dunszt.sk

kultmag

Lélek test, test lélek nélkül

Mikor egy indián törzs vénjeit új lakóhelyükre szállították, azok egy idő után kiszálltak a buszból, letelepedtek az út szélére, rágyújtottak pipáikra, beszélgettek, üldögéltek. Megvárták a lelküket – ahogy az ismert történet szól. Ha ezt az allegóriát a ma érvényes kulturális beszédmódok jellegére vonatkoztatjuk, az első, ami eszünkbe juthat, a humán és a reál tudományok társadalmi és politikai helyzete. Utóbbiak, karöltve az életünkre közvetlen hatást kifejtő technikai fejlődéssel, mintha előreszaladtak volna, és talán még van remény arra, hogy a humán tudományoknak és velük a humán kultúrának nagyobb kataklizma nélkül sikerül utolérniük őket, ellenben arra talán már nem sok esély van, hogy a reál tudományok maguktól leüljenek az út szélére.

Induljunk ki abból, hogy a reál tudományok és az általuk képviselt világ isteni sugallatra mégiscsak úgy dönt, hogy bevárja a lelkét – humán kultúráját. Azt gondolhatjuk, hogy ez a dolgok egészséges menete. Van azonban egy másik véglet is, mégpedig amikor a lélek túl sokáig marad el, hiába vár a test. A lélek ebben az esetben beteges módon a múltba feledkezik. Ilyenkor hiába a tágabb kulturális környezet lépéstartása, benne a fejlett reál és humán tudományok, valami megreked, valami bezárul. Ez utóbbi állapot jellemző sajnos a kisebbségi helyzetre, arra, ahogy a kisebbség többsége saját kultúrája helyzetét, jellegét megítéli. A kisebbség kisebbsége pedig nem véletlenül érzi azt, amit a kívülről a „kisebbségi létbe” érkező (magyarországi születésű, szlovákiai magyar férjet választó irodalmár) Mucha Dorka így ír le: „akárhányszor előkerül ez a határontúli téma, mindenki megkomolyodik, mindenkinek elkezd valamije fájni, a sör megmelegszik, valahogy a levegő is keserűbb”.

Lélek test, test lélek nélkül.

 

Banksy: Echoes in Eternity

A probléma Szlovákiában a legszélesebb értelemben kulturális jellegű, olyannyira, hogy érintett benne a politikai, a gazdasági és persze a szűkebb értelemben vett kulturális elit is. Az utóbbi évtizedekben a három közül egyik irányból sem jött olyan átfogó kezdeményezés, amely a magyarországi mintára időközben kétfelé szakadt szlovákiai magyar közösség számára egy általánosan elfogadott, tartós minimumként szolgálhatott volna, és amely a lehető legtöbb társadalmi rétegnek friss gondolatokat, nekik tetsző kultúrát biztosíthatott volna.

A kilencvenes években a Mečiar-kormány antidemokratikus és kisebbségellenes intézkedései ellen folytatott harc ugyan összefogta a politikai elitet – ekkor alakult meg a magyar pártok szövetségeként a Magyar Koalíció Pártja, amely aztán szlovák pártokkal szövetkezve sikeresen harcolt meg a mečiarizmussal –, azonban ebben az időszakban előremutató terv a körülményekből adódóan nem szület(het)ett. A koalíció számos, az aktív cselekvést gyakran ellehetetlenítő rejtett konfliktussal, belső érdekellentéttel közel egy évtizedig, a Most–Híd megalakulásáig állt fenn. Mečiar 1998-as bukását követően az MKP kormánypozícióba került, azonban bénultságának köszönhetően nem volt képes a szlovákiai magyarokat érintő átfogó és értékelhető kezdeményezéssel előállni, leszámítva, hogy a Dzurinda-kormány indulásakor egy elfogadható keretösszeget, ám az évek elteltével egyre több sebből vérző támogatási rendszert harcolt ki a kisebbségi kultúrák számára (mind jobban megmutatkozott egy átgondolt, előremutató koncepció hiánya, maradt a túlfokozott hagyományőrzés és az urambátyám rendszer nehézségi ereje). Ugyanakkor a mečiari éveket követő civil boomot követően nem volt képes megvédeni a harmadik szektor jogait, kedvezményeit (időközben előírtak az alapítványok számára egy elég magas összegben meghatározott minimális tőkét, megszaporodtak a jogi és könyvelési nehézségek, tisztázatlanságok). Azét a szektorét, amelynek keretei közt a szlovákiai magyar kulturális, érdekvédő, szakmai stb. szervezetek működtek. Ez utóbbi jelenséget is az emlegetett koncepcióhiány következményének tekinthetjük.

Még mindig a politika területén maradva: jó kezdeményezés lehetett volna a Most–Híd azon igyekezete, hogy a kisebbségi jogi-kulturális ügyeket egy intézetbe, a Kormányhivatal, benne a miniszterelnök-helyettes felügyelete alá sorolja, ez azonban idővel önmaga karikatúrájává vált. Ennek több oka is volt: a kormányváltás, a politikai erőviszonyok változása, az, hogy az MKP benyomult és leuralta a tanácsadói feladatokat ellátó kisebbségi tanácsot, és ezzel a saját embereit jelölhette a támogatásról döntő bizottságok tagjainak, és a Most–Híd is fontos pozíciókat engedett át vélt vagy valós okok miatt (A. Nagy László pártja felszólításának eleget téve lemondott a kisebbségi kormánybiztos posztjáról, s így tulajdonképpen átengedte azt a Smernek – történt ez már a Fico-kormány idején, amikor a korábbi nagyszabású terveket már megnyirbálták, és a kisebbségi ügyekért csupán a kormányhivatalon belül működő kisebbségi kormánybiztos hivatala felelt).

Hasonló, de már kisebb léptékű, hiszen pusztán a kisebbségi kultúra finanszírozására irányuló kezdeményezés lehet a Kisebbségi Kulturális Alap létrehozása. Sajnos azonban megvan annak a veszélye, hogy ez is áldozatául esik egyfelől a két nagy magyar párt és az általuk jelképezett és képviselt ideológiai-gazdasági csoportok harcának, másfelől pedig a háttérben működő, csupán a pénzszerzés ideológiájának hódoló gazdasági érdekeknek. A kisebbségi kultúrának a kultuszminisztérium kötelékébe történő bevonása viszont előremutató, hiszen ezzel a kisebbség is szorosabban kapcsolódhat az országos kulturális-művészeti programokba, és talán a szlovákiai magyar elit iszapbirkózása is megkerülhető általa. (A Most–Híd Víziója, vagy az MKP autonómiatervezete tulajdonképpen választási program. S már ez is mutatja, hogy ezek nem átfogóak. Sok köztük azonban az egyezés. Ezek a dokumentumok jó alapok lennének egy közös minimum kialakításához, de sajnos a betűn túl nem jutottak.)

 

Banksy: Girl and a Soldier

Ezzel pedig már a gazdasági elit szerepvállalásának taglalását kezdtük el. Az utóbbi időben, de a 2008-as gazdasági válság óta mindenképpen a gazdasági elit egy része bevételi forrásként tekint a kisebbségi kulturális támogatásokra, mások pedig ezen az úton szeretnének ebbe az elitbe bekerülni – politikai nexus, kis lobbi, majd rizikómentes jövedelem, így néz ki számukra a kérdés. A gazdasági elit nagy része pedig nem is érdeklődik a közös kulturális ügyek iránt. Gaucsík István történész, kisebbségkutató szerint a kortárs gazdaságpolitikai diskurzus az elméleti és az empirikus igénytelenséget reprodukálja. Ezzel állítja szembe a két világháború közötti, a problémák tágabb gondolati térben történő megvitatására nyitott szlovákiai magyar közéletet. Tarján Ödönről írt monográfiáját a következő szavakkal indokolja: „A kötet elkészítésének fő mozgatórugója egy jelenlegi, ugyan más társadalmi kontextusban született, de mégis meghatározó tapasztalat: a szlovákiai magyar politikai és gazdasági elitek társadalomszervező magatartásának szertefoszlása, sőt a közösségszervezés és intézményépítés elveinek a feladása, koncepció- és stratégiaalkotó képességének a meggyengülése a huszonegyedik század elejére. Ezzel szemben kívántam bemutatni egy más minőségű elitcsoportot, éppen Tarján Ödön személyén keresztül, amelyik a többségi társadalomban is pozíciókat épített ki, a magyar kisebbségi kérdést szélesebb, minimálisan közép-európai szinten elemezte, és a kisebbségi magyar társadalmat (a szó nem pejoratív értelmében) folyamatosan újraszervezte.” (Gaucsík István: Az állameszme kritikusa. Tarján Ödön válogatott kisebbség- és gazdaságpolitikai beszédei, írásai. Kalligram, Dunaszerdahely, 2016.)

 

Banksy: Napalm

Ami pedig a szűkebb értelemben vett kulturális elitet illeti, az vegyes képet mutat, többféle törésvonal mentén oszlik meg. Az egyes csoportok közötti (politikai) ellentét pedig jó pár kulturális kezdeményezést lehetetlenít el, illetve vezet rossz irányba. Nagyon hiányzik egy közös minimum, egy koncepció, amely mentén javítani lehetne a helyzeten.

A kilencvenes évek végén indult a Tóth Károly vezette Fórum Intézet civil szervezeteket segítő tanfolyama, amelynek eredményeként nagyon sok civil szervezet alakult meg szlovákiai magyar tagokkal, szlovákiai magyar, vagy éppen ezen a kategórián kívüli tevékenységi területtel. Ez ennek a kezdeményezésnek elévülhetetlen érdeme. Mečiar ámokfutását követően nyílt lehetőség a szlovákiai civil szektor megerősítésére, és erről, ennek az erőfeszítésnek köszönhetően, a szlovákiai magyarság sem maradt le – nagyon. A létrejövő szervezetek ugyanis a könnyű magyarországi pénzszerzési lehetőségek miatt keveset pályáztak nemzetközi alapoknál, alapítványoknál, a szlovákiai kisebbségi kultúrára szánt támogatások is gettósították ezt a közeget, amely aztán nem is kereste a kapcsolatot a szlovák vagy más szervezetekkel – némely esetben ennek ráadásul még ideológiai alapja is volt.

A szlovákiai magyar szervezetek nagy része végül egy szuperszervezetben, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalában egyesült, hogy tagjaik közösen lépjenek fel érdekeik védelmében. Ami jó gondolat, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a Kerekasztal létrejöttének hívószava az volt, hogy a Szlovák Kormányhivatal mellett összpontosuló kisebbségi ügyekhez kellett egy tanácsadó testület – ahová éppen egy ilyen, a területet lefedő szuperszervezet nevezheti ki a tagokat. Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy a politikai és a mögötte meghúzódó/mellette virágzó haszonszerzési szempont legyen a legfontosabb. Ezzel pedig a lenyúlásoknak, a „baráti” segítségeknek, az ideológiai tiltásoknak és a kicsinyes bosszúknak ez a politikai, gazdasági és kulturális köre be is zárult.

A hagyományőrzést, illetve az új áramlatokra való kapcsolódást célul állító szervezetek közt húzódik egy másik törésvonal is. A kisebbségi kultúrákban mindkét iránynak megvan a létjogosultsága, a probléma akkor kezdődik, amikor felborul az egyensúly. Sajnos, ezt a szlovákiai magyarság sem kerülte el. Ennek egyik oka a Csemadok képtelensége a szemléletváltásra. Közép-Európa legtöbb tagot számláló magyar szervezete a szocializmus idejéből örökölte meg tömegbázisát. Az akkori ellenálló, népi hagyományra építő attitűdje jobbára megmaradt, a szervezet egészében képtelen volt megújulni és a hagyományápolás mellé (akár annak újabb formái mellé is) felvenni a progresszív kultúrafelfogást. Egyre inkább összefonódott a nemzeti irányultságú politikai csoportosulásokkal, folyamatosan törvényben rögzített normatív támogatásért lobbizott, miközben válságban voltak az alapszervezetei, a nézők elfordultak tőle, és képtelen volt érdemben folytatni egy olyan emblematikus rendezvényét is, mint a Gombaszögi Kulturális Fesztivál (ez később más irányból kapott új impulzusokat, 2016-ban az egyik legfontosabb szlovákiai magyar fesztivállal, a Gombaszögi Nyári Táborral közösen rendezték meg). A Csemadok által képviselt irányhoz persze aztán sok más kulturális szervezet is csatlakozott, egy részük meggyőződésből (főleg a hagyományőrzés irányához), már részük azonban politikai és/vagy gazdasági haszon szerzése végett (főleg az igénytelenség irányához). Utóbbiak számára az lehetett vonzó, hogy nekik elég volt egy már jól működő rendszerhez csatlakozniuk, a politikai és gazdasági lobbisták már kitaposták az ösvényeket.

 

Banksy: The Son of a Migrant from Syria

Az pedig már a kétezres évek „eredménye”, hogy mindemellé társult a politikai giccs a megfelelő ideológiával és a hozzá tartozó pénzforrásokkal. Nem mintha a civil szervezetek korábban nem ápoltak volna jó kapcsolatokat a politika képviselőivel, ám 2000 után egyfajta politikailag meghatározott ízlés is társult ehhez. Erre jó példa, hogy a már említett Gombaszögi Nyári Tábor mellé létre kellett hozni/fel kellett turbózni annak jobbos pandant-ját, a Martosi Szabadegyetemet. El lehet azt képzelni, hogy ha már a halott rovásírás feltámasztására ennyi energia folyik a rendszerbe, akkor a latin nyelvet is ilyen intenzitással tanítják nyári táborokban, vagy éppen – hasonlóan széleskörűen – például a kortárs képzőművészet/irodalom/színház/zene nyelvébe avatják be a fiatalokat? Szigorúan az egyensúly jegyében.

 

Hogyan tovább?