„Meg kell találnod a hitelesség alapjait – magadban”

Visszatérő vendége volt márciusban a nagyváradi Törzsasztal sorozatnak Háy János. Az íróval Szilágyi Aladár készített hosszabb interjút, melynek első részében Halottember című drámájáról kérdezte.

A Szkéné-színház tavaly mutatta be nagy sikerrel Halottember című drámádat. A darabot ugyan nem láttam, de begyűjtöttem egy olyan történetet, mely hátborzongatóan hasonlít a Te sztoridhoz: egy, a krassó-szörényi hegyekben lakó pém (német) férfi a második világháborúban az SS-ben harcol, tévedésből holt hírét keltik, hazaküldik a földi maradványait. Néhány év elteltével, a hadifogságból megszökve hazatér. A megnyomorodott embert a feleség befalazza, haláláig ott rejtegeti, mialatt ő éli a saját életét. Ennek a történetnek csak a végkifejlete különbözik a Tiedtől. A Te történeted mennyire valós sztorin alapszik?

A Halottember megtörtént eseten alapszik, de a valós sztori nem úgy történt, ahogyan megírtam. Különben nem szeretem a háborút, a modern háborúkat különösen nem. De miután a nagyapám nagyon sokat szívott a háborúban, meg Szibériában, rengeteget mesélt róla kisgyerekkoromban. Általában ezek a történetek arról szóltak, mit kell magadért megtenned, hogy életben maradhass, és arról, hogy mindennél fontosabb az élet. És mindig az motoszkált a fejemben, hogy én akarok a háborúról írni. Minden műnek van egy ilyen személyes, privát vonzata, személyes érintettsége, ami elindítja az emberben a dolgot. Két novellát írtam a nagyapámról a halála után, az egyik a szerbiai sztorija – bár ott ő sohasem harcolt, de hát a „népi” elbeszélőknél ez teljesen mindegy, s a nagyapám egy ilyen mesélő volt…  Arról szólt, hogyan ismerkedett meg gróf Milutinovics Arzénnéval, és hogyan töltötte vele a kastélyában az éjszakáját – ez volt az ő legnagyobb sztorija. Ő egy különleges sztorimesélő volt. Egy népi elbeszélőnek nincs nyolcvan története, van mondjuk nyolc. De a nyolcnak van legalább négy változata. Mert van egy verzió, amit a gyerekeknek is el lehet mondani, van olyan alkalomra, ha csak nők vannak jelen, van olyan, ha férfiak, olyan változat, ahol nők és férfiak is hallgatják, végül a negyedik, amikor… a nagyanyám nincs jelen. Akartam a háborúról írni, privátim fontos volt nekem. Valójában nem is a darabba foglalt történetet akartam megírni, nem az volt a cél, inkább az általában, milyen az, amikor valaki kiesik a szívedből, eltűnik az életedből, lezárod ezt a dolgot magadban, és hirtelen újra föltűnik. Akár a töltött káposzta, ez a viszony jó-e újramelegítve? Vissza lehet-e lépni ugyanarra a helyre, ahonnan kiléptél? Ez volt számomra a tét, azt gondolom, rengeteg ilyen élethelyzet van a jelenben is. Például: a nő otthon marad a gyerekekkel, anyaként, a férje pedig Németországban dolgozik, és időnként megjelenik, úgymond, a családban. De ez a „család” nélküle alakul ki családdá. Miként lehet azt megtenni, hogy valaki félévek, évek múltán lép vissza abba a közegbe, ahol az alatt az idő alatt egy tőle független, másik történet zajlott? Immár nincs közös történetük. Azért is került a színdarab ajánlásába, hogy „minden olyan embernek, akit valaha elhagytak”, annak szól ez a darab.

Tehát, ha jól értem, arról van szó, hogy én is másképpen, mást éltem, te is, mind a ketten jelenleg messze nem azok vagyunk, akik voltunk akkor, amikor az útjaink elváltak, ugye?

Igen, igen. Ahogyan haladunk az életünkben, elindul egy párkapcsolat huszonéves korban, két ember között, megindul egy változás. Ezt a változást megélhetjük kéz a kézben, akkor is elkezdődik az egymástól való elkülönülés, eltávolodása az életutaknak. De akkor, amikor ezt nem is kéz a kézben tesszük meg, hanem teljesen máshol vagyunk, az egy speciális helyzet. Nagyon sok fiatal nőnek, akár az Unión belül, főleg a keleti régióban, kell megélnie azt, hogy egyedül kell vinnie a családot, a férfi meg kilépett az életéből. A kérdés az, ha egyszer lezárok magamban egy érzelmi sztorit, az visszanyitható-e, vagy sem. Mit kell tennem akkor, ha újra rám nyit az az ember, akit már egyszer kizártam az érzelmeimből?

Az interjú folytatása itt érhető el.