Valamit a háborúkról

Most egy sivatag közepén állok. A cipőm, a hajlataim és a zsebeim megtelve homokkal. Azt hiszem, belülről is csupán homokkal vagyok kitöltve, ettől pedig olyan érzés fog el, hogy egy rövid ideig formálható vagyok. A formálhatóságom pedig általában mindig egy újonnan megjelenő kötettől várom.

 

 

Miközben olvasom A lélek legszebb éjszakáját, elkövetem azt a „hibát”, hogy párhuzamosan olvasom a szerző egy korábbi kötetét a Budapest-Kairót, amely mégiscsak napló és tudósítás egyben. Egy szóval a valóságként értelmezem mindazt, amit Jászberényi Sándor az egyiptomi forradalomról ír abban a könyvben. Viszont nem figyelek oda a váltásokra, amikor A lélek legszebb éjszakáját veszem újra kézbe, és azok a történések, amelyeket a novellákban elbeszélőként jelen lévő Maros Dániel tár elém, épp úgy valóságosnak tűnnek, mintha naplóbejegyzést olvasnék. Az elbeszélői mód megfoszt tehát attól a lehetőségtől, hogy ezeket a novellákat pusztán fikcióként olvassam.

Alighanem ugyanezt a kettőséget vetíti előre a kötet alcíme, Történet álmatlanságról és őrületről, lehetővé téve egyben, hogy a novellákat egymáshoz illeszkedő mozaikdarabokként értelmezzük. Egyrészt Maros Dániel szikár elbeszélésén keresztül érzékeljük a külvilágban dúló brutalitást, valahol a Közel-Keleten, ugyanakkor egyfajta traumatikus és balsejtelmű képeket látunk Maros álmaiból. Egy kairói kórházban ébred egy baleset után.

 

„Akkor döntöttem úgy, hogy orvosi segítséget kérek, amikor átrohantam egy zsúfolt négysávos autóúton, üvöltve és kapálózva, hogy megakadályozzam, hogy a feleségem a gyerekkel a kezében lelépjen az úttestre. Egy autó sárhányója feltépte a farmerom szárát, és majdnem eltörte a bokámat. Persze a feleségem és a fiam mindeközben ettől a négysávos autóúttól több mint kétezer kilométerre tartózkodott.”

 

Szóval itt állok egy sivatag közepén, ami két város között húzódik. Innét jól látható mind a kettő. Az egyik fölött több helyütt sűrű, fekete füst szál fel. Látom, hogy romokból áll az a város. A másik érintetlennek és békésnek tűnik. A két város közül az egyiket valóságosként, a másikat fiktívként határozom meg önmagam számára. Saját magamat pedig a kettő között álló szubjektumként. Elég önkényes dolog ez.

A bökkenő számomra mégsem az, hogy egyáltalán gondolhatom-e magamról mindezt, hanem hogy képtelen vagyok eldönteni, melyik város valós és melyik csupán fiktív. Persze időnként ráeszmélek, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Mégsem vagyok egy sivatagban, mégsem vagyok egy kiszáradó összetolt homokbucka. Kelet-Európában vagyok, egy haditudósító naplóját olvasom, és a legújabb novelláskötetét egyszerre. Az egyikről hiszem tehát, hogy minden úgy történt, ahogy azt a szerző leírta, a másikról pedig csak remélem, hogy egy szó sem igaz az egészből.

Így tűnik el időnként Maros Dániel számára is a valóság és a fikció közötti határvonal. Nem tudjuk már, hol vagyunk legtöbbször. Hogy még ha nem is egy háborús pokolban, akkor egyszerűen valami másfajta pokolban járunk-e. És ha az elbeszélő egyszer mégiscsak úgy döntene, hogy tesz egy hátraarcot, és hazamegy a feleségéhez, úgy tűnik az sem lesz elviselhetőbb a számára. Nem egyszer tesz utalást ugyanis tönkrement házasságára, ami elől mintha menekülni próbálna, és ez elől a tönkrementnek tűnő élet elől egyáltalán nem egy másik elfogadható életbe menekül. Nem csak, hogy nem menekül, de egész egyszerűen az otthon maradt romos életét viszi magával, bárhová megy.

 

Jászberényi Sándor

 

Kétségbeejtő helyzet. Sem a háború, sem a tönkrement házas élet atmoszférájától nem szabadulok meg, még akkor sem, ha leteszem a kötetet. Valamiért nem akarom ezt a könyvet az ágyam mellett tartani. Szeretnék egy homokbucka lenni, amit nem formál újra senki többet. Meg jó lenne azt hinni, hogy A lélek legszebb éjszakája teljesen kitalált történet, de valósnak érzem.

Így járunk, ha a valóságról, akarunk megtudni valamit. Mindig ezek a gyomrosok.

 

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája. Kalligram, Budapest, 2016