvételkor Dorottya közreműködésével előadja a jelenetet, hogy hangsúlyt adjon annak gondolatnak, hogy a „lenni vagy” folytatása csak az életigenlő lenni lehet.

Elgondolkodtató, hogy az utóbbi időben Edelényi korosztálya megelégszik azzal, hogy az életszeretetről meséljen. A rendezővel egyidős Gárdos Péter Hajnali láz (2015) című filmje (és regénye) is ezt mutatja, Gárdos filmjének sem a holokauszt drámájának újszerű ábrázolása a tétje, egyszerűen el akar mondani egy love storyt. „A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak” – írta Esterházy Péter A szív segédigéi. Bevezetés a szépirodalomba című munkája előszavában, s látványosan bizonyította, a szívhez a segédigék is szükségesek.

A film adatlapja a Mafabon