Képpárok és fotómagány – In memoriam Tóthpál Gyula

A bodrogközi származású, 2015-ben, 74 éves korában váratlanul elhunyt Tóthpál Gyula a szlovákiai magyar fotóművészet egyik legmeghatározóbb alakja volt. Születésének 75. évfordulója alkalmából Királyhelmec városa fotópályázatot hirdetett In Memoriam Tóthpál Gyula címmel, Királyhelmec vagy Bodrogköz és Múlt – kor: Királyhelmeci vagy bodrogközi közös ünnepeink; Generációk együttélése; Életképek; Szelfi témákban. A beküldött képek a Királyhelmeci Művelődési Központban vannak kiállítva december 16-tól január 20-ig. A művészről és a pályázatról az ötlet gazdáját, az egyik zsűritagot, Leczo Zoltán újságírót kérdeztük, akinek eddig négy önálló fotókiállítása volt. Riportfotóit Közép-Európa néhány millió pixelben címmel, valamint egyéb témájú képeiből összeállított anyagát több helyen is bemutatták.

 

 

Regényes életpálya Tóthpál Gyuláé, amelynek állomásai többek között Pozsony, Prága, Krakkó, Berlin és Tokió voltak. Számos díjjal kitüntették (Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje, Posonium Művészeti Díj Életműdíja, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje). Hogyan került az 1971-es berlini fotóművészeti világkiállítás ezüstérmese a kilencvenes években Királyhelmecre?

Tóthpál Gyula esetében – ami az időpontokat, a helyszíneket és élete történéseit illeti – néha nagyon nehéz tényekről beszélni, hiszen különböző embereknek más-más képet mutatott magáról. Azt tőle tudom, hogy a berlini világkiállítás nevezési lapjával az Új Szó szerkesztőségében találkozott. Hét felvételt küldött be. Később levélben értesítették, hogy 126 ország 554 fotósának 1095 képe közül kiválasztották a ciklusát, amely ezüstérmes lett. Kapott egy emlékplakettet, amihez pénzjutalom nem járt. Annak később sem nézett utána egyikünk se, hogy ki lehetett az aranyérmes.

Annak viszont, hogy Pozsonyból hazaköltözött, szerintem leginkább magánéleti okai voltak, tönkrement a házassága. A volt felesége nemrég egyébként maga jelentkezett, hogy birtokában van a Tóthpál-hagyaték. Aztán kiderült, hogy ugyanazok a Tóthpál Gyula által összeállított reklámanyagok, fénymásolt cikkek vannak nála, amelyeket szokása volt ajándékba adni. Csak éppen negatívok nem kerültek elő.

 

Tudjuk, hogy Tóthpál Gyula magányosan, szegényen halt meg. Meg azt is, hogy a hetvenes évektől nem fényképezett. Ez szó szerint értendő? Nem ismerjük a többi képét, vagy ténylegesen nincs több fotó?

Nekem többször nyilatkozta, hogy több ezer olyan negatívja van, amit még nem hívott elő. Ezt azért erősen kétlem. A lakásán viszont láttam olyan képeket, melyeket addig nem ismertem. Portrékat például Esterházy Péterről, Juhász Ferencről, Puskásról. Elképzelhető, hogy léteznek ismeretlen negatívok, de valószínűleg ez az életműnek csak egy töredéke lehet. A többi a sok költözködés során elveszhetett.

Az Elementáris szimmetria képeit például egyszer elajándékozta egy sátoraljaújhelyi múzeumnak, azoknak ott meg kellene lenniük. Nagy szívfájdalma volt, hogy ezek a képek soha nem jelentek meg könyv formájában. Ezért is lenne fontos, hogy végre lezáruljon a hagyatékolás, mert a lakása a halála óta le van pecsételve. Én csak attól félek, hogy ha véget ér a pereskedés, majd valaki betéved oda, és kidobja azt a sok „lomotˮ, amit ott talál. A megbízott ügyvéd a hagyatéki eljárást olyan vádakkal/érvekkel akadályozza, hogy hamisított a végrendelet, és hogy neki a képeket kell védenie. Miközben a hivatalos kultúrpolitika az elmúlt ötven évben semmit sem tett ezért. Itthon sem jutott eszébe senkinek egy állandó kiállítás létrehozása, vagy az, hogy vásároljon tőle pár képet. A kutya se törődött azzal, hogy van-e mit ennie. És tudtommal még egy iskolai fotós szakkör se próbálkozott azzal soha, hogy felvegye Tóthpál Gyula nevét.

Megjegyzem, az tényleg túl nagy luxus, hogy a szlovákiai kultúrkincsnek nem része egy ilyen album, ehelyett Lovagkereszttel meg egyéb kutyafülékkel tüntették ki őt.

 

Volt egy nagyszabású terve: a Csallóköz ikerkönyve, egy Bodrogköz-album.

Sokszor beszélt róla, még a Duna tévében bemutatott filmjében is, de nem hiszem, hogy valóban megjelenés előtt állt volna egy ilyen könyv, vagy hogy létezne ez az anyag. Bár nagyon örülnék neki, ha rosszul hinném.

 

Mennyire része Tóthpál a fotóművészeti kánonnak?

Nem tudom, része-e. Tóthpált élete utolsó éveiben, konkrétan, kinevették. Annyit tudtak róla az emberek, hogy a hetvenes évektől nem fotózott semmit, egy komolytalan alak. És valóban megosztó személyiség volt, tényleg sokakat ki tudott akasztani. Arról viszont szemérmesen meg szoktunk feledkezni, hogy ha nem segítették volna a keresztlányai, vagy ha a helyi fotós szaküzlet vezetője nem biztosít számára egy fűtött szobát, amiben egy télen át válogatta a képeit, gond lett volna neki, hogy egy újabb telet kihúzzon. Túlzás nélkül mondom, volt olyan, hogy ételre sem volt pénze. Fényképezőgépe még volt ugyan, de filmre, előhívó anyagokra már nem telt neki. Digitális gépet pedig soha nem használt, noha próbáltam rábeszélni.

Másrészt valóban ugyanazokkal a képekkel házalt, és ugyanazt a száz valahány képet mutatta be száztíz alkalommal. De az számomra érthetetlen, hogy ha egy művész megcsinálja az Elementáris szimmetriát, amelyek világraszóló képek – és ezt nem én mondom, hanem André Kertész –, akkor miért kérjük rajta számon, hogy nem csinál azóta még sokkal jobbakat. Capa kapcsán mindenkinek beugrik A milicista halála című fotó, de ha azt kérem, hogy mondjanak még tíz képcímet, több mint valószínű, hogy kevesen tudnak akár plusz egyet is. Holott végigfotózta a D-napot, a partraszállást, satöbbi.

Szóval a világ ezer legjelentősebb fotósának elfogadott listáján lehet, hogy nincs ott Tóthpál neve, de akár több száz ilyen lista is összeállítható. A szlovákiai magyar fotósok közül viszont szerintem senki a közelébe sem érhetett a hetvenes években. Meg egy jó ideig utána sem…

 

 

Mindig ironikusnak gondoltam az Elementáris szimmetria címet. Hiszen több képen szerepelnek magányos, rokkant emberek, öregek, málló vakolatok, leláncolt ablakok. Sokan a kisebbségi lét metaforájaként emlegetik ezeket a képeket. Volt Tóthpálnak szerinted valamiféle küldetéstudata?

Ő soha nem akart például szlovák közegben érvényesülni, magyar fotográfus akart lenni. Sőt, saját magát szlovákiai magyar fotográfusnak nevezte. Az Új Szó már akkor is hátrányban volt a szlovák sajtóhoz, például a Pravdához képest, ahol abban az időben hat fotóriporter és egy  laboráns dolgozott, az Új Szónál pedig egyedül ő látta el ezeket a munkaköröket. Közben meg André Kertész azt mondta Tóthpálnak, hogy „te Amerikában hatalmas sikert érnél el, mert ott ebben a stílusban nem fotózik senkiˮ. És ez egy nagyon súlyos mondat.

Küldetéstudata egészen biztosan volt. De abban valamiféle kettősséget látok, hogy sok képének például két-három címe is volt: hol az, hogy Zene, hol az, hogy Trianon zenéje. És különböző helyeken különböző címmel állította ki őket. Párokba rakta őket, rajzot csinált belőlük (például a gyerekrajzszerű Bodrogközi tájból).

 

Tíz évig volt az Új Szó (első hivatásos) fotóriportere. Részei ezek a képek a fotóművészi életműnek? Mennyire szóltak mondjuk a hatvanas, hetvenes évek napilapjai a fotós egyéniségekről? És mennyire szólnak ma?

Semennyire. Elképzelhető, hogy mialatt ő az Új Szónál dolgozott – a nyilvánvaló hülyeségek között, amiket kötelezően le kellett fotózni: aratást, élmunkást, kommunista szombatot –, a saját képeit is elő tudta hívni. Valószínűleg, ha valaki egyszer veszi a fáradságot, és összegyűjti ezeket az Új Szó-s fotókat, aztán megpróbálja az Elementáris szimmetria képei közé illeszteni, nem fog sikerülni. Mint kordokumentum persze érdekesek lehetnek.

Elnézést, hogy magammal példálózom, de az én Új Szó-s fotóim művészeti szempontból egészen biztosan értékelhetetlenek. Sőt, a kiállított képeim, amelyek tíz éven át munka közben készültek, kevés kivétellel soha nem jelentek meg az Új Szóban. Pedig én már a rendszerváltás után fotóztam ezeket.

 

Tóthpál Gyula képei képesek kommunikálni a mai nézőkkel? Az átmenet nélküli kontrasztok és az erős grafikai hatás, a széttöredezettség, a már-már építészeti térré vált sötétség elég beszédes?

Akiknek szemük van rá, azokat azért rendesen arcul csapják. Sokan már csak azért is felfigyelnek a képekre, mert fekete-fehérek. Érdekes, hogy nincsenek rajtuk éles vonalak. De az kérdés, hogy ő akart-e egyáltalán jobb minőségű képeket csinálni, vagy előbbre való volt a pillanat ereje. Esetleg a rengeteg sokszorosítás rontott a minőségen. Persze ez az elmosódottság is hordoz magában erőt. Egy csónak két sín között, vagy egy féllábú cigányember a vonaton hegedűvel és a Rohanó vonóval képcím érthető üzeneteket közvetítenek.

 

Ez a mai alapvetően „képkorszak”, ugyanakkor mintha ettől még nem olvasnának jobban képeket az emberek. A fotóművészet iránti közöny mintha kissé megtörni látszott volna az In Memoriam Tóthpál Gyula Fotópályázat kapcsán.

Ebben nincs akkora ellentmondás. Egyetlen mobiltelefonban sincs olyan applikáció, hogy színházi rendezés, se komponálás, se szobrászfunkció. Viszont a legidiótább készülékben is van egy fényképezőgép. Most mindenki fotózik, a hatéves gyerektől a százéves nagymamáig.

De a mai ember, alapvetően, nem nézeget fotóművészeti alkotásokat. Az, hogy rengeteg képpel találkozik, egy dolog. Ám a Facebookra feltett ebédről készült fotó ilyen értelemben nem kép. Sajnos az emberek többségének semmiféle elvárása nincs a fényképekkel kapcsolatban.

 

Ha jól tudom, harminc valahány pályázónak kb. nyolcvan fotója érkezett be, és nem csak hobbifotósok képei. Számítottál ekkora érdeklődésre?

Több okból sem számítottam. Egyrészt mivel a szervezés az elején tökéletesen el lett szúrva. Éppen ezért azon se lepődtem volna meg, ha egyáltalán nem érkezik be pályamű. Aztán néhány odaadó ember lelkesedésének, a város, illetve magánszemélyek támogatásának – no meg a nevezési határidő kitolásának – köszönhetően végül sikerült legyűrni a nehézségeket. Az idén minden képet kiállítunk, noha az eredeti tervtől eltérően nem volt előválogatás. Mégis úgy gondoltuk, hogy ez a nyolcvannégy kép – motivációképpen – még kitehető, bár nyilvánvalóan nem mindegyik való kiállításra.

 

Az, hogy a fotóverseny hattagú zsűrije nem finanszírozókból, rokonokból, haverokból áll össze, hanem szinte kizárólag szakmabeliből, szlovákiai magyar viszonylatban sajnos rendkívüli.

A fotópályázat győztesei Orosz Anikónak és Molnár Ildikónak, Tóthpál Gyula keresztlányainak köszönhetően kaphatnak eredeti Tóthpál-képeket. Egyikük szervezőként, a másikuk tiszteletbeli zsűritagként vett részt a projektben. De nyilván a szakmai zsűri értékelése tette a döntésünket megkérdőjelezhetetlenné. A zsűri tagja volt Csótó László képzőművész, Nagy Enzoe Zoltán, aki amellett, hogy kitűnő festőművész, nagyon jó fotós is, valamint Kopasz Viktor, a Prágában élő, királyhelmeci származású fotóművész, tanár, és Pataky Károly polgármester.

 

 

Tóthpál a szociofotó nagymestere volt. A beadott pályaművek között mekkora arányban vannak fekete-fehér képek, és mennyire van jelen a szociofotó mint műfaj?

Nagyon tág témaköröket adtunk meg, amit az egyik zsűritag, Kopasz Viktor fotóművész szóvá is tett. De én nem akartam nagyon megkötni a pályázók kezét. Egy aluljáróban mondjuk nagyon jó képet lehet készíteni hajléktalanokról, azonban Királyhelmecen vagy Szentesben tűvé lehet tenni a várost vagy a falut egy hajléktalanért, aluljárót meg pláne nem lehet találni hozzá.

 

A szociofotónak azért volt egy korábbi, „festőibbˮ irányzata is, amelynek tárgya a mélyszegénység, a falu, a nehéz fizikai munkások voltak…

Úgy tűnik, itt nem érzékenyek erre az emberek. Nem hiszem, hogy a Bodrogközben nagyon rácsodálkozna az egyik szegény ember a másikra. És ahogy már utaltam rá, az, aki fotózik, nem feltétlenül gazdag. A féllábú hegedűs koldus a hetvenes években egzotikum volt. Én, aki a szocializmusban születtem, és megtanultam például nagyvárosban élni, és felszállni egy buszra úgy, hogy ne köszönjek a sofőrnek, a mai napig nem tudom megszokni a kukázókat. Mert gyerekkoromban ilyet nem láttam. Tóthpál féllábú cigányembere a vonaton a hegedűjével mintha más tartalmakkal volna szegény ember.

 

Gondolom, a zsűri számára nem a szociofotó műfaji szempontjai voltak mérvadóak. Milyen szempontok érvényesültek az értékelésnél?

A benevezett képeknek kb. a nyolcada fekete-fehér vagy monokróm, a díjnyertes fotók közé is bekerült néhány ilyen. Ez természetesen nem volt szempont az értékeléskor. Nem árasztottak el bennünket szelfikkel sem, mintha a legfiatalabb korosztály is igyekezett volna megfelelni a képzelt magas művészeti elvárásoknak. A zsűri mindenekelőtt a kompozíciós megoldásokat értékelte. Mivel a felnőtt kategóriában félprofi fotósok is indultak, akik korábban már több önálló kiállításon is bemutatkoztak, a háttértudás, a magas technikai színvonal meg a profizmus helyett az alkotás örömét, az ötletességet díjaztuk. És ez volt az oka annak is, hogy az egyes korosztályok szerinti kategóriákat szigorúan különválasztottuk a zsűrizéskor. Nem nagyon nyertek például a természetfotók. Ha valaki mondjuk a kilencvenes évekig képes volt lefotózni a méhecske szárnyán egy harmatcseppet, az hatalmas szakmai teljesítménynek számított. Ma ez csak egy makro képbeállításon és egy alkalmon múlik. A jó fotóst viszont nem az alkalom szüli.