„Mind vakok vagyunk magunkraˮ

Szilasi László 2016-ban megjelent kötete három kisregényt tartalmaz: három magányos ember szinte eseménytelen életének képei ezek, egy-egy, az alkotói munkára teljesen alkalmatlan közegben, élethelyzetben. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy ezek a látszólag értelmetlen és érdektelen évek előkészítettek, megszerveztek három hatalmas irodalmi életművet.

 

Szilasi László

 

Az első kisregényben (A rekonstrukciós város. Hasonlatok) Babits Mihály 1906-ban „fiatal, jutalomdíjas segédtanárkéntˮ dolgozik Szegeden, egészen addig, amíg ezt az állást el nem veszíti, mert a hatalomközpontú oktatás ellen emel szót (bár szavai éppenséggel aktuálpolitikai kiszólások is lehetnek): „Erkölcs és iskola. Az iskolai fegyelmezési rendszer egyetlen célja a tanuló távoltartása a tanártól. Erős fegyelem, durva büntetések, rátarti rendőrködés. (…) Az emberi lény alapvetően rossz voltának tételezése hasznos a hatalomnak. Ha jók lennénk, ha tudnánk, hogy alapvetően jók vagyunk, az ő rendjüknek nem lenne érve a létezésre. A fegyelmezési szisztémájukra meg a hatalomra. (…) Kiderülne, hogy nincs, sohase volt.ˮ (82–83.)

Babitsot aztán az 1908-as fogarasi áthelyezéséig követjük, az első nyugatos megjelenésig, itáliai útjáig, a Divina Commedia lefordításának kezdetéig. Majd 1930-ban, egy a tiszteletére rendezett felolvasóesten látjuk viszont. Arra, hogy mikor s hogyan tűnt fel az irodalmi életben először, még ennyi év távlatából is mindenki máshogy emlékszik. És Babits a pesti kortársak teljes egészében kitalált vagy félig-meddig fiktív narratívái között próbál saját magára emlékezni.

 

Babits Mihály

 

A második kisregény (Temetési dicséret. Mitológia) Jókai Móricnak a szabadságharc utáni erdélyi bujdosását meséli el. Jókai az írói megjelenés legkisebb esélye nélkül, távol él szerelmétől, Laborfalvy Rózától, akiről egyébként azt mondja, hogy „a sehonnai bitangok oldalán áll. Hazátlan, jöttment, semmiházi. Miskolci születésű, székely származású budai lakos, realista hangütésű tragikai színésznő. Különben majdnem mindenki az.ˮ (191.) Távol az irodalmi élettől, miközben lassan ráébred az irigykedve szeretett barát, Petőfi Sándor halálára: a csata helyszínén hiába kutakodik, az egyetlen, amit Erdélyben megtalál, az a táj szépsége, a „természet alkotta remekművekˮ és a fokozatosan halványodó magyar mítoszok. Jókai az Asbóth Antonnal történt erdélyi bolyongásra 1850 nyarán emlékszik vissza, amikor papírra veti az És mégis mozog a föld első mondatait. Ennek a regénynek, a történelmi koroknak és az öt debreceni diák nagy ívű életpályájának az említése érdekesen rezonál Szilasi könyvével.

 

Jókai Mór

 

A harmadik részben (Ballet d’action. Betoldások) Bessenyei György a bécsi testőrévek után, a cenzúra által kivetve a magyar irodalmi életből (vagy inkább soha be sem fogadva oda) tiszaberceli, majd pusztakovácsi száműzetésben él parasztviskóiban, az unokahúg-társsal, Annával. Nyomasztóan hat rá másoknak a társadalmi igazságokba és az igazságos társadalomba vetett túlzott hite, a jobbágyai között gondol vissza a világfi-életre és a francia klasszikusokra.

 

Bessenyei György

 

Babits folyamatosan Adyhoz, Jókai a haláláig mindent elért Petőfihez, Bessenyei pedig Csokonai Vitéz Mihályhoz méri magát. Tehát mindhárom író a saját életén kívül, még mindig másokkal van. Végül arra mindhárman rájönnek, hogy a világból mit kell láttatniuk, ha végre nem másokkal, hanem csakis a saját mély-énjükkel lesznek összezárva. Babits egy magányos szegedi karácsonyeste, a magyar irodalom kilátástalansága felett elmélkedve – („Juhász egy őrjöngő, Kún kevés, Didé fölrepült, más meg nincsˮ [68.]) – jön rá minden pillanat, a mindennapok súlyosságára és arra, hogy éppen ezek a lassú fordulatok „visznek a katasztrófához, az apoteózishoz vagy a katarzishoz.ˮ (69.) Jókait a hiányok (szabadságé, hazáé, mítoszoké stb.), a „titokzatossá táguló életeˮ (146.) és az elkerülhetetlen vereség, a mindenképpen bekövetkező legyőzetés ébreszti rá a feladatára: „[ezeken túl] feltárul egy mindaddig ismeretlen, titokzatos táj: a sors áttetsző tartománya és a magasságos Istené. Azt kellene láttatnomˮ. Bessenyei ars poeticája egy Voltaire Candide-jának Pococurante uráról folytatott vita során alakul ki: „Ringasson a művészet ábrándba. Úgy hasson ránk, pontosan úgy, mint a természet. Ne hasonlítson hozzá, hanem váljék azzá. Legyen komoly, nyugodt, megmagyarázhatatlan, mint a szikla, viharos, mint a tenger, lombos, pázsitos és susogó, mint az erdő, vagy szomorú, mint a sivatag, és kék, akár az ég. Résein sötét szakadékokba lehessen bepillantani, résztvevő ember számára szinte elviselhetetlenül, s az egész fölött lebegjen mégis szelídség, nyugalom és erő. Ez volt a véleménye. Ilyen műveket akart ő is írni. Tudta, hogy mindenestől alkalmatlan rá.ˮ (240.) És mintha mindez mégsem tenne hozzá semmi újat a három szerző mai olvasataihoz. Hiszen amíg másokkal vannak, ők sem tudnak írni, csupán vágyakoznak arra, hogy igazán súlyos legyen a(z egyszer majd) megszülető (élet)mű. Szilasi mégis provokál, mégpedig azzal, hogy az önvádnak és az alkotás válságának érzésével borítja be a valóságos életrajzi adatokat, életrezdüléseket – és sok esetben nyilvánvalóan átlépi ezzel a fikció határait is.

 

 

Szilasi László mondatai, az egymástól látszólag teljesen független, rövid szövegfoszlányok lassú, hangos olvasást kívánnak. Zeneiségükben és líraiságukban közel állnak Darvasi László zseniális költői-prózaírói hangjához, aki egyébként Szilasi kötetének szerkesztője volt. Amellett, hogy a speciálisan fókuszált írói munkáról beszél, egészen elképesztő értelmezői javaslatokat is ad Szilasi könyve, olyan mélyfúrásokat végez az irodalomban, amelyeket kötelező érvénnyel kellene ismernie mindenkinek, aki irodalomtörténettel foglalkozik vagy irodalmat tanít. Az Amíg másokkal voltunk egy bonyolult, izgalmas és gyönyörű válasz arra, hogy mit tudhatunk ma kezdeni a klasszikusokkal, azzal a távoli autoritással és fényes arroganciával, amivel ők szólnak hozzánk.

 

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető, Budapest, 2016.

Ha tetszett, kérjük oszd meg, hogy mások is olvashassák!