dunszt.sk

kultmag

Csellengés a kunsztban – Otis Laubert és a banalitás megdicsőülése

Otis Laubert (van-e, ki e nevet nem ismeri?) a cseh–szlovák képzőművészeti szcéna „nagy öregjeinek” egyik legizgalmasabb, legeredetibb és legmegkerülhetetlenebb figurája, szenvedélyes és fáradhatatlan formagyűjtő (és formafelfedező), morfológus, leltáros és rendszertanász, kánonépítő és -romboló, kurátor és konceptművész, két lábon járó reciklációs és posztprodukciós intézmény egy személyben. A neodadaizmus humorával átszőtt munkáiban, tárgyakká érlelt műve(lete)iben a fluxus játékossága keveredik a konceptuális művészet fogalmi szigorával és analitikai igényével.

 

Csellengés a kunsztban – Otis Laubert és a banalitás megdicsőülése

 

Laubert tavaly töltötte be hetvenedik életévét – ez a jubileum szolgált az érsekújvári Ernest Zmeták Művészeti Galéria aktuális kiállításának apropójául. A kiállítást akár egy kisebb fajta retrospektív tárlatnak is tekinthetjük, hiszen a Helena Markusková kurátori koncepciója alapján rendbe szedett anyag érzékenyen és érzékletesen (ugyanakkor élvezetesen, követhetően és aránytévesztések nélkül) rajzolja ki előttünk a művész egy-egy alkotói korszakának sajátosságait, a lauberti műtárgy-mikrokozmoszon belül megképződő szignifikációs szövevények és problémagócok játékos szintaxisát.

Laubert alapvető alkotói stratégiája a gyűjtés (gyűjtögetés) és rendszerezés, a begyűjtött és egymással kapcsolatba hozott formák, talált tárgyak alapos, módszeres leltározása – majd új alakzatokká, új értékekké való összeillesztése. Az ő nyersanyaga és műveleti területe nem egy-egy konkrét idea vagy formanyelvi probléma, hanem a művészettörténet és a vizuális kultúra egésze – az évszázadok során felhalmozott, megtermelt képzőművészeti javak, jelöltek és jelölők, vizuális kódok, reprezentációs minták és látványok (legyen szó korszakos jelentőségű festményről vagy egy filléres reklámtárgyról) irdatlanul hatalmas, folyton mozgásban-alakulófélben levő szövete. A fő téma ugyanakkor – ahogy ez az érsekújvári kiállításon is szépen kirajzolódik – az érték kialakulása és megképződése, a banalitás, a profán tárgyak átlényegülése művészeti értékké – értékek és értékrendszerek konkurenciaharca, belső logikája, a szédületes tempóban felhalmozott (és újra- meg újrahalmozódó) kulturális javak állandó versengése egymással, no és a mindezek „alatt” tetten érhető piaci, kvázi-szakrális és -liturgikus mechanizmusok, illetve cserefolyamatok izgalmasan bonyolult, absztrakt dinamikája.

Laubert ahelyett, hogy afféle megrögzött őstermelőként viselkedne és naivan, mintegy önmagából (személyes élményeiből, ihletettségéből stb.) építkezve mindenféle új (újnak, eredetinek, autentikusnak tételezett) „művet” hozna létre, a már létező és egymással kapcsolatban lévő látványok univerzumát, keszekusza pókhálószövetét piszkálgatja, elemzi – kombinál, retusál, reciklál és replikál, formákat fedez fel és különít el, hierarchiákat épít és feszeget: a látható és értelmezhető jelek birodalmának mintázatai és törvényszerűségei érdeklik, az értékvesztés és -növekedés illékony mágiája, kánonok sarjadása és sorvadása. Miközben fáradhatatlanul archivál, akkumulál és appropriál, valósággal beleörökíti magát a művészettörténet (a megtermelt javak és értékek) szövetébe. Minden egyes munkája egy-egy újraírási, replikációs (ugyanakkor elidegenítési és újraértelmezési) kísérlet: a nagy elődöknek és híres kortársaknak címzett lábjegyzetek egyszerre tekinthetők hommage-nak és gunyoros fricskának is.

Mintha minden egyes munkájában azt érzékeltetné, hogy a kész(nek proklamált) műtárgy nem (messze nem csak) önmaga kvalitásai, megformáltsága, formanyelve révén válik azzá, ami, hanem (onnantól kezdve, hogy kap egy minimális nyilvánosságot) a környező – és a vele kapcsolatba hozható – művek és látványok univerzumának részeseként, mintegy megmártózva az őt körülvevő jelek rendjében, az adott kánonon/hagyományon belül betöltött értéke, mássága révén. Vagyis végső soron nem is annyira maga a tárgy az érdekes, hanem a pozíciója, vagy mondjuk így, hogy pozíciójának mozgása, a pozícióváltások révén megképződő kommunikációs hálózatok rajzolata egy hatalmas, szövevényes és folyton-folyvást újraszerveződő archívumon belül.

 

 

A kiállítás az 1970-es évek legvégén veszi fel a fonalat – ekkorra már kikristályosodni látszik a művész habitusa, alkotói praxisának főbb ismérvei és jellegzetességei. Az Interpretációk széria (1976–) darabjai pars pro toto is remekül szemléltetik az Otis Laubert-i alkotói eljárások valódi tétjét és lényegiségét. A galéria nagytermében az európai képzőművészet korszakos jelentőségű remekművei, rangos múzeumok féltve őrzött darabjai olcsó présfalemezre nyomtatott reprodukciókon jelennek meg (óhatatlanul is megidézve a Walter Benjamin-i alaptételt, miszerint a képekkel, vizuális tartalmakkal való viszonyunkban már jó ideje minden a puszta látványnak, a kiállítási értéknek van alárendelve, még akkor is, ha egynémely mű hátterében még fel-felsejlik az eredeti funkcionális beágyazottsághoz – és aurához – köthető kultikus érték). Itt is, ott is kollázs- és/vagy asszamblázsszerű kombinációkkal, elidegenítésekkel szembesülünk: Laubert rekontextualizációi végtelenül banális, reliefszerű anyagbetoldások révén jönnek létre (még az is lehet, hogy a képfelületre biggyesztett, szándékos túlnarráltságot keltő mütyürök lényegében a formalista teoretikusoknak címzett fricskák, akik szerint a festmény ugyebár főként és mindenekelőtt egy sík felület). Ifj. Lucas Cranach vadászjelenetének egy pontjára (a képen látható festett szarvasok egyikének helyére) műanyag játékszarvast ragaszt. De Jacopo Tintoretto Zsuzsanna és a vének című festménye is megkapja a maga détournement-ját: a festett tükör helyére egy valódi tükördarabka kerül, miközben a címadás (címváltás) is torzítja-irányítja az olvasatot (a lauberti remix címe: Úgy látszik, senki sincs ott). Laubert lényegében azt teszi a művekkel, amit a múzeum, ez a felvilágosult polgári intézmény tett – kiragadja a műtárgyat az eredeti rituális-kultikus praxis kontextusából: egyneműsít, denaturalizál, tartalmi-formai szempontok alapján rendszerez, összehasonlíthatóvá tesz különböző ihletettségű, eredetileg más-más regiszterekben megalkotott-értelmezendő képeket, hogy aztán egy iskola, egy nemzet, egy szellem(iség), egy stílusirányzat stb. exemplumaként tárja elénk az adott alkotást. A különféle módozatokban véghezvitt, helyenként igencsak blaszfém és frivol forma- és jelentéstorzításokat nézve (id. Pieter Brueghel, Caravaggio, Lőcsei Pál mester stb. emblematikus művei mind-mind átlényegülnek a művész kezei közt) az egész művészettörténet egy hatalmas homokozónak tűnik, melynek közepén ott ül Otis Laubert, ez a csillapíthatatlan étvágyú örök kisgyerek, aki, miközben keresztül-kasul trollkodja a képzőművészet szilárdabbnál szilárdabb(nak vélt) kánonait, egy picit önmagát is beleszövi az európai művészettörténet textúrájába.

A Mail art-sorozat (1979–) finom, játékos metaforikával beszél az értékképződés és értékvesztés (valamint csereérték és használati érték) bonyolult szerkezeti összefüggéseiről. A galéria falán négy darab albumlapot látunk, melyekben négyféleképpen megnyirbált (értéktelenített) bélyegkollekciók sorakoznak. Hol a fogazat hiányzik, hol méretes lyukak tátongnak a csipkés szélű bélyegkaréjok kellős közepén, hol pedig maga a bélyeg van apróra gyúrt galacsinokká nyomorítva. A színes, „gazdagon illusztrált”, konkrét névértékű és meghatározott felségterülethez köthető értékjegyek (valuták?) a rombolás gesztusa révén kerülnek egy-egy taxonómiai egységbe – ugyanakkor a más- és másféleképpen roncsolt „értékpapírok” Otis Laubert műegyütteseként, a white-cube-szerű kiállítótér sajátos mágiája (no meg az életműbe való betagozódottság) révén műalkotássá, művészeti értékké lényegülnek.

Hasonló logika mentén épül fel az Idei barokk (1998) című objektsorozat is, melynek négy ereklyetartószerű, kelyhet formáló, vitrinbe zárt üvegtárgya egytől egyig használt tucattárgyak egymáshoz illesztése révén jött létre. Valamivel arrébb két reprodukciót látunk: egy Picassót meg egy Manet-t, és most nem holmi slamposságból azonosítjuk a művet szerzője nevével (a befutott alkotó mint metonimikus márkajelzés, mint afféle totemszerű, kvázi-mágikus, értékjelző és -teremtő referencia), hiszen a jókora szarkazmussal átitatott képpárnak éppenséggel valami ilyesmi lenne a lényegi mondanivalója – a Picasso-kép sarkában a Citroën autómárka, Picasso típusjelzésének nikkeles csillogása szúr szemet, míg a lenti kép csücskét egy öklömnyi Manet-felirat ékesíti (a vágbesztercei gyártású csehszlovák robogó márkajele). A képpár fölé illesztett molinó mindeközben büszkén és félreérthetetlenül hirdeti, hogy a kiállítás ezen része az autó- és motorkerékpár-ipar támogatásával valósulhatott meg.

Laubert alkotói habitusának egyik legszemléletesebb példája a Levél Tristan Tzarának című munka (egy kimondottan friss, 2016-os alkotásról van szó). Az asszamblázs – azon túl, hogy egy nagy elődnek címzett hommage-ról van szó – a banalitás epifániájaként is olvasható: a fekete tablón szigorú mértani rendbe sorakoztatott tárgyak százait látjuk: színes bigyók, csecsebecsék, kulcstartók, fityegők, matricák, műanyag plecsnik, tubusok és kupakok, tarkabarka reklámmütyürök és márkajelzések végeláthatatlan sokasága verseng a figyelmünkért. A látszat-rend, vagyis a sűrű, szoros egymásmellettiség révén az innen-onnan becserkészett filléres kacatok hirtelen jelszerűvé válnak, a logók és márkanevek bornírt, harsogó esztétikája egy nyelvszerű struktúrát alkot, melyben a vissza-visszaköszönő színek és alakzatok – a közös nevezőre hozás és a tárgyegyüttes kvázi-rendszerszerűsége révén – mind-mind többletértéket és -jelentést kapnak (az egész világ  mint árugyűjtemény jelenik meg, ugrik be hirtelen, homályosan a sokszor hivatkozott szentencia). A műtárgy – amellett, hogy szembesíteni próbál az optikai tudatalattink regisztereivel – talán arról is beszéltethető, hogy a Tzara és társai által megfogalmazott merész, utópisztikus színezetű ideák és imperatívuszok (a banalitás felmagasztalása, profán használati tárgyak művészeti alkotásokba való beemelése, a képművészeti, alkotói-formatervezői gyakorlatok és a megélt mindennapok közti határok lebontása, összemosása) fejlett képalkotó protéziseink, virtualizált, on-demand-kultúránk, a globális szórakoztatóipar és a tömegtermelés révén réges-rég mindennapos jelenségekké, evidenciákká váltak – csak hát ugye cseppet sem úgy, mint ahogyan azt annak idején a századelő nagy avantgárd héroszai megálmodták.

 

 

Kimondottan szerencsés és termékeny kurátori döntésnek tartom, hogy a legmagasabban helyezkedő, emeleti, némiképp erkélyszerű térrészben Otis Laubertnek a nagy avantgárd mesterekhez címzett parodisztikus hommage-ai kaptak helyet. Itt aztán végleg elszabadul a művész fantáziája: az az érzésünk, hogy egy köztes szférában járunk-lebegünk, a mítoszképzés és mítoszrombolás kultikus közegében, illetve hogy ez az egész nem más, mint egyfajta fura, gunyoros játékossággal átitatott „múzeum a múzeumban”, ahol a legszilárdabb kánonok is bármikor megroggyannak. A Kassák-műveket parafrazáló (sőt első ránézésre kimondottan hűen imitáló) remake-eket figyelve alighanem csak néhány másodperc elteltével tűnik fel, hogy a szigorú geomterikus nyelvtan egyik-másik eleme valójában egy barettsapka vagy egy bakelitlemez. Az Eljött hozzám gratulálni Mondrian, és így hozott nekem egy tulipánt (2006) című objekt egy tetszetősen-mutatósan-dekoratív,  virágcsokrot formáló plasztika. A kesze-kusza drótszálak piros-sárga-kék-fekete hasábszerű idomokból összeálló virágfejekben végződnek – atyaég, gondoljuk, ha látná ezt Mondrian, forogna a sírjában a nagy aszkéta, a neoplaszticizmus és a geometrikus absztrakció elkötelezett harcosa, új világok, világrendek álmodója, látnok, konstruktőr és elmélész, aki egy emberéleten át az Univerzálist kereste, próbálta megragadni – és aki mindentől, ami egy picit is partikuláris, esetleges, narratív, ötlet-, cselekmény- és motívumszerű, enyhén szólva is berzenkedett. Persze nézhetjük mindezt onnan is, hogy Laubert már csak reflektál a forma- és értékvesztésre, merthogy nem ő cincálja szét a nagy vizionáriusok univerzumait, hanem az irdatlan mennyiségben újra- és újratermelt reprodukciók, szimulákrumok és citátumok tengere, magyarán, hogy nincs az a csereszabatos csecsebecse, amit ne lehetne pillanatok alatt mondrianosra mintázni, legyen az képeslap, hűtőmágnes, póló, weboldalháttér, smartphone-tok vagy egyéb tetszetősen tematikus kutyagumi.

 

Otis Laubert: Voľným krokom kumštom – Csellengés a kunsztban. Zmeták Ernő Művészeti Galéria, Érsekújvár, 2016. december 8. – 2017. január 21. A kiállítás kurátora: Helena Markusková

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket