Mit jelent orosznak lenni?

„Ulickaja szerintem nagy író, mert egyszerre van benne hihetetlen empátia, ahogy belebújik hősei (…) lelkébe, és valami hűvös távolságtartás: szinte tudósi precizitással, kívülről szemlél mindent. Nem véletlen, hiszen eredetileg biológus volt. Mintha mikroszkópon át nézné az embertˮ – írja M. Nagy Miklós az orosz irodalom régi és új sztáríróiról, az orosz szerzők magyarországi kiadásáról szóló anekdotikus könyvében (M. Nagy Miklós: Ha nem is egy bomba nő. Szerelmesregény. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2014. 120.). És pontosan így van ez a szerzőnek a Jákob lajtorjája című, magyarul 2016-ban megjelent új regényében is.

 

Ljudmila Ulickaja
Ljudmila Ulickaja

Ez a nagy ívű családregény öt generáció történetét meséli el az 1800-as évek végétől a közelmúltig, azaz a 2000-es évek elejéig. A két főszereplő Jakov Oszeckij (1890–1956), a zenerajongó költő-mérnök nagyapa és az unoka, a színházi látvány- és díszlettervező, örök lázadó Nora Oszeckaja (1943). A történet egy 1975-ös eseménnyel kezdődik, Maruszja, a nagymama, Jakov nagyapa (volt) feleségének halálával, és a 2011-es évben ér véget, az „új Jakovˮ, Nora unokájának a születésével és a „régi Jakovˮ KGB-s aktáinak feltárásával. Maruszja hagyatékából származik az a poloskával teli láda is, amelyet Nora hazavisz a saját lakásába, majd évekig nem mer kinyitni, egészen addig, mígnem mindenki meghal a családjából, aki a levelek, dokumentumok és naplótöredékek sötétben maradt részleteiről mesélni, a kérdésekre pedig válaszolni tudhatna. (Arról egyébként, hogy ez valóban így történt, és hogy ezek a levelek mind Ulickaja saját családjának történetét elmesélő, létező dokumentumok – amelyek a regény írása során csak helyenként szorultak némi módosításra, szerkesztésre – az írónő Veiszer Alindának mesélt egy televíziós beszélgetésben.)

Így ezek a kérdések valóban nyitottak, megválaszolatlanok maradnak. Az sem derül ki, hogyan lett a francia műveltségű, bohém Maruszjából, a Fröbel Társaság nevelőnőjéből és Rabenyek stúdiójának mozdulatművészéből olyan öregasszony, aki egy poloskákkal teli moszkvai szobában él haláláig, magányosan; aki kölnit permetez a szobája levegőjébe takarítás és mosakodás helyett; akinek a mocskos ablakából alig látni ki az utcára; és aki szerint a függöny a kispolgárság jele.

Ő az őskép és az origó, akinek az élete a nők társadalmi szerepéről, sorsukról a politika tükrében, a nőnek mint önálló alkotó vagy közéleti embernek a létezéséről, esélyeiről beszél. Sejthetjük, hogy Maruszja életét a háború tette végérvényesen tönkre. Szerelmétől, Jakovtól is a háború miatt válik el, hiszen „Postabélyegekkel nem lehet fönntartani egy házasságotˮ (584.). Jakov az 1911-es házasságkötésük és az első önkéntes katonai szolgálatától fogva (kis szünetekkel) 1955-ig, azaz a halálát megelőző évig folyamatosan távol van otthonától. Az 1930-as évek elején a (nem csak a) műszaki értelmiség elleni támadás, a „kártevőkˮ kiszűrése széles fronton zajlott, s elérte Jakovot is. Később, az 1940-es évek végén burzsoá-nacionalista-angolbarát vádakkal tartóztatják le. Az utolsó büntetését már az abezi rokkanttáborban tölti, ahová a rabokat a végkimerülés stádiumában, meghalni irányítják. Bár ő még innen is hazatér, de Moszkvában továbbra sem kaphat letelepedési engedélyt – Moszkva 100 km-es határán kívülre, Kalinyinba küldik meghalni. A levelekkel fenntartott házasságot Maruszja bontja fel a férje távollétében. Az idősebb Jakov Oszeckij alakja szinte a tizenkilencedik század klasszikus orosz irodalmi hagyományba íródik bele. Hegelianizmusa, politika- és társadalomtudományi érdeklődése Turgenyev, romantikus szabadságvágya és elveszettségtudata Lermontov alakját idézi meg.

Fiának, Genrihnek az életét közvetve a rendszerellenessé nyilvánított apa teszi tönkre, az ő repülőmérnöki és repülőgépgyártói álmai az apja letartóztatása miatt hiúsulnak meg. Éppen ezért siet, hogy már a letartóztatás másnapján feljelentse, megtagadja, végleg elintézze a saját apját, bosszúból, amiért a „nép ellenségekéntˮ tönkretette a karrierjét.  A besúgó gyermeknek az államhoz való feltétlen, heroizált hűsége egyébként a szovjet propaganda akkori ismert eszköze. A valódi apa iránti szeretet/félelem felett győz a szimbolikus apának való megfelelés vágya.

A háború mellett a zene az, ami át- meg átszövi a regényt. Jakov, a mérnök nagy álma, hogy kizárólag zeneelmélettel, -történettel és zongoraművészettel foglalkozzon, de malomtulajdonos apja kereskedelmi pályára szánja. A zenével csak a lágerbüntetések alatt kerülhet igazán mindennapi kapcsolatba, a katonazenekar tagjaként, majd karmestereként. Nora másik nagyapja karnagy, Genrih, az apja is muzikális, de Nora fia az, akiben a halmazelmélettel foglalkozó matematikus és a sejtműködést modellező számítógépeket kutató autista apa és az örök lázadó színházi ember anya DNS-e egy egészen különleges mintázatot ad ki: Jurik, a heroinfüggő jazz-zenész az Isteni Szöveget keresi New York alvilágában. Számára a szerzőség ennek a(z univerzumban valahol már létező) Szövegnek a földi lejegyzését jelenti.

 

A zene mellett fontos szerepet kap a színház is, mégpedig a klasszikus darabok radikalitásukban lenyűgöző, Nora-féle díszletei. A sort Nora és színházi rendező szerelme, a grúz Tengiz első igazi közös munkája indítja: Csehov Három nővére. Itt a statikus, mozdulatlanságba dermedt Prozorov-ház nyitott ebédlőjét Noráék egy építkezési terület kellős közepére álmodják, munkásokkal, emelőkkel, darukkal és betonfúrók zajával. Shakespeare Learje a királyi pompát, a nemiséget és az éveket (a kiűzetések és a vihar alatt) fokozatosan veti le vagy veszíti el. Lear az utolsó jelenetben a csupasz sziklák között meztelenül viszi karjában a szintén meztelen, halott Cordeliát, majd így maradnak a világító sziklák között egy kibírhatatlan erősségű fénysugárban. A Kisvárosi Lady Macbeth történetszálait egy, a padlástérről lelógó pók mozgatja. A regény címére szintén a színházban találunk utalást: Nora 1992-ben A hegedűs a háztetőnhöz tervez díszletet. A pogromba áttűnő zsidó lakodalom végén Anatevka lakói úti köpenybe burkolózva állnak a színen. Egy rohamosztagos közli velük, hogy mindenkit kiköltöztetnek a faluból, mire a kék háttér előtt leereszkedik egy létra, amin kuplékat énekelve és a mindennapi élet jelentéktelen apróságait kérdezgetve („És nem felejtetted el a serpenyőt?ˮ; „És hol a kisfazék?ˮ [624.]) a zsidók egymás után felmásznak az égbe.

2010-ben a rákos Nora Tbilisziből Dél-Oszétia felé utazik, egy kis faluba, ahol a sok éve nem látott Tengiz színháza játszik. Bár a regény „jelen idejébenˮ élő, azaz huszonegyedik századi szereplőit folyamatosan a saját múltjuk árnyai nyomasztják (Jakovot az átélt zsidó pogromok, Genrihet a szinte sosem látott valódi apa és a szovjet haza árnya, Jurikot a társadalomból kirekesztett, és saját életükön is kívül rekedt, drogfüggő amerikai vándorzenészek árnyai), Tengiz „az egyetlen, aki képes volt élve átjutni minden határon túlra, és belakni egy másik világot, az árnyak világát…ˮ (659.). Számára az anyagi színház (egész addigi élete) csupán hazug ágálássá transzformálódik. Árnyékszínháza 2010-ben Sztanyiszlavszkij és Grotowski színházi diszciplínáinak hátat fordítva teljesen megszünteti a színészi jelenlétet, feloldja a szavakat – a díszletet, a Nora iránt érzett sok évtizedes „kapcsolat nélküli szerelmetˮ. Tengiz a szerelem helyett maga választja a szerelem árnyát: „A szerelem árnya erősebb magánál a szerelemnél… És tisztább. Az árnynak nincs birtoklási vágya.ˮ (658.)

Ez a regény a legmegrázóbb mozzanatokról, az egész emberiség tragédiájáról is könnyedén, de matematikai pontossággal beszélő biológus-genetikus kutató, színházi ember Ulickaja életművének egyik csúcspontja. A Jákob lajtorjája – csakúgy, mint a Kukockij esetei – a nőiséget a lehető legteljesebben ábrázolja, a női szervezet működését a sejtszerkezetig lebontva láttatja. A létra motívuma, a vertikális haladás, az „egyszer fenn, egyszer lennˮ élménye szintén megjelenik az életmű több pontján, többek között a 2012-ben megjelent A mi Urunk népe című elbeszéléskötet öngyilkosainak, öngyilkosjelöltjeinek történeteiben. De a Jákob lajtorjája bizonyos szempontból a 2013-ban megjelent Örökbecsű limlom című publicisztikai írásgyűjtemény folytatásának is tekinthető, hiszen ez is egyfajta összegzése, áttekintése mindazon területeknek (az orvostudománytól a társadalomtudományokig), amelyek felől Ulickaja könyveinek hőseihez közelít. A megszakításos elbeszéléstechnika, az egyes szám harmadik személyű családtörténet-mondásnak a Jakov leveleivel való meg-megtörése és a rengeteg genetikai, filozófia-, zene-, színház- és politikatörténeti utalás ellenére a Jákob lajtorjája mégis sodró lendületű könyv.

Forgách András a könyv megjelenése alkalmából tavaly októberben beszélgetett Ljudmila Ulickajával a Corvin moziban. A beszélgetés során kitért arra is, hogy a Jákob lajtorjája valamiféle folytonosságot lát az egyes politikai hatalmak, korok között. Az írónő nagyapja a sztálinista rendszer áldozata lett, s olyan vádak alapján ítélték el, hogy jártas a világpolitikában, és öt világnyelven beszél, sőt, kozmopolita. Valamikor tavaly áprilisban újsághír volt, hogy Ulickaját Putyin-fanatikusok támadták meg a Memorial emberjogi szervezet Egyének a történelemben, Oroszország a XX. században esszépályázatának díjátadóján; Putyin 2012-ben úgy döntött, új orosz irodalmi kánont alkotna; pár éve pedig egy Ulickaja szerkesztette gyerekkönyvsorozat darabját homoszexuális propaganda vádjával vetették vizsgálat alá. Úgy látszik, a mindenbe beleavatkozó politika Jakov Oszeckij ellen felhozott döbbenetes és abszurd vádjai ma is bárhol megfogalmazhatóak.

 

 

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája. Ford. Goretity József, Magvető, Budapest, 2016.