Kalligram 2017/4

A Kalligram áprilisi számát Németh Gábor prózájával ajánljuk.

 

Németh Gábor

A séta

 

Kimegyek Csillaghegyre, valamiért mindig így tévedek, Csillaghegynek hívom, talán az „ester” miatt, a Rómait, pedig, isten látja lelkem, se csillag, se hegy, de akárhogy is van, tényleg heggyé változik a Római az álomban, bazilika áll a Csillag-hegyen, kvázi-Esztergom, kényelmetlen, ziháltató lépcsőkön kell felmenni, EP azt mondja, hogy mutatni akar valamit, tébolyítóan pálmafás, türkizkék, rövid ujjú hawaii ing van rajta, erről eszembe jut régóta halott barátom, Hekerle László, aki a kórházban, méltatlan megkínzatásából írásba szökve, vörös inget öltött, és szintén fölkereste Esterházyt, talán innen származik a hawaii ing, bár, fájdalom, elég rosszul vasalva, a rövid ujjak nem követik a felkar vonalát, hanem élesen elállnak a vállától, mintha csak szárnycsökevények volnának, magán az ingen mindenféle, strandjellegű melléktevékenységek vannak ábrázolva, ezeket azóta törölte a mindenek felett őrködő idő, aki vagy ami ellenünkre is megoldást talál, nem bírom a lépést tartani, annyira rohan, mi lehet ennyire fontos, EP eltűnik a végtelen lépcsősor kanyarulatában, mire fölérek, sehol senki, a bazilika tetején járok, hányaveti kupolarendszer, mintha múzeum volna, Makovecz piliscsabai, agyrémszerű látomásaira emlékeztető dőlésszögek, minek ennyi kupola, normálisan a főhajó és a mellékhajók metszéspontjai határozzák meg a számukat és a helyüket a struktúrában, ezek meg itt inkább félgömbök, padlóval, nem következnek semmilyen architekturális elvből, oldalról kell belépni, mintegy a tetőről, a kupolák összeérnek, a közös metszetük el van falazva, a metszetekre vágták az átjárást szolgáló nyílásokat, mi lehetne unalmasabb egy álom leírásánál, ahogy belépek, kiderül, tényleg valami múzeum ez, afféle keresztmúzeum, vagy mi, de a keresztek valójában koporsók, különböző korokból, némelyik mintha egészen friss volna, némelyiket szinte szétrágta már a szú, és mintha a halottak testhelyzetét követve készültek volna, Böröcz András útmutatásainak megfelelően, ám fölösen nagyok, sokkal hosszabbak a megszokottnál és a szükségesnél, inkább az úgynevezett turistalátványosságnak szánt, az erre alkalmas magaslati pontokra szerelt, illusztratív kegyelmények méreteit idézik, a múzeumban, vagy mi ez tényleg, sehol semmi információ, de valahogy mégis kiderül, hogy a pápák vannak ide eltemetve, a csillaghegyi bazilika kupolarendszerébe, konkrétan az összes, Szent Pétertől Anasztázokon, Bonifácokon, Leókon, Incéken, Adeodátokon, Jenőkön és Theodóroszokon át egészen II. János Pálig, pedig ez nyilván lehetetlen, az isten kupolái sem volnának elegek, az álomban semmin sem csodálkozom, nem arra való, talán csak a csillaghegyi önkormányzat lobbitevékenységének erejét, azt találom különösnek, még az is fölmerül, EP valahogy, talán a Rizzoli, a Feltrinelli vagy a Mondadori segítségével, közbenjárt, de EP sehol, visszamegyek tehát a lépcsősoron a bazilika főkapujáig, itt már hullámzik a tömeg, mint a San Pietro bejáratánál szokott, valahogy bekeveredek, a bejárat közvetlen közelében, nagyjából ott, ahol a hasonlatban a Pietànak kellene lennie, Esterházy Miklós tájékoztat egy turistacsoportot, hozzájuk csapódom, körülbelül négy négyzetméteres freskótöredékre hívja föl a figyelmünket, a brit angolt használja, a kép maga pedig földöntúli szépségű reklámgrafika, ám kínosan kommersz témát dolgoz föl, de hogy konkrétan mit is, azt valami törölte, annyi bizonyos, hogy a freskó vagy szekkó spirituális vonatkozásai kétségkívül lenyűgözőek lehettek, mégsem jut eszembe az álom, amikor e kínosan hosszúra nyúlt közjáték fogalmazása előtt egy hónappal, a Kiadó nevű vendéglátóipari egység félreeső zugában ülve, az életéről faggatom, pedig amúgy éppen kiderül, hogy mostanában mintákat és arculatot tervez a Where’s Mom elnevezésű brand számára, na, erre varrjál gombot, mondja a szövegképző rutin, és előhozza újból a vörös inget, de most apró, cérnarajzos rókákat vagy cserebogarakat képzelek rá, mintha bele lehetne látni vagy avatkozni Hekerle utolsó szövegébe, „a róka kárt okoz”, ahogy egykori írásfüzetemben, más szóval elsős irkámban áll, megfellebbezhetetlen igazságként, noha magam nem szívesen osztozom ebben a vélekedésben, rókák vagy cserebogarak rajzottak tehát a képzelt vörös ingen, ha már itt tartok, EP utolsó sétánkon, mely bizonyos értelemben az első volt, sápadtan vette tudomásul, hogy a cserebogarak az őt fölzaklató lomberősség-növekedést is feledtetve rajzanak elő, mindenünnen, egyszerre vadul és gyámoltalanul, neki-nekiütődve a faágaknak, az aszfaltot sérült vagy kába bogarak borították, arra ítélve, hogy a hozzám hasonló figyelmetlen járókelők agyontapossák őket, azzal a bizonyos, hátborzongatóan finom reccsenéssel, és mintha éppen ez a hang, az elképzelt lépés iszonyatos hangja indította volna rá, hogy egy heves, ám mégis valahogy gyengédnek is nevezhető kézmozdulattal karon ragadjon, és megakadályozza, hogy a következő óvatlan lépéssel véget vessek a járdára esett bogár életének vagy szenvedésének, agyon fogják taposni őket, mondta EP sápadtan, majd egy kis szünet után hozzátette, hát, igen, nem lehet semmit se csinálni, de valahogy úgy sikerült, olyanra a hangsúly, mintha a kijelentés nem csak vagy nem elsősorban a bogarakra vonatkozott volna, mondhatni, egyetemessé lett, mintha úgy általában, semmilyen ügyben sem lehetne semmit se csinálni, nem merült föl az ellenkezés lehetősége, mi sem volt könnyebb, mint osztozni vele a vélekedésben ott, a növekvő lomberősség méregzöld árnyékaiban, osztozni az általános tehetetlenségben, az ember általánossá váló tehetetlenségében, noha a pillanat inkább dermesztő volt, mint emelkedett, és semmi sem állt távolabb tőle, mint a kötelező katasztrofizmusnak való indokolatlan behódolás, hónapokkal később, a halálhír birtokában, értsd, mikor birtokába kerített a halálhír, a digitális halhatatlanok temetőjének nevezhető oldal keresőjébe ütöttem a cserebogár szót, mert fölrémlett, hogy bizonyosan találok valamit, és persze közben a fejemben ott motoszkált, akár egy lárva, az állandósult szókapcsolat a cserebogarak halhatatlanságáról, ami a szlengszótár szerint annyit tesz: „teljesen értelmetlen beszédtéma”, de számomra apám egykori mondataiból volt ismerős, a titok szinonimájaként, talányos arckifejezéssel emlegette a cserebogarak halhatatlanságát, mintha valami finoman erotikus, ám életkoromnál fogva rám még nem tartozó, kényes témát kerülgetne, amire én, az általa fölkínált játékszabály szerint, természetesen nem kérdezhettem rá, mindazonáltal a kereső a cserebogár szóra két szöveghelyet hozott föl, „Volt egy nap Budapest városának történetében, amikor mindenkinek és mindennek meghalt az édesanyja, minden giliszta anyja, minden cserebogár anyja, minden jegenye anyja. Sőt, azoknak az anyja is meghalt, akik maguk már nem is léteztek, röviden, minden volt és leendő anya meghalt a városban. Aznap ez a halál volt Budapest, de változni semmi nem változott. Amikor erre értelemszerűen zokogni kezdtem, egy lágy asszonyhang azt mondta: Ne sírjon, drága. De amikor tovább hüppögtem, ezt mondta: Sírjon csak, drága. És amikor elhallgattam, ijedten a nevemen szólított többször, és azt mondta: Ugye, nincs baj? Ugye, jól van?”, ez volt az első, „Négy szép szál fiatal férfi, ez voltunk anyánk szemében, mintha díszsorfalat álltunk volna apánk halottas ágyánál. Még ki se hűlt. Sorban, mindegyikünk, a születésünk sorrendjében, megcsókolta az arcát. Csókoljátok meg utoljára apátok. Szúrt a borostája, a rókaszín borostája, ezt leszámítva, mert ez vadul élőnek hatott, szabályos halottnak tetszett, előírásszerűen sápadt arca két oldalt behorpadt, álla gyöngén lógott, keze a teste mellett. Az a piros, kötött takaró borította még. Elimádkoztunk egy miatyánkot. A földön egy cserebogár mászott. Van, aki fél tőlük vagy undorodik, én szeretem a kézfejemen mászkáltatni őket, a lábuk kaparását is szeretem. Imádkozzatok el egy miatyánkot, anyánk kissé úgy viselkedett, mintha rossz jegyet hoztunk volna az iskolából, sértettnek és meglepődöttnek látszott lenni, nem ezt várta tőlünk”, ez pedig a második. Most már nem lehet semmit se csinálni.

 

 

A szám tartalma:

 

Kalligram – 25 év

Pavel Holländer

Ami sürgetően fontos

(esszé)

Fordította és a jegyzeteket írta : G . Kovács L ászló

 

Németh Gábor

A séta

(próza)

 

Závada Péter

Sziget a szigetben

Félbehagyni az ellipszist

Hajók

(versek)

 

Király Kinga Júlia

Apa Szarajevóba ment – Siegeszug

(regényrészlet)

 

Korpa Tamás

Na Skale (630 m)

(versek)

 

Juhász Tibor

A Mária Valéria

Vázlat a munkásszállókról

Ahogyan otthon

Kényelem

Kolónia

Amerika

Ingázók

(versek)

 

Gerőcs Péter

A portrékészítő

(részlet)

 

Bozsik Péter

Fél hat körül

A legnagyobb mém

Kaleidoszkóp

Lessze

(versek)

 

Hajós Eszter

Csukd csak be odabent

Csak beszélnek

Félség

(novellák)

 

Demus Gábor

úgy mondod, örülsz, hogy fiatalságod…

ahogy egyszerre megindultak, távoli…

(versek)

 

Mécs Anna

Banach, Tarski meg én

(novella)

 

Olty Péter

Fons Juventutis

Egy PC-játékból

Sikertelen szuicidium

Szent Teréz extázisa

(versek)

 

Támba Renátó

Mocsok

Langy víz

Triptichon

Alkoholszintem nulla

Kivonulás

(kisprózák)

 

Csombor Rita

Mezítláb

Csíkos és pöttyös

Egy másik reggel

Gomblyuk

(versek)

 

Makai Máté

Tériszony: Az Európa-kiállítás

(novella)

 

Varga Imre

Túl énemen

Kié, mondd, kié?

A láthatatlan

(versek)

 

Led Zeppelin és Grendel ezredes

Toldi Veronika interjúja Grendel Lajossal

 

Királyhágón innen, Királyhágón túl

Mészáros Marina interjúja Markó Bélával

 

Szilágyi Zsófia

Mélyen orosz, mélyen magyar – A falu a magyar és az orosz kortárs irodalomban

(tanulmány)

 

Kádár Judit

„Libertinage közelében járó asszonykedvelés” – Herczeg Ferenc és a nők az Új Idők megalapítása előtt

(tanulmány)

 

Pál Sándor Attila

Tárgytisztítás (György Péter: Az ismeretlen nyelv)

(kritika)

 

Bátorligeti Mária

Összefércelt valóság (Böszörményi Zoltán: Az irgalom ellipszise)

(kritika)

 

Bán Zoltán András

A Petőfi-Maraton

NOÉ VENDÉGLŐJE – A 31. SZÁMLA