Tükör által homályosan

„Az emlékezés el nem szakítható a gondolkodástól, hiába óhajtanánk oly sokszor e különválasztást, hiszen az emlékezés szinte mindig együtt hat az elmúlás fájdalmával, miközben a gondolkodás mindig tartalékol magának némi jövőidőt, és ahhoz bátorságot és lélekjelenlétet. Az emlékezés a gondolkodás túlélő parazitájaként, mint valami nélkülözhetetlen kártevő, rátelepszik a gondolkodásra és elgyávítja, kínzó, vonzatos asszociációkkal gátolja a gondolkodás sokoldalú működését, hamis átszínezése folyamatosan megzavarja azt, elvégre az emlékezés nem más, mint a gondolkodás szerves része, működése szünetet nem ismer. (…) Amikor gondolkozunk, emlékezünk is, és amikor »csak« emlékezünk, akkor válik igazán aktívvá és intenzívvé a gondolkodásunk” – írja Dobai Péter In loving memory of BBS című  önéletrajzi esszéjében, s életművével bizonyítja, hogy az emlékezés termékeny kiindulási alap lehet.

Linn Ullmann A nyugtalanok című önéletrajzi regényében leginkább apjával, Ingmar Bergmannal kapcsolatos emlékeit rekonstruálja. A regény keretét és gerincét az a hat kétórás beszélgetés adja, melyeket a szerző nem sokkal apja halála előtt, 2007 májusában rögzített Hammarson, Fårö szigetén. Bergman halála után lánya az interjúkat három évig a táskájában hordta, majd elköltözött, s egy ideig azt hitte, elvesztette a diktafont, de hét évvel később férje megtalálta. Ullmann ekkor 48 éves, annyi, amennyi apja volt, mikor legkisebb lánya, Linn megszületett, s Fårö szigetén házat vett. A szerző elérkezettnek látja az időt, hogy könyvet írjon arról a könyvről, amit apjával szerettek volna összeállítani. „AZT MONDTA, hogy a dolgok odavesznek. Azt mondta, hogy eltűnnek a szavak. És hogyha fiatalabb volna, írna egy könyvet az öregedésről. De nem mer belevágni, mert megöregedett. Hiányzik belőle az ifjúkor ereje. Szó szót követett, míg végül egyikünknek, már nem tudom, melyikünknek, az az ötlete támadt, hogy írjuk meg közösen azt a könyvet. Én kigondolom a kérdéseket, ő válaszol rájuk, én leírom a beszélgetéseket, aztán az elkészült anyagot együtt megszerkesztjük.” (56.)

A könyv formáját az emlékezés aktusának természete határozza meg, a regény szerkezete koncentrikus, Ullmann bizonyos időközönként tér vissza a megkezdett gondolatokhoz, hol előre, hol hátra „ugrik” időben és térben. A könyv hat részből áll (Hammarsi Prelúdium [A sziget térképe], Filmtekercsek, München felé, Könyörülj rajtam, Testvéred az éjszakában, Gigue), mindegyik fejezethez gondosan megválasztott mottó tartozik. De csak első ránézésre tűnik precízen megtervezettnek a kötet (Ullmann angol szakon végzett, sokáig irodalomkritikusként dolgozott, s a regény bővelkedik irodalmi, kultúrtörténeti idézetekben), a szerkezet tükrözi a szerző szüleitől örökölt, s a regényben kifejtett adottságait. Saját bevallása szerint apja a mentora volt, szorgalmat és fegyelmet tanult tőle – „A kislány gyerekkorában szerette a listákat és a számokat, és ha valaki az apjáról kérdezte, azt felelte: Apának négy háza, két autója, öt felesége, egy úszómedencéje, kilenc gyermeke és egy mozija van” (42.) –, Liv Ullmanntól viszont az anyai ágra jellemző „végzetes sutaságot” örökölte.

Ez a kettőség ütközik egymással és homályosítja el időnként a szerző által szülei elé tartott, többnyire objektív tényeket, adatokat feltáró „tükröt”. Linn Ullmann a róla készült fényképekről írja, hogy „az arc olyan, mintha nem dőlt volna el, hogy mit akar tükrözni” (83.), s ez az észrevétel bizonyos értelemben a regényre is igaz. A szerző hol aggályosan pontos (számoz, rendszerez, katalogizál), hol elnagyolt, lényegtelen elemek mellett időz el (pl. első házasságának, melyből fia született, egy mondatot szentel, de részletesen írja le a diktafon vásárlását egy norvég áruházban). „AHHOZ, HOGY VALÓS SZEMÉLYEKRŐL írjunk, szülőkről, gyerekekről, szeretőkről, barátokról, ellenségekről, nagybácsikról, fivérekről vagy véletlenszerű járókelőkről, muszáj fiktíven ábrázolnunk őket. Úgy vélem, ez az egyetlen módja annak, hogy életre keltsünk valakit. Emlékezni annyit tesz, mint szétnézni, újra meg újra, szüntelen csodálkozással.” (269.)

Ullmann fikciója szerint szülei szabadok akartak lenni és gyerekek maradni, így rá hárult a feladat, hogy felnőttként viselkedjen. „A gyerekük – én, ő – nem volt része ennek. Ők maguk is gyerekek voltak, akik gyermekmódra ültek neki, hogy roppant komolyan kitalálják a közös játékuk szabályait.” (286.) A váltott elbeszélői nézőponttal (az egyes szám első személy mellett a kislány, a lány, a nő megnevezés váltakozik) távolságot próbál tartani „hőseitől”, de mert a szüleiről van szó, s mert Ullmann maga is szerző, nem sikerül megtartania a tervezett (felnőtt) elbeszélői pozíciót. A München felé című fejezetben – mely a könyv közepén kapott helyett – egyértelművé válik, hogy a főszereplő maga az elbeszélő, s a könyv valódi tagolása Ullmann gyermek-, kamasz- és felnőttkora.

A szerző kamaszkorában Amerikában élt anyjával, ebben az időszakban Bergman adóügyei miatt Münchenbe költözött. Mikor a lány megtudja, hogy anyja Münchenbe megy, s találkozni fog az apjával, elhatározza, hogy utánuk szökik, szeretne egy közös képet hármukról. „Én anyám gyereke voltam, és apám gyereke voltam, de nem voltam a közös gyerekük, sosem voltunk hárman; hiába lapozom át ezt a nagy halom fényképet itt az asztalon előttem, olyan képet, amelyen mindhárman szerepelnénk, nem találok. Anyám és apám és én. Az a konstelláció nem létezik.” (10.) A lány a fejezet végén megérkezik Münchenbe, de a találkozásról csak egy későbbi fejezetben ír néhány mondatot, nagyobb teret szentel gyerekkori sérelmeinek feltárására, leginkább anyjáról nyilatkozik kedvezőtlenül, akinek sok szeretője volt („A férfiaknak fel is út, le is út”), rengeteget utazott, építette a karrierjét, miközben lányát pesztrákra vagy a nagymamájára bízta. A „lány kiskora óta ellenállást tanúsított anyja történeteivel szemben” (125.), s ebben a fejezetben érezhetően anyja önéletrajzi köteteire (Változások, Választások) reflektál, pontosítja, kiegészíti őket, ugyanakkor a könyvek formáját, az asszociatív-emlékező szerkezetet átveszi tőle.

A Változásokban Liv Ullmann hosszan tárgyalja Bergmannal való kapcsolatát, szakításukat azzal indokolja, hogy túlságosan hasonlítanak egymásra, lánya szerint viszont szülei olyanok, mint „az éjszaka és a nappal”. Liv Ullmann megértően beszél Bergman nőügyeiről, lánya viszont leleplezi, „A kislány anyja csak a fejét rázta, amikor szóba kerültek apa nőügyei, nem akart hallani sem az ötödik, sem a negyedik feleségről, nem akarok tudni róluk, az ember nem igen akar tudni a közvetlen elődjéről vagy utódjáról. Anya rossz néven vette, hogy éppen ő került a negyedik és az ötödik közé. Mert így mi is volt ő: a négy és feledik?” (38.) A szerző elég sokszor utal második házasságára, amit Niels Friedrich Dahl íróval kötött, idilli életképek szerepelnek közös kislányukról és kutyájukról, mintha bizonyítani akarná, hogy nehézségeik (a férje beleszeret egy „vékony csuklójú nőbe”), s művészlétük ellenére is sikerült megteremteniük azt a „konstellációt”, amit szüleinek nem.

A könyv legérdekesebb, legjobb részei azok, amelyek Bergmanról és az öregedés folyamatáról szólnak. „Megöregedni kemény munka. Felkelni kemény munka. Kemény munka megmosakodni, felöltözni, kimenni a friss levegőre, másokkal találkozni. Senki nem beszél arról, hogy ez micsoda munka.” (74.) Bergman 87 évesen vetette fel a közös könyv gondolatát, két éven át tervezték lányával, s mire eljutottak odáig, hogy elkezdjék a munkát, a rendező már több agyvérzésen volt túl, kerekesszékbe került, s egyik szemére megvakult. A lejegyzett interjúkban apa és lánya „az öreg” és „a nő”-ként szerepelnek, ami ebben az esetben nem hat modorosnak, mert a világhírű rendező ekkorra már ugyanolyan öregember, mint más korabeliek, lánya pedig olyan szeretettel és türelemmel gondozza, ahogy az idős szülőket szokás. Liv Ullmann 1969-ben költözött el Hammarsról hároméves lányával, négy évvel később a kislány visszatér Fårö szigetére, mert anyja nyaralni küldi apjához, hogy Bergman is részt vegyen a gyereknevelésben. A kislányt anyja felkészíti apja „rémes temperamentumára”, de apa és lánya kezdettől értik egymást (leszámítva egy humoros epizódot, amikor a kislány egy szép székre vágyik, de apja ezt metaforának hiszi), a szeretet, a kölcsönös tisztelet hatja át a regényt. Ullmann apja önéletrajzi munkáiból (Laterna magica, Képek) is idéz, szülei levelezéseit, apai nagymamája naplóját is tanulmányozza, s a fejezetek címével (Hammarsi Prelúdium, Gigue) a Bergman-filmek zenei atmoszférájára is utal. „Apa azt mondogatta anyának, hogy ő az ő Stradivarija. Kifinomult, erős hangú, előkelő hangszer. Anya örült a szavainak, gyakran ismételgette: azt mondta, hogy én vagyok az ő Stradivarija. Ez a nő a hegedűm. Én vagyok a hegedűje. Ez is jól mutatja, hogy anyámat és apámat egyaránt csábították a metaforák.” (25.) Anya és lánya életrajzi köteteit olvasva viszont úgy tűnik, mindkettőjük Stradivarija Bergman volt.

Linn Ullmann: A nyugtalanok. Pap Vera-Ágnes fordítása. Scolar, Budapest, 2016.