Politikamentes kultúratámogatás? II.

Milyen befolyása van a politikának a szlovákiai magyar kultúrára? Létezik-e, és vajon kell-e politikai arányosság a kulturális támogatások elosztásánál a szakmai szempontokat felülírva? Egyáltalán, mennyire lehet autonóm a szlovákiai magyar kultúra? Fiala-Butora János jogász-közgazdász és Beke Zsolt irodalomkritikus, szerkesztő a Facebookon vitázott a témáról. Az itt olvasható beszélgetés ennek szerkesztett és továbbírt változata. Második rész (az első itt olvasható). 

 

BZS: Nagy kérdés, hogy mitől nem szeretnénk függeni, a szakma politikai elköteleződéseitől vagy a mindenkori politikai hatalomtól. Azzal alapvetően nincs semmi baj, ha egyes szakmai szereplők akár markáns politikai véleménnyel bírnak, legyen az bármilyen színezetű, így az se gond, ha valaki hidas vagy MKP-s. A gond az, ha a kulturális támogatások elosztásánál a pártérdekeket és a személyes hasznot tartják szem előtt. A tevékenységüket ellenőrizni pedig  törvényekkel kell, a korrupcióval, hűtlen kezeléssel stb. foglalkozó törvényekkel. Ügyeskedés mindig lesz, de ezt a (büntető)jogra lehet bízni, nem a szakmát/kultúrát kell túlszabályozni. Másrészt pedig újra csak a keretszabályoknál vagyunk, illetve annál a kérdésnél, hogy ezek mennyire hatolhatnak be a szakmába. Megint csak: keretszabályokra szükség van, ez nem kérdés, beszélgetésünk során már többször is hangsúlyoztam. És igen, ezek tartalmáról érdemes beszélni, véleményem szerint akkor is arról beszélek, ha azt mondom, hogy mit ne tartalmazzanak. A keretszabály meghatározza, hogy szakmai célokra kell felhasználni a támogatást – innentől kezdve a pártérdekek és személyes haszon érdekében történő felhasználás vonalon kívülre kerül. A vonal átlépését pedig egyrészt az említett törvények szabályozzák, másrészt benne lehet a keretszabályokban, hogy az ilyen a pályázásból való kizárást vonja maga után. És ez még mindig nem a dolog szakmai részét képezi.

Eddig azt láttuk, milyen az, ha a politika beleszól a szakmai kérdésekbe. Felesleges kiemelni a Chmel-korszak botrányait, hiszen azok végigkísérték a kisebbségi támogatás történetét, abban a korszakban is, amikor kvázi alulról kezdeményezve a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala delegált tagokat az ún. kisebbségi parlamentbe, amely aztán a döntőbizottságok összetételére tett javaslatot. A probléma rendszerszintű, és annak a rendszernek az anomáliáit mutatja meg, amelyben a politika túl nagy befolyást kap, hiszen eddig mindig politikusok vagy egy politikai párt (esetünkben az MKP) képviselői által dominált intézmény kapott nagy szerepet a döntnökök kijelölésében, és volt hatással a pályázatok eredményére. Ez a szerkezet vezetett aztán – nem csupán pártérdekek végett – szakmai/etikai hibákhoz.

 

 

FBJ: Nem hiszem, hogy a „korrupcióval, hűtlen kezeléssel stb.” foglalkozó törvények segítenek kiküszöbölni azokat a problémákat, amikről beszélünk. Szintúgy nem segítenek ezen az olyan típusú keretszabályok, amik „meghatározz[ák], hogy szakmai célokra kell felhasználni a támogatást”. Természetesen ezek is kellenek, de nagyon sok probléma van a büntetőjogi eseteken és a pártérdekek érvényesítésén kívül is. Az általam felhozott példákban sem pártcélokra, hanem szakmai célokra használták a támogatást. Ha szakmai szempontból az „A” szervezetnek és a „B” szervezetnek egyenlően kellene X eurót kapnia, de a döntéshozó mégis az „Aˮ szervezetnek ad többet, az probléma: ott nem a szakmai szempontok érvényesültek. Ha ezt pártszimpátia alapján teszi, az még nagyobb probléma. De ezt nem oldja meg az a szabály, hogy szakmai célokra kell felhasználni a támogatást – az „A” szervezet is arra fogja használni, nem burkolt pártfinanszírozásról van szó.

Ha jól értem, te az ilyen jellegű problémákat (ami nem büntetőjogi kategória és nem pártfinanszírozás) már nem szabályoznád, „azt rá lehet bízni a szakmára”. Szerintem ezeket szabályozni kell. A te megoldásod nem akadályozta volna meg a fent említett visszásságokat.

És nem a pártszimpátia az egyetlen buktató. Ha egyáltalán nem játszana szerepet a pártszimpátia, akkor is érvényes lenne, hogy a döntéshozó szakmai szervezetek nem elfogulatlanok – döntéshozóként egyszerre próbálják érvényesíteni a szakmai álláspontot és a saját anyagi érdekeiket is. Ez az összefonódás megkíván olyan szabályokat, amik lehetőleg minél jobban érvényre juttatják a szakmai szempontokat.

Szerintem nem a szakmai szervezetek minél kötetlenebb döntései vezetnek a legoptimálisabb forráselosztáshoz. Ez egy idealizált világban sem lenne így, a szlovákiai magyar valóságban pedig nagyon is érvényes, hogy kőkemény lobbiérdekek ütköznek a pályázatok körül (a pártpreferencián kívül is). Ez egyáltalán nem a kulturális szakma sajátossága, sok területre érvényes, hogy a korlátozatlan szakmai (értsd: a szakma képviselői általi) döntéshozatal önkényes döntésekhez és/vagy nem hatékony forráselosztáshoz vezet (lásd: orvosi döntések, banki és befektetési szolgáltatások, a fogyasztóvédelem különböző területei). Nem látom, hogy miért pont a szlovákiai magyar kulturális szakma lenne kivétel.

Nem azt állítom, hogy a szakmai szervezetek helyett döntsenek a politikusok. Döntsenek a szakmai szervezetek, de nagyon nem mindegy, hogy ezt milyen szabályok között teszik meg.

 

Politikamentes kultúratámogatás?
Fiala-Butora János

 

BZS: Azt hiszem, az utóbbi időben én voltam az egyik, aki a támogatás párt- és magánérdek szerinti elosztásának visszásságaira a legtöbbször hívta fel a nyilvánosság figyelmét, elég jól ismerem a területet. És nem a naivitás mondatja velem azt, hogy rövid távú célokért ne áldozzuk be a hosszú távúakat. Nem hiszem, hogy a párt- és a magánérdekek ne játszanának szerepet a jövőben, de úgy szabadulni a politikai befolyástól, hogy minél több döntést bízunk a politikusokra, nem járható út – itt most az általad szóba hozott, szakmai kérdésekbe benyúló keretszabályokról beszélek. Nem mondom azt sem, hogy a szakmai döntések egy csapásra megoldják a helyzetet, de a tisztulás útja arra van. Az általad felhozott területeket, mint például a banki, befektetési szolgáltatások stb. nem venném egy kalap alá a kultúrával, már csak azért sem, mert eleve szorosabb kapcsolatban állnak a piaccal.

A szakmai közeg változó, és nem marad meg mindig az az irány, ami felé most halad. Én ezt egyébként is olyan zsákutcának vélem, aminek asszimiláció a vége, mutatja ezt az elmúlt pár évtized főleg Csemadok-ízű kultúrája, illetve a népszámlálási adatok összevetése. Nem lehet ugyanis az improduktív értékőrzéssel (a fiatalok számára is) érdekes kultúrát/művészetet csinálni, helyette a különböző (nem csak népi) hagyományok élővé tétele, újraértelmezése a járható út.

A kulturális terület túlszabályozásával az a gond, hogy a törvény alkalmazásánál nem tudod majd megkerülni a politikát, ami viszont változik, és nem mindig lesz kedvező a kurzus – értve ez alatt mindkét szembenálló pártot. Az, hogy most megpróbálsz egyensúlyt teremteni a szakmában külső szabályokkal, később ellenkező hatást kelthet.

Az általad felhozott problémákkal, amelyek aggályosak, de nem büntetőjogiak, nehéz mit kezdeni egy olyan élettérben, ahol a nyilvánosság nem működik. Ahol nincs közbeszéd, egy következmények nélküli világban. De próbálkozni mindenképpen kell. Egyébként ezt a támogatást új mederbe terelő Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvény sem oldja meg az én olvasatomban. No de akkor szerinted milyen szabályokat kell hozni ahhoz, hogy ne álljon fenn a szóban forgó visszás helyzet?

 

FBJ: Nem hiszem, hogy a kultúrafinanszírozás egyetlen problémája a pártfüggés lenne. Most ez látszik fontosnak, ez kapja a hangsúlyt, de ha a pártszempontok érvényesítését sikerül kiiktatni, az még szerintem kevés egy jól működő rendszerhez. Az, hogy szakmai szervezetek döntenek, nem azt jelenti, hogy a szakmai szempontok maradéktalanul érvényesülnek. A politikain kívül más torzulások is vannak.

Én a következőket tartom fontosnak: egyrészt a mechanizmust minél inkább a szakmai szervezetek működtessék, ők válasszák az érdemi döntéshozókat (a mostani törvényjavaslatnál ez sajnos csak részben érvényesül) – így ők is tudják számon kérni őket (kis hatásfokkal, de mégis). A döntések, azok indoklása, a szerződések és az elszámolások (közte a szakmai beszámolókkal) mind legyenek nyilvánosak, elektronikusan elérhetőek, a korrupcióellenes törvényeken túlmutatóan is, ugyanis itt a cél nem egyszerűen a csalások megelőzése. Szakmai nyilvánosság előtt csak úgy lehet számon kérni a döntések szakmaiságát, ha ismerjük azok tartalmát és indoklását. Sajnos ezek a szempontok sem érvényesülnek a törvényjavaslatban.

Ezen kívül, és ez a legnehezebb, a bizottsági (szakmai) döntéshozókat törvény kötelezze, hogy felállítsanak egy nyilvános értékelési szempontrendszert, ami tükrözi a szakma céljait és prioritásait. Ez sosem lesz teljesen objektív, de nélküle az egész döntéshozatal önkényes (ez szakmai önkény, jobb, mint a politikai, de ez még kevés). Hogyan mérjük a teljesítményeket a kultúra területén? Mennyit ér egy szórványtelepülés népdalfesztiválja, ami talán az egyetlen magyar kulturális esemény a községben, egy kisfilm forgatásához képest? Vagy egy induló portál egy kolbászfesztiválhoz képest? Nem hiszem, hogy ezek olyan dolgok, amikre a „szakma” automatikusan tudja a választ. És hiába tűnnek ezek az eredmények mérhetetlennek, a bizottságok nagyon is egzakt választ kell hogy adjanak ezekre a kérdésekre: a mértékegységük az euró, azzal értékelik a pályázatokat. Az értékelési szempontokról vitát kell folytatni, és amiben lehet, el kell jutni valamilyen konszenzusig,  még ha tökéletlen is.

Ez a szempontrendszer évente változhat („fejlődhet”), nem kell ehhez törvénymódosítás. Te is írod, hogy változásra van szükség, el kell mozdulni az „improduktív értékőrzéstől” – az ilyen prioritáslista pont ezt a célt érhetné el. Megvalósulhatna ez enélkül is, csak lassabban – nem látom, hogy az „értékőrzésben” érdekelt (ahhoz értő, abból élő) szervezetek miért támogatnák arányosan az új irányt követő pályázatokat.

Sajnos az ilyen szempontrendszer kidolgozása sem került bele a törvényjavaslatba. Egy régebbi változatban ott volt.

 

 

BZS: Persze, a kultúrafinanszírozás bonyolult dolog, a pártérdekeltségeken túl a már szóba került általános szemléletváltáson és egyéni haszonszerzésen túl fontos aspektusa esetünkben a kormány viszonyulása, a közeg támogatása (a módosabb réteg körében nem alakult ki a kultúra támogatásának a hagyománya), az intézmények erősítése stb. De ez messze vezetne, és most nem erről beszélgetünk.

Most, hogy felsoroltad az általad fontosnak tartott elveket, azt veszem észre, hogy ezeket már lényegében szóba hoztam korábban, s az az érzés kezd kialakulni bennem, hogy alapjában véve egyetértünk. Talán csak a teljesítménymérés nem került szóba. A Kisebbségi Kulturális Alapról szóló törvény ezt úgy oldja meg, hogy kisebb részekre vágja a kultúra területét, így az általad említett összehasonlítások abszurditásának mértéke is csökken. Lesz írott kultúra, művészet és hagyományőrzés. Szervezési szempontból logikus felosztás, hiszen az eddig is működő rendszert átveszi és tovább bővíti. És abban is igazad van, hogy minderről vitát kell folytatni, hiszen csak így tisztulhatnak a vélemények, juthatnak el a felek valamiféle konszenzushoz.

Az általad említett törvénymódosításra akkor lenne szükség, ha törvény mondaná ki a szakmai szempontokat – de ahogy látom, ezt te is szeretnéd elkerülni. Innentől kezdve tényleg a szakmán múlik, mennyire tud élni a kínálkozó helyzettel, mennyire tudja „kitalálni magát”, vagy marad a párt-és a személyes érdekek csapdájában.

Köszönöm a beszélgetést!

 

  • kaprinay

    Nem értem, miért kéne A-nak és B-nek ugyanannyit kapnia, amikor mindenki saját maga tervezi be a költségeit, nonszensz, hogy A-é fillérre és tartalomra megegyező legyen B-ével. Márpedig ha nem megegyező, miért kéne egyfrmán kapnia mégis???? Mert CSAK?
    Az ellenőrzésre pedig ott van az NKÚ – rendszeresen ellenőrzi a hazai szervezeteket, pályázókat minden apró gyanú vagy akár feljelentés nyomán. Az a dolga. A visszaélést nem a projekt minőségi elbírálóinak kell megállapítaniuk, mert nem az a dolguk. A visszaélés lehetőségének GYANÚJÁVAL viszont élhetnek: elég lenne az eddigi tevékenységet, beszámolókat, sajtóanyagokat megnézni, és látható, kamurendezvény volt-e, vagy hasznos.
    A „számonkérés” pedig elsősorban maguknak az egyes szakmáknak a feladata lenne, illetve a sajtónak és a kritikának.
    ÉS nagyon jó lenne, ha a helyi közösségek által simán megoldható, községi, járási, megyei finanszírozásból, jegyárusításból eltartható rendezvények szervezőinek volna annyi önkritikájuk, hogy nem igényelnének központi KULTURÁLIS támogatást. Pláne nem kolbászfesztek meg borudvarok, és a hasonló kommersz rendezvények. Azt sem értem, hogyan és miért kerültek be egyáltalán a falunapok. Még jó, hogy az egyházi búcsúkat nem ebből rendezik… Egykor ezek a támogatások kizárólag a másképpen nem finanszírozható, eleve veszteséges, identitásőrzés/kultúrateremtés számára életbevágó tevékenységeket finanszírozták csak.
    A folyamat nem lesz fájdalommentes, de meg kell operálni a beteget.

  • Haraszti Gyula

    “Mennyit ér egy szórványtelepülés népdalfesztiválja, ami talán az egyetlen magyar kulturális esemény a községben, egy kisfilm forgatásához képest? Vagy egy induló portál egy kolbászfesztiválhoz képest?”

    Egyszerű.
    Induló portált nem támogatunk.
    Portált akkor támogatunk, ha van rajta látható információ és munka.
    Kolbászfesztivált nem támogatunk.
    Népdalfesztivált akkor támogatunk, ha van valami apropója, előzménye és tartalma.
    A falunap “kultúrna vložka” címmel beadott pályázata nem kulturális rendezvény.
    Minden pályázó esetében megvizsgálható, hogy mennyi munkába kerül megszervezni, fenntartani vagy működtetni a rendezvényt/intézményt. Ha kifizetődő invesztíciónak tartja valaki egy nap alatt eltapsikolni annyi pénzt 120 résztvevő/0 néző esetében, mint amennyit egy egész évben napi munkával előállított újság, honlap, rádió kap, akkor ott nagy a baj…
    A könyvkiadásnál elvileg kéziratot értékel a bizottság. Elvileg, mivel kompetenciája az nincs hozzá… Erre kéne a szakma.