dunszt.sk

kultmag

„Északról szelek, délről hangok, nyugatról falak, keletről tűzˮ

Selyem Zsuzsa 2016-ban megjelent Moszkvában esik című regényében a deportálás és a menekülés alaptémájának feldolgozására, a téma értelmezési lehetőségeinek kitágítására tesz egészen újszerű, merész kísérletet. Az írónő három különböző időben indítja a cselekményt, miközben a regény műfaji határait is merészen kitolja a szövegkollázs felé. A kollázs darabjaiból pedig fokozatosan bontakoznak ki a huszadik századi történelem tragédiái. A cím és a három mottó is csak a különböző szöveghelyeken elhelyezett tájékozódási pontok segítségével lesznek értelmezhetők. „A távolállókat hozza közelˮ – írja róla a könyv borítóján szereplő ajánlásában Nádas Péter, „személyes víziója a mi elrettentő, közös történetünk.ˮ

A Moszkvában esik, ahogy az alcíme is mondja, „egy kitelepítés történeteˮ. A regény Beczásy István mezőgazdász-földbirtokos életét, családtörténetét meséli el, az egyedüli nézőpontból, ami a főhőst igazán érdekli élete során: az embernek a természethez és a földhöz fűződő viszonyán keresztül. A szerző nagyapja által diktafonra mondott családtörténet egy, a tizenhetedik század elején Örményországból a mohamedán hatalmak elől Beregszászig, majd Háromszékig menekülő ősapáról, Beczásy Emánuelről szóló 1789-es anekdotával kezdődik. Eszerint Emánuel úgy tett szert mesés birtokára, hogy Stirbey herceg akkora területtel fizetett neki híres lovaiért, amekkorát azok egy nap alatt körbe tudtak járni. Emánuel kérését így magyarázza: „Ősi örmény családból származom, amikor menekülnünk kellett, a pénz segített eltüntetni az időt meg a teret maguk körül. Most viszont már azon dolgozom, hogy láthatóvá tegyem az időt és a teret.ˮ (21.) Majd 1927-ben folytatódik, a Moulin Rouge egyik szeparéjában, ahol Beczásy Bandy, a mesés vagyonú ékszerszalon-tulajdonos a békediktátum után bevezeti unokaöccsét, a tizenkilenc éves, dálnoki Beczásy Pistát a pesti (hölgy)társaságba. A történetkollázs innen az 1949-es évbe ugrik, amikor Beczásy elveszti minden vagyonát, és 1962-ig málenkij robotra hurcolják. Innen követjük őt Dálnokon és Sepsiszentgyörgyön át a marosvásárhelyi politikai börtönből Dobrudzsába-Orezeriába.

 

 Fotó: Dimény-Haszmann Árpád
Selyem Zsuzsa

 

A regény-szövegkollázs autentikussága abban rejlik, hogy a történetek elbeszélői emberek, állatok és egy fa: az ősapa történetét egy feketerigó, a Moulin Rouge-beli beavatást egy gyöngybagoly, a ʼ45-ös népbíróságot egy légy (aki mellesleg a humánok gyereknevelési módszereiről értekezik), a kitelepítést egy kutya, a börtönt és a kihallgatásokat egy ágyi poloska, a dobrudzsai málenkij robotot egy macska, a mókuscirkuszt pedig egy hemlokfenyő beszéli el. Közben valós történelmi csekpontokként a szövegben ott van a Szeku, a Tigris Zászlóalj, Wass Albert, Ana Pauker vagy éppen Luka László. A történetet két revü-jelenet keretezi: Beczásy Bandy és Pista Moulin Rouge-beli látogatása, valamint a Sociédad del Tiempo mókuscirkusz előadása, akik tulajdonképpen „leugrálják” a regény szereplőinek és Beczásy életének emberi viszonyait.

Az utolsó fejezet mókuscirkusza egyébként visszafelé pörgeti Beczásy Liliann-nak a regény elején látott, megrázó vízióját: „Látta a vacsora romjait, az állatcsontokat az asztal alatt, az embercsontokat az árokban, apját, amint kedvtelve nézi hosszú szipkával cigarettázó anyját, látta gyanútlan húgát az egyik idegen férfi ölében, látta a másik idegen férfit, aki mindenkit, de elsősorban saját magát elárulva lavíroz végig egy diktatúrát, látta a mai nyúlvadászatot, minden egyes nyulat külön, látta az elárvult kisnyulakat éhen halni, további vadászatokat látott, őzekre, rókákra, vaddisznókra, szarvasokra, látta a diktátort medvékre lövöldözni az etetőknél, látta az anyját combig vízben rizst vágni, látta apját agyonverve a Szekuritátén, látta, ahogy apja nyolcvanegy évesen, szálegyenesen kisétál az utcára 1989 decemberében a forradalomba, látta, hogy látja, amint a diktátor űzött vadként menekül, de lelövik, mint egy kutyát, és látta, hogy minden tele van örömmel és tele van fájdalommal.ˮ (14.)

A történeteket elbeszélő állatok, akik hol a huszadik századi történelem, hol a gyermekpszichológia, hol a természettudományok szakértői, valójában egyáltalán nem állatok. (És nem azok az ezópusi értelemben sem, tehát nem egy-egy emberi tulajdonságot testesítenek meg.) Emberként gondolkodnak és emberként beszélnek, magukra pedig úgy tekintenek, mint a teremtés koronájára. Minden viszonyítási pontjuk, eszközrendszerük is emberi, emberként (kritikusan-ironikusan) ítélik el a humán-világot. Talán a szöveg elbírta volna, ha Selyem Zsuzsa tovább kísérletezik ezzel a hanggal, az állatok (számunka sokszor ijesztő) csendjének, korlátok nélküli, ösztönös-ősi indulatainak megragadásával, ha az állatokat és a növényeket a mi fullasztó, huszonegyedik századi biológiai osztályozási és nyelvi-kulturális rendszereinken kívül szólaltatja meg. Bár nyilvánvaló paradoxon rejlik abban, hogy Selyem Zsuzsa sokkal inkább akarja az embert megérteni, mint az állatot, ráadásul az emberi tudat korlátossága miatt éppen úgy nincs ember nélküli szempont, ahogyan ember nélküli nyelv sem létezik.

Az eredeti elbeszélésmódok és az újszerű látószögek között viszont találunk néhány problémás vagy éppen vitatható megoldást is. A népbíróság és a börtön legye, illetve poloskája éppen e miatt a túlságosan emberiesített állatkép miatt az írói túlkapásoktól sem mentes. Groteszk, szentimentális életvezetési tanácsaik sehogy sem illenek a szövegbe. „Mindig is azt tartottam, hogy ha valami nem sikerül, akkor sem szabad feladni, hanem olyasvalamit kell keresni, ami előreviheti a gondolkodást és az életet, valamint amelyben az ember megtalálja lelki nyugalmát. Nem minden a gazdagság, a csillogás, a pénz, mert ezek mulandó dolgok, jönnek, mennek. Az igaz érzelmek, az emberi értékek ezeknél sokkal fontosabbak és örök érvényűekˮ (79.) – elmélkedik az ágyi poloska Beczásy, a kedvenc táplálék távoztával a börtönből.

Az állatok elbeszélte eseménydarabkák közül a legjobban sikerült (a legállatibb és a legemberibb) a Beczásy család elhurcolását leíró, Karnevál 1949 című kutya-fejezet. Az ember és az egyik legrégebben domesztikált állat, a kutya egymáshoz nagyon is közeli gondolati struktúrái, azaz a kutyák epizodikus memóriára való képessége adja a család elhurcolásának igazi tragédiáját: a kutyáknak a megszokott reggeli zajok helyett csupán a csend marad, ők már csak a gazdáik hiányát hallgathatják.

 

 

Érdekes posztmodern játék Beczásy István 1995-ben megjelent, a Bekerített élet című, „súlyosan meghúzott kiadásúˮ önéletrajzának idézése a szépirodalmi szövegben, a forrás és az oldalszám pontos feltüntetésével (34.). Kiváló nyelvi humorra utal a szövegben szlengelő meditáló macska („Viszont a tavasz, az oké. Megőrjít, de oké. És a nyár, a nyár az überokéˮ [81.]), valamint az állat-elbeszélők használta angol nyelvű aranyköpések, félmondatok: „Én is csak enni akarok, mint mindenki. Ennyike. A lakhatásomat teljesen alárendelem ennek az életprogramnak, after all life is too short to be anything but happy.ˮ (69.) Bár ez utóbbiak a cím végleges értelmét adó Manu Chao-idézettel, a Duna 1954 című fejezetben refrénként ismételt „Today itʼs raining in paradiseˮ-sorral csengnek össze.

1952-ben, a Szeku börtönében történő kihallgatáson a kihallgató tiszt Beczásy arcába csapkodja a papírokat, amelyeket a fogoly „banálisˮ – macskahúst evő olasz hadifoglyokról szóló – történetekkel írt tele. Majd tagoltan, halkan figyelmezteti Beczásyt: „Pontos életrajzot kértem. Szervezkedésről írjon. Politikáról. Ne állatokról.ˮ (75.) Selyem Zsuzsa regényében kitelepített emberek sorsáról bölcselkednek az emberi létezésből mindörökre a saját csendjükbe (vagy számunkra hallhatatlan nagyképűségükbe) rekesztett állatok – az elfojtások, a kizárások, a megfosztások és a pusztítás két háború közötti, háborúk utáni vagy hidegháborús éveiben. És ebben rejlik a Moszkvában esik valódi feszültsége. Hogy túl tudunk-e még lépni azokon a „fullasztóan zárt, túlbiztosított terekenˮ, amelyeket azért épített ki az ember, hogy „ne kelljen látnia, hallania azokat, akiket kirekesztettˮ.[1]

 

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik. Egy kitelepítés története. Jelenkor, Pécs, 2016.

[1] Selyem Zsuzsa: Gépezet és káosz. Krasznahorkai László és Max Neumann: ÁllatVanBent. In Fiktív állatok. A rezisztencia irodalmi formáiról. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2014. 149.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket