Emlékképek terheléspróbája – az állóképességtől az ellenállásig

A Turul és dínó a szerző elmúlt években publikált esszéit, kritikáit és tanulmányait tartalmazza. Korántsem egy tessék-lássék összeszerkesztett kompiláció, hiszen mindjárt az elején kidomborodni látszik egy átgondolt, érzékenyen felállított szerkezeti keret, egy tematikus ív, mely szépen, követhetően vonul végig az összes íráson. Legyen szó irodalmi műről, köztéri alkotásról, fotóról, videoinstallációról, kultúraelméleti, antropológiai eszmefuttatásokról – vagy éppen egy-egy testközelből megélt, hidegben és szitáló esőben is végigvacogott tüntetésről –, az esszék főszereplője, tulajdonképpeni témája az emlékezet, ezen belül is elsősorban a kollektív emlékezet alakzatai, rejtett dinamikája, sajátságos nyelvtana, nehezen felfejthető tektonikája. A felszíni jelenségek (a közbeszédben, a mindennapok kultúrájában tetten érhető interakciók) alatt megképződő mélymozgások, a különféle jelentésvesztések, -torzulások és -fakulások látens logikája, belső szerkezete – mindez persze nem csak úgy nyersen, önmagában, hanem hangsúlyosan a magyar történelem (történelmek?), a magyar emlékezetkultúra és a mai magyar (szociális) valóság kontextusában.

 

 

Szerencsére érezni, hogy Bán Zsófia szépírói kvalitásai – a céhes tudáson, szakmai-tartalmi korrektségen túl is – komoly hozzáadott értéket jelentenek, azaz hogy rendszerint sodor és szippant a szöveg, itt is, ott is terek nyílnak meg, idősíkok fonódnak egymásba, majd szálazódnak szét. A szerző érzékenyen, árnyaltan, nem ritkán finom, keserédes humorral átszőve beszél emlékezet és emlékezés szerkezeti sajátosságairól, paradoxonairól, arról, hogy miként alakul, mozog, torzul, izmosodik (vagy éppen sorvad el) egy-egy jelentésvonzatokkal megpakolt emlékgóc, precíz írásmódjával, a szöveg ritmusváltásaival, metaforakészletével is finoman éreztetve, hogy ez az emlékezet dolog nem csupán jelszerű, hanem óhatatlanul is történetszerű, képes alakzatokból táplálkozik, vagyis folyton elbeszélés után kiált, történetként, sztoriként nyilvánul meg (még akkor is, ha maga a történetjelleg, az elbeszélhetőség igénye közben kudarcként lepleződik le). Így aztán a kollektív emlékezet sémáinak, sajátosságainak, ellentmondásosságainak megértésekor a történethez, a (képek, képzetek, fikciók által éltetett, olykor vakfoltok, traumatikus alakzatok, neuralgikus gócok és fedőemlékek szövevényében megképződő) történet szintaxisához, szerkezeti logikájához kell visszanyúlnunk.

Arról van szó, hogy minden, ami emlékként manifesztálódik, szükségszerűen egy bonyolult, érdekrendszerek, konkurenciaharcok és hatalmi erőterek által meghatározott szociális mezőben ölt testet – melyben az igazi tét az, hogy ki-ki befolyásához mérten hogyan és mennyire képes „renderelni”, vagyis keretezni, elmesélhetővé, megélhetővé, azonosulásra alkalmassá (ne adj’ isten, irányíthatóvá) tenni a közösség múltjának, emlékezetének egy-egy szeletét (a szerző ismételten hivatkozik George Lakoff nyelvi keretezés-teorémájára, amely a lingvisztikán túl a tömegmédia és a politikai marketing terepén is ugyancsak használhatónak bizonyul – a kérdés csupán az, hogy egy permanens kommunikációs versenyhelyzetben melyik térfél, melyik „tábor” képes mindezt felismerni és hosszútávon is hatásosan alkalmazni). Az emlékezés munka: aprómunka és terepmunka. Az emlékezés folyamat, az emlékezésnek sosincs vége. Emlékezéskor gyomlálni kell, ápolni-kultiválni, fogalmainkat, képeinket, működő és kevésbé működő metaforáinkat is újra és újra felülvizsgálni, emlékeinket, ha úgy tetszik, rituális-keretek-közé-helyezni, de főleg és mindenekelőtt megmaradni a kritikai éberség, a reflexivitás és a párbeszédszerűség talaján. Nincs mese, nincs kiút az emlékezésből, legfeljebb vadhajtások, pótemlékek és mesterségesen táplált, csereszabatos narratívák. Hárítások és alibizések. Amelyeknek persze megint csak van egy megtartó, éltető funkciója.

Az esszék homlokterében az egyéni és a kollektív emlékezet tartományai közt húzódó bonyolult rétegzettségű pókhálószövet áll, a két dimenzió (a személyes és a közösségi) közti átjárások, áttételek, kölcsönhatások és rezonanciák szerkezete, törvényszerűségei, a kollektív emlékezet belakhatóságának („művelhetőségének”) problémái, az egymást tápláló vagy éppen kioltó narratívák nyelvszerűsége, mindig is és már eleve nyelvként való tételeződése. Kiemelt, visszatérő motívumként jelenik meg az emlékezés képlékeny (ugyanakkor valamiféle mélystruktúrák, elementáris törvényszerűségek által mégiscsak determinált) tereinek, ilyen-olyan regisztereinek kisajátíthatósága, egy-egy emlékszövet funkcióinak lassú, fokozatos átalakulása – miközben napnál is világosabb, hogy a fő hangsúly a képeken, vizuális kódokon és szimbólumokon van, mindezek értelemképző és önazonosságformáló szerepén.

 

 

A kötet címét adó írásban a szerző arra keresi a választ, hogy mégis miért élheti konjunktúráját napjainkban ez a turulmadár néven aposztrofált népi-szakrális valami (és a körülötte összpontosuló spekulatív, ezoterizáló, extrémista-szélsőjobbos stb. diskurzív rétegek) – pláne a fiatalok és a középgeneráció körében. Bán Zsófia válasza az, hogy a turul a maga konnotációival, a hozzá kapcsolódó asszociációkkal, fikciókkal és fantazmagóriákkal sok tekintetben nagyon is megfeleltethető az amerikai dínónak (a turulmítosz a dínó mítoszának), amennyiben képes fogyaszthatóvá, „belakhatóvá” tenni egy alapvető hiányélményt, széles tömegek számára is kulturális hordozóanyagként, programként működve szimbolikusan is egybefoglalni, megélhetővé tenni egy krónikusan kiüresedett (merthogy atomizált, szimbolikus igazodási pontok, közösségileg értelmezhető narratívák, működőképes rituálék és kultikus töltet nélküli) mentális teret. A turul afféle emlék- és képzetpótlékként hat, egy szimbolikus kötőanyag az emlékezet terében, amit egy alapvető, feloldhatatlannak tűnő hiányérzet (egymást követő generációk hiányélménye) működtet. A turul keretez, tematizál, megtermeli a maga közösségét (és közösségélményét!), hiszen sokak hosszasan érlelődött mítoszéhségét, ürességérzetét csillapítja. Bán Zsófia érvelésében kiemelt szerepet kap a populáris kultúra mint erőtér (és mint küzdőtér) dinamikája is, a benne megképződő kódok és figurációk kulcsfontosságú szerepe. Ezeket az összefüggéseket birizgálva óhatatlanul is megfogalmazódik a politika aktőreinek felelőssége, mulasztása (aluszomsága), illetve az, hogy mennyire meg tudja magát bosszulni az a fajta álságos, elitista gőg, ami hajlamos a populáris kultúrát egy másodlagos, kevésbé támogatandó, eredendően a giccsel, a középszerrel, az igénytelen népszórakoztatással rokonítható valamiként kezelni. A kollektív emlékezet egyben tartásához (karbantartásához) csakis a populáris kultúra fórumain keresztül (az itt megképződő kódokon, metaforikus kereteken, élményanyagokon keresztül) vezet az út – aki mindezt nem ismeri fel, az óhatatlanul is lépéshátrányba (akár végzetes, behozhatatlannak tűnő hátrányba) kerül.

Ugyancsak a képek (a képiség) és az emlékezés komplex kapcsolatrendszerét vizsgálja az Augusztusi láz – „Hát végre!” című fejezet – egy különös alámerüléskísérlet ez a kollektív tudattalan nehezen hozzáférhető tartományaiba. Az esszé az itt és mostban indít, egy szorongatóan valós kortárs élmény, egy vizuális impulzus kimerevítésével: a narrációt beindító szikra egy Budapest utcáin végigrobogó motoros bőrdzsekijén ékeskedő nagymagyarországos matrica képében jelenik meg (amit a hozzá kapcsolódó felirat: „Ne piszkáljatok, sorstalanok!” tovább bonyolít). A szerző darabjaira szedi, majd valósággal kilúgozza vizsgálatának tárgyát (ami szerinte nem más, mint „a trauma vizuális kódja” [40.]) – a birodalmi képzeteket, sérelmeket szemantizáló térképikont egy bonyolultan rétegzett jelstruktúra részelemeként vizsgálja. Egy olyan, manipulatívan szervezett jelről van szó, amely a hárítás és az ellenségkeresés „nyelvi kereteként” működve képes a hosszasan cipelt „fantomfájdalmakat” és egyéb (vélt/valós) veszteségérzetekből (neuralgikus pontokból) táplálkozó projekciókat formalizálni: amely egyszerre domborítja ki a maga sajátos, óhatatlanul torz igazságát – és kendőz el, akár ugyanazon gesztus révén, más igazságokat (illetve más igazságok által felszínre kerülő, emésztetlen problémahalmazokat).

Lényeges, hogy az írás 2014 nyarán született, már csak azért is, mert a szerző a „nyitó élmény” után, az időt visszapörgetve, 1914 nyaráig (a világháború kitörésének idejébe) röpíti vissza olvasóját. A hirtelen fade-in eredményeképpen egy aprólékos, részletgazdag rekonstrukciókísérletbe csöppenünk: Bán Zsófia hihetetlen plaszticitással rajzolja meg ennek a nyárnak a közhangulatát, górcső alá véve a közbeszéd, a sajtó, a képes újságok hasábjain megjelenő valóságképet, a tömegek számára elérhetővé váló fényképezés szerepét és a reklámkultúra nyelvezetét, a háború küszöbén álló társadalomban kavargó indulatokat, félelmeket, fikciókat és projekciókat, idézve t.k. Móricz Nyugat-beli tárcáiból (félelmetes, hogy Móricz szövege az alapvetően más duktusa és a stiláris különbségek ellenére mennyire hasonlít az olasz futuristák, Marinetti és Boccioni militáns téziseire, már amennyiben evidenciaként kezeli, hogy a háború végső soron nem más, mint egy szükségszerű tisztító folyamat). A múltba nézés végére valami olyasmi konklúzió rajzolódik ki, hogy a nagymagyarországos matrica hasonlóképpen torzít, takar és eredendően manipulál, mint Tisza István csaknem egész oldalas fényképe a Tolnai Világlapja című hetilap 1914. augusztusi számában (a szerző precízen végigveszi, hogy az államférfi ikonikus képe hogyan artikulálja, miként zárójelezi a maga valóságát, és képiségének inherens logikájából fakadóan mi mindent nem mutat – és hogyan kendőz el döntő fontosságú, személyét és Magyarország sorsát egyaránt alapvetően érintő összefüggéseket).

 

 

Ugyancsak a képek, vizuális kódok mozgósító, közösségépítő (és -szilárdító) erejéről beszél Az elsikkasztott narratíva című írás, amely a köztéri emlékművek, illetve az emlékjelállítás problematikáján keresztül vizsgálja az emlékezéskultúra, a nemzeti önkép, a képalkotás és a narratívaépítés buktatóit, korlátait és lehetőségeit. A vizsgálat középpontjában ezúttal a budapesti Felvonulási téren álló, 2006-ban átadott központi emlékmű áll. (Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak az i-ypszilon csoport tervei alapján megvalósult központi emlékműve.) Bár a szerző véleményével nem tudunk teljesen azonosulni (már ami a műalkotást, annak elhibázott voltát, fals végkicsengését illeti), azzal mindenképpen egyetértünk, hogy egy nehézkes, túlzóan absztrakt, vagyis használhatatlan, „belakhatatlan” metaforikus keretet hoz létre. Fontos és értékes mozzanata az írásnak, hogy nem csupán a kész, felavatott, objektum-mivoltában létező alkotással foglalkozik, hanem a megépítés és a koncepció kialakítását megelőző társadalmi vitát/párbeszédet/konszenzusra való törekvést (illetve mindennek a totális nem-meglétét, a sebtében, kerítések és barikádok közt való építkezést, a tájékoztató anyagok, felületek hiányát) is a mű közvetlen kontextusaként tematizálja. További erénye az írásnak, hogy rámutat, a maga módján miért hamis és problematikus az ugyancsak 2006-ban átadott műegyetemi ’56-os emlékmű, amely óhatatlanul követi, sőt újratermeli a központi emlékmű révén teret nyert hamis logikát. De ennél is fontosabb és tanulságosabb az, hogy az ekképpen szaporodó, felülről, pártpolitikailag motivált és vulgarizált ideológiák által formált „alternatív” emlékhelyek miféle veszélyes precedenseket teremthetnek – elég, ha csak a Szabadság téri giccsesen patetikus, birodalmisasos, gábrierarkangyalos, bevásárlóközponti-pszeudoeklektikus foglalatban pompázó, álságos és hazug emlékműre gondolunk.

 

 

Az ellenállás művészete – Demo-kritikák címre keresztelt egység (a kötet záró fejezete) Bán Zsófia irigylésre méltóan eredeti, saját copyrightos műfajának képviselőit, tüntetéskritikáit tartalmazza. A tizenkét írás – különféle felvonulások, tüntetések, ellentüntetések és protestakciók helyszíni kritikái – szépen kidomborítják, hogy sok esetben miért nem működnek, miért fulladnak ki, illetve maradnak hatástalanok az ilyenfajta megmozdulások, még akkor is, ha az adott akció blokkjai külön-külön, nagyrészt szolid, vállalható minőségűnek is bizonyulnak. A lényeg valahol ott keresendő, hogy a közösségépítés, a közösség emlékezetének ápolása frappáns, hatásos, azonosítható és szerethető metaforákkal dolgozó nyelvi keretezés híján teljesen hatástalan marad – sőt akár kifejezetten kontraproduktív is lehet, mivel tovább morzsolja a kialakulófélben levő közösség kohézióját, lelkesedését, tűrő- és állóképességét. Ezért korántsem elég egy-egy jól-rosszul megírt beszéd, egy-egy önmagában hatásos logó, átgondolt webes felület vagy tisztességesen kitalált kommunikációs panel – nagyobb léptékben kell gondolkodni, ismerni kell a szimbolikus tettek nyelvezetét, annak sajátos törvényszerűségeit, csapdáit és buktatóit is (végzetes hiba pl. az ellenkező „tábor” nyelvi kereteit átvenni, akár úgy is, illetve főleg úgy, hogy negáljuk, kifordítjuk az azok foglalatában kirajzolódó tartalmakat). Aztán van úgy, hogy ez sem elég. Amikor az ország déli határán rohamtempóban húzzák fel a „hetyke magyar pengekerítést” (269.), és az „ország tartói” (uo.) akkora kommunikációs erőfölényben leledzenek, hogy csak a gerillaszerű harctól remélhetünk valamit, no meg a humor és a humánum (az elementáris emberségesség) kohéziós erejétől, mint ahogy azt a Kétfarkú Kutyapárt ellenkampánya (a legutolsó írás központi témája) is mutatja. Amikor a mindent meghatározó alapképlet, tetszik, nem tetszik, valahogy így fest: „humor kontra magor” (268.).

 

Bán Zsófia: Turul és dínó. Magvető, Budapest, 2016