Családba zárva

„Innen nézve az európai Észak és Dél szembenállása pasztellrajz a maga szivárvány-átmenetével, kontúrok nélkül. Európa és Afrika között ott kéklik a Földközi-tenger, najádokkal, szirénekkel, a szigeteken és a sziklás vagy fövenyes partszakaszokon itt is, ott is a hosszú, cirkalmas bolyongások megszentelt emlékhelyeivel. E jó félszázados limesnek azonban, amely a fagyos Balti-tengertől indul le délnek, és a nyílhegy-Isztriával ér bele az Adriába, nincsen térfogata. Nem bolyonghat, legföljebb elbotolhat benne az utazó.ˮ

(Lanczkor Gábor: Apás szülés. Pécs, Jelenkor, 2016, 94–95.)

 

Három évvel a Boldog Észak című kötet után jelent meg Kun Árpád új Norvégia-regénye, a Megint hazavárunk. A történet Magyarországon, Franciaországban, illetve a Budapestről Norvégiába vezető autóúton játszódik. Oda tart a Kun Árpád nevű elbeszélő négytagú családjával. Az utazás kiindulópontja egy élhetetlen Magyarország, ahol a főhős a gyerekkorát töltötte, a cél pedig a Boldog Észak tereiben már megjelenített norvégiai kényelem, egzisztenciális biztonság és rendezett élet. És ahogy a Suzuki távolodik Magyarországtól, úgy halad Kun Árpád egyre beljebb a saját múltjába. Gondolatban visszatér a családjához, amellyel magában már réges-régen leszámolt: a gyerekeit kizárólag a verésekkor megérintő apához, az anyjához, aki a tönkrement életéért és egészségéért is a gyerekeket okolja, és a bátyjához, aki folyamatos diabéteszes kómái miatt szenved agykárosodást, és számtalanszor alázza meg őt, a kisebb testvért. Ezek az emlékek (az elbeszélő gyerek-, majd fiatalkora, a nyomasztó szülő–gyerek viszony és az egymás után elromló emberi és párkapcsolatok, a családdal való el- és leszámolás) átszövik az utazást, és folyamatosan ellentartanak az útra kelő család bájos, de mindennapiságukban is megrendítő életeseményeinek. Már ha ezek a mozzanatok éppen nem fordulnak át túlzott magyarázkodásba vagy érdektelenségbe.

 

Kun Árpád
Kun Árpád

 

A két regény (az Aegon-díjas Boldog Észak és a Megint hazavárunk) megjelenése között ugyan három év telt el, mégsem függetleníthetők egymástól. Az előbbi epilógusa az utóbbi előjátékának tekinthető. Bár a Boldog Észak mágikus realizmusa helyett az új regényben egyfajta megkettőzött valóságábrázolás van jelen, az Aimé Billont körbevevő szellemalakok helyett pedig valóságos (vagy annak vélt) szereplők, mégis felismerhető benne Kun Árpád prózájának nagyon is sajátságos, mélyen személyes stílusa vagy „stílustalansága” – az irodalmiasságtól való eltávolodás értemében. A párjelenetekkel, kontrasztokkal dolgozó szerkezeti felépítés nem csupán a regényeken belül, hanem a két regény struktúrája között is megfigyelhető: míg a Boldog Észak Aiméje a norvég kikötőbe induló kompon olyan szellemi fogyatékos ápoltakkal találkozik, akik már tulajdonképpen halottak, és akik a regény szavai szerint Afrikában már nem élnének, addig az elbeszélő Kun Árpád számára ugyanez a busznyi fogyatékos ember nem szellemalak, hanem a valóság szintjére nagyon is lerángatott, síró, nyelvet nyújtogató, röhögő, integető statiszták, egy családi veszekedés statisztái.

Bár a borítón szereplő részlet szerint a történet elbeszélője utazása során arra jött rá, hogy ő „az új Odüsszeusz, aki a férfitársaság helyett Pénelopét és a pereputtyát vitte magával a bolyongásairaˮ, az egymástól nagyon is elkülönülő, és a nagyon különböző módon működő kétfajta narratíva miatt a Megint hazavárunk főszereplőjének élete – ha már mitológiai párhuzammal élünk – sokkal inkább Persephoné sorsával mutat hasonlóságot: aki az élete egy részét az alvilágon, a többi időt a felvilágon kell hogy töltse. Magyarországra és a gyerekkori emlékekre sokkal több gyötrelem rakódik rá, mint a Párizsban, Bordeaux-ban eltöltött évekre, vagy akár az úton levés időszakára.

Az otthon is egészen másképp fest messziről. A kiindulási pont élhetetlensége, a menekülés valódi oka Oslóból nézve válik világossá. A család Bori, a feleség régi norvég barátnőjénél tett látogatása során értesül a Gyurcsány-beszédről és az azt követő tévészékházi ostromról. Ekkor kettőződik meg Magyarország, azaz a mondai mocsárban letelepedő és a csodaszarvast tovább kergető két nép választotta különböző hazák innen nézve saját, egymástól jól elválasztható körvonalakat kapnak. Ahogyan az olvasói státusunk is minimum kétféle: a visszaemlékezések szintjén egy borzalmasságában is gyönyörű családregényt olvasunk, az elbaltázott emberi kapcsolatok között bolyongó-botladozó főhős saját maga feletti illetékessége megszerzésének tanúi vagyunk, a regény jelen idejében játszódó utazásnak viszont mintha a kukkolói lennénk, mintha jogtalanul lennénk jelen a legintimebb élethelyzetekben, a Suzuki utasterében. Az agresszív apai és érzelmi zsaroló anyai mintákkal (néha sikerrel) szembeforduló elbeszélő „nagy történetétˮ feleslegesen szabdalják szét folyamatosan a gyakran sztereotip házastársi adok-kapok és a pelenkázás-szoptatás jelenetei.

 

 

Radnóti Sándor a könyvről szóló ÉS-Kvartett-beli beszélgetésben hívja fel a figyelmet a Boldog Északban központi szerepet kapó „undorköltészetreˮ, azaz a széklet szerepére, és arra, hogy az undornak nagyon kevés költője van. Közülük az egyik Heinrich Böll, aki Csoportkép hölggyel című regényében a székletet mint a pszichológiai állapot fokmérőjét használja. Ez a fajta állapotmérő a Kun-házaspár idősebbik gyereke, Mihály betegsége (hónapok óta tartó szorulása) kapcsán szintén megjelenik. Az otthoni és a norvég egészségügy közötti különbségre világít rá az a tény, hogy míg Magyarországon a szülőket kizárva, rendszeres beöntésekkel és erős gyógyszerekkel próbálják orvosolni a bajt, addig Norvégiában egy kúp varázsütésre megold mindent. (Ami valószínűleg – legalábbis Kelet-Európából nézve – éppen olyan túlzás, mint hogy a Boldog Északban egy idős ember nadrágjának felhúzására az egész körzetből összeszaladt négy különböző, segítőkész ápoló.)

A gyerekek kihordása és a szülések közvetlen élményéből kimaradó apa bosszantó paranoiája sajnos a regény során túl sokat ismételt frusztráció. Egy gondos szerkesztő kiküszöbölhette volna ezeket az ízlésbeli elfogultságokat, hiányosságokat vagy stílushibákat. A házastársi szeretkezések „több ezer éves mozdulataiˮ és a legmélyebb személyességük is mintha csak azért jelennének meg ekkora részletességgel, hogy a (vélt) aszexualitása miatt 26 éves koráig szenvedő elbeszélő intimitás-kísérleteinek és szexuális frusztráltságának ellenpontjai legyenek. Ennek az – ismét Radnóti Sándor szavaival élve – egyszerű eszközökkel elbeszélt nagyszerű történetnek a javára vált volna, ha nem marad benne ennyi ismétlés, vagy ha ezek az ismétlések több funkciót kapnak.

A gyerek- és kamaszkor részletei ebben az értelemben sokkal jobban működnek, a szülők, nagyszülők és exek szellemalakjai a norvég valósághoz képest a Styx folyón innen maradnak, az északi kompúttal a hátrahagyott magyarországi élet – ahol a család egy „örökpanorámásˮ pesti romhalmazban lakik, jogtalanul felvett franciaországi munkanélküli segélyből él, miközben Kun Árpád a bölcsészdiplomájával  vietnami vendégmunkásokat tanít magyarul, félmunkaidőben – kísértetiessé válik. Ahogyan a regény – a címnek is köszönhetően – nagyon is befejezetlen marad.

A norvég fjordpartra megérkezett család története, amelyről Parászka Boróka A takarító férfi címmel portréfilmet forgatott, állítólag Kun Árpád következő regényében folytatódik. A Megint hazavárunk számos lehetséges narratívát nyit meg, a folytatás is lehet gyönyörű családtörténet, norvég bedekker vagy realista karrierregény. Felébresztheti bennünk az emberi méltóság élményét, a személyes szféra iránti tiszteletet, vagy egy bekamerázott akol reality-nézőjének kukkolhatnékját és etikai dilemmáit is.

 

 

Kun Árpád: Megint hazavárunk. Magvető, Budapest, 2016.