dunszt.sk

kultmag

(Kar)mesteri beintés egy diktatúrának

Ugyanaz a súlyos ég, ugyanaz a zene és szinte ugyanazok a magukba dermedt pillanatok jelennek meg Krasznahorkai László új könyvében, mint az első alkalommal 1985-ben megjelent Sátántangóban. Ebben az időtlenségben rejlik ennek az apokaliptikus szatírának a félelmetessége. A Báró Wenckheim hazatér – s ebben a kritikák egyhangúlag egyetértenek – összefoglalás és valaminek a lezárása: akár a Sátántangóval kezdődő (reménytelen) metafizikai sóvárgásé, akár a Háború és háború, a Seiobo járt odalent vagy a Megy a világ gigantikus leltáráé.

 

Krasznahorkai László
Krasznahorkai László

 

A történet egyfajta távoli tisztelgés többek között Beckett Godot-jának terei vagy éppen Márquez Macondója előtt. Egy meg nem nevezett (bár a városrészek és az utcanevek alapján egyértelműen Gyuláról, a szerző szülővárosáról van szó), Körös-parti, Viharsarok-beli és huszonegyedik századi város várja, üdvözli „demokráciájának végétˮ, azaz bárójának hazatértét. A fő és egyetlen információforrásuk a Blikk nevű sajtóorgánum, amely szerint a báró mérhetetlen vagyonát érkezik szétosztani. Ennek megfelelően el is készül (egy nap alatt) a báró búskomorságát oldani hivatott ünnepi műsor, a tökéletes politikai giccsparádé. A helyi (erőszakos és önjelölt) rendfenntartók beszereltetik a motorjukba a „Madonnátˮ játszó dudákat, az asszonykórus meg nagy keservesen próbálja megtanulni (bár sehogy se megy a fejükbe a dallam, hiszen az nekik olyan idegen, mintha „a Hódon szörözték vónaˮ) a Mért kell hogy sírj… Armengítát. Van „üvöltve-tüsszögő versenyˮ és „csirkefarhát-hajító versenyˮ, beszédet mond minden városi vezető. Az állomási üdvözlőbeszédek témája természetesen az, hogy ki hogyan tervezi elkölteni a báró vagyonát. Még az árvákat is kiköltöztetik a kastélyból, hátha a báró visszaigényelné azt.

A valóságban viszont a Wenckheim család menti ki Buenos Airesből a bárót, megmentve ezzel a család hírnevét is, mivel az mindenét elvesztette szerencsejátékban. A báró egyedüli mozgatója viszont egy negyven évvel ezelőtti szerelem emléke, ami Mariettához, azaz ma már csak a hatvanvalahány éves, idegenforgalmi irodás Marika nénihez fűzte. De hát a jelen Magyarországa nem éppen az a hely, ahová bárkinek (akár a bárónak is) menekülni lehetne. Hazatelepülni, pénzt hozni, és ezzel hálát adni az óhazának, azt annál inkább. A báróra való véges/végtelen várakozás, a helyszínek emlékjellege, a filmes vágások, a megdermedő képek, szituációk, a sejtés, hogy mindez valami borzasztót jelez előre, egy pillanatra sem enged megfeledkezni akár Tarr Béla filmjeinek monokróm díszleteiről.

Ez a hosszú várakozás a báró jöttére legitimálja a motoros Helyierők tisztogatásait is, akik a várost kívánják megszabadítani a zavaró tényezőktől. Vezérüknek személyes problémája is akad: a legendás mohakutató Tanár úr, aki eladva mindenét szakítana a társadalommal (ha az ezt hagyná bárkinek is). Ő egy óvatlan pillanatban bedől a motorosoknak, valami jót mond róluk – s onnantól azok őt nem eresztik. Belemásznak még a remeteéletébe is. Persze mikor kiderül, hogy a Tanár úr fegyvere attól a Paraszttól származik, aki az ő titkos fegyverraktárukat rejtegeti, a miheztartás végett a motorosok félholtra verik a Parasztot a tanyáján. A Tanár úr ezért lelövi a Vezér testvérét, a dühkezelési gondokkal küszködő Kiscsillagot, aki különben minden bizonnyal őt is halálra verné. Aztán a Tanár úr sárga viharkabátos, menekülő istenfigurája ellen hajtóvadászat indul, egészen addig, míg az meg nem rendezi saját halálát egy telepnyi égő csipkebokor (!) között.

A keleti kultúrához ismerten sok ponton kötődő szerző a Sátántangó borítójára annak megjelenése idején a saját nevét sem akarta felírni, tovább tagadván ezzel, hogy a történet az általános emberi létezésen kívül bármire, bármi aktuálisra vonatkozna. Többek között a Seiobóban megjelenő, a keleti kultúrára jellemző művészetfelfogás ezen radikalitásával ellentétben – miszerint az semmilyen értékelhető kapcsolatban nem állhat saját korának realitásával (lásd Nincs már sehol semmi. Beszélgetés Keresztury Tiborral és Székely Judittal. In Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Huszonöt beszélgetés ugyanarról. Magvető, Budapest, 2012. 128–134.) – a Báró Wenckheim hazatér a társadalmat annak legmélyebb lényegénél, alapjainál ragadja meg. A kötet a hatalmi retorikák átfogó leltározásával és a mai (nem csak) magyar valóság pontos és színes lekottázásával nagyon is aktuális.

 

 

A könyv Figyelmeztetéssel kezdődik: a zenekari tutti instrukciójával, azaz felszólítással a teljes zenekar belépésére a magánszólam után. Ennek megfelelően meg is szólal mindenki, aki a regény végi kottatárban szerepel. Csakhogy ezekből a szinte dokumentumfilm jellegű tanúbeszámolókból kirajzolódó világkép végtelenül, reménytelenül sötét. Szót kap a saját egyenes beszédére kényszeresen hivatkozó, de valójában a végletekig ködösítő városi hatalom; az emberekre vadászó motoros Helyierők, melyek a Putyin-féle diktatúrákra jellemző, törvényen kívüli hatalmi eszközt testesítik meg, és melyek weboldalukon a hazaszeretetet és a haza iránti hűséget jelölik meg első számú szervezőelvként („nekik az első mindig a függetlenség volt, már a tisztelettudás mellett, nem tartoznak senkihez és semmihez, egyedül önmagukhoz hűek, meg az eszményeikhez, és ez ebben a világban, nincs igazam, a legritkább érték, egy gyémántˮ [50.]); a Magyar Államvasutak bizalmaskodó kalauza vagy a magyar határőrök („ez nem egy magyar útlevél, szólalt meg ekkor, […] hát nem, természetszerűleg, mert argentin állampolgár vagyok, […] természetszerűleg argentin, mondta vissza gúnyosan a vámtiszt, […] de akkor lehet, hogy maga lesz az a nagyember, akiről a Blikkben olvastam, ugye, mert maga lesz az, nemdebár, lépett át a hivatalos hangnemből hirtelen egy civil kedélyességébe, maga lesz az a gróf, nem, aki elkártyázott egy kis birodalmat, mi, és göcögött, […] s hozzáfűzte, hogy azt azért reméli, hogy ezt itt, és a karjával egy széles félkört írt le a menetirány felé, nem kártyázza elˮ [104.]). És beszédesek a tárgyak is, például a „tiszteletbeli atyáváˮ választott Tanár úr ajtajában hagyott, a csalhatatlan „ősmagyar turulösztönnelˮ összeválogatott neonáci ajándékcsomag tartalma: „férfisampon, csokoládé, Nagy-Magyarország-térkép, csempészett konyak, olcsó kvarcóra, egy csomag gyufa s néhány régi, 1944-ből származó napilap pirossal aláhúzott mondatokkal, illetve mindennek tetején egy szál piros rózsaˮ (54.).

A regény központi motívuma kétségtelenül a félelem, ami leginkább egy, a városon átsuhanó Rolls-Royce-, Mercedes- és BMW-konvoj sötétített üvege mögötti halotti arcban manifesztálódik. Ez az (idő múlását is megakasztó) elhaladó konvoj, majd a várost ellepő, s egy éjszaka alatt eltűnő tankerek, az idegenek, később a várost elpusztító robbanás a Háború és háború állandó fenyegetettségét vetítik elénk. Ez a teljes regényt átszövő fenyegetettség viszont nem csupán politikai vagy közéleti, vagy egy mindent megsemmisítő, átfogó apokalipszist megidéző szimbólum, hanem valamiféle, a központi idegrendszerre ható támadás is, a humornak, a szatírának és a tragédiának kiszámíthatatlanságában már-már elviselhetetlen keveredése.

 

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

 

Krasznahorkai László hosszú, hömpölygő mondatainak, sőt, a szerzőnek magának is elementáris viszonya van a zenével. A zenekar, tehát a regény összes szereplője, ezek a jellemzően krasznahorkais mániákus rábeszélők elmondják a saját történetüket, de ezekből az ellentétes mozgásokból a végén mégis megszületik az univerzum, az egymásból következő események véges, nagyon is véges, de persze felfoghatatlanul nagy halmaza. Ebben az univerzumban a legmélyebb, az egész természetet átható érzés éppen a félelem. A „félelem iszonytató ereje hozza létre a kultúrátˮ (323.), és ez az a „generális erőközpont, ahonnan felpárállnak az istenekˮ (320.).

Az, hogy Wenckheim bárónak vagy a Tanár úrnak van-e bármi köze Istenhez, végül is matematikai kérdés. Egy átfogó rendszerben önellentmondáshoz vezet Legnagyobbként definiálni bármit is. A Tanár úr elmélete alapján Georg Cantor éppen ebbe a hibába esett azon előfeltevésével, mely szerint kell hogy legyen olyan eleme a realitásnak, ami a realitáson túl van, egy magasabb rendűen végtelennek. Krasznahorkai regénye tehát folytatódik, nem tudunk kilépni belőle – jelen helyzetünkből ellépni is csak annyira tudunk, amennyire az argentin tangó szabályai engedik (azaz ahogy arra az Arrepentida fejezetcím utal): minimális helyen és hirtelen, hogy elkerüljünk egy-egy ütközést. És talán éppen addig tart, ameddig nem konkretizáljuk azt a kontextust, amiben létezhet számunka ez a bizonyos Legnagyobb. Addig viszont táncolunk tovább. Da capo al fine.

 

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér, Magvető, Budapest, 2016.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket