Igyunk a kötél általi halál végére!

2017. március 18-án mutatták be a Katona József Színházban az ír származású dráma- és forgatókönyvíró, filmrendező Martin McDonagh Hóhérok (Hangmen) című drámáját Morcsányi Géza fordításában. Gothár Péter legutóbb 2012-ben rendezett McDonagh-ot, a szerző Vaknyugat című darabját vitte színre az Átriumban, Alföldi Róbert főszereplésével. De ő jegyzi a Radnótiban 2001-ben bemutatott, majd tíz évig futó Kriplit is.

A Hóhérok 1965-ben játszódik, a halálbüntetés eltörlése utáni napokban, amikor Harry Wade (Fekete Ernő) második számú főhóhér visszavonul kocsmát vezetni. Itt se sokkal kevésbé frusztráló a helyzete, második számú főkocsmárosként, ugyanis nem messze tőle a legendás első számú főhóhér, Pierrepoint (Máté Gábor) szintén kocsmát nyit. Ráadásul a sok éves hóhérfeleségesdiben elfáradt, az exhóhérné státustól pedig végképp kiábrándult, sértett, férje gyilkolásaiba és versengésébe keseredett feleség (Rezes Judit) is szíve szerint mindenben Pierrepoint pártjára állna. A „sztoriˮ egy bűnügyi történet, ami a hóhérék tizenöt éves lányának (Jordán Adél) eltűnésekor kezdődik, bár igazából ez is csak a sokféleképpen részeg szereplők egysíkú, tompa kocsmapult-támasztásán szűrődik át itt-ott.

 

Fotó: Dömölky Dániel
Alice (Rezes Judit), Shirley (Jordán Adél)

 

Bár McDonagh drámáinak többségével ellentétben a Hóhérok nem írül, hanem angol nyelven íródott, és nem Írországban, hanem Észak-Angliában játszódik, mégis sok ponton kötődik az életmű darabjaihoz. Szereplői a saját létük, a társadalom és a valóság peremvidékein élő, groteszk figurák. A kocsmatöltelékek, Oldham városának (nyilván) tisztes polgárai, még Fry serif (Kocsis Gergely) is, csak körbe-körbe forognak. S ezt teszik a párbeszédeik is. A nők, a kocsmáros-hóhérné és lánya, Sörlike  hol „lelkileg beszélgetnekˮ, azaz szeretet címszó alatt tapintatlanságokat és bántásokat vágnak egymás fejéhez, hol pedig (egy-egy arra érdemesnek vélt férfi feltűntével) próbálnak ragyogni, aztán csetlenek-botlanak, vagy „kukulnak és letargiáznakˮ. A „tegnap még igen, de máma máʼ nem főhóhérˮ kocsmáros, Harry Wade egyszer egyenmellényben kvaterkázik csupa felsőbbrendűség kollégájával, Pierrepointtal, másszor ott mocskolja őt, ahol tudja, mondjuk a helyi újság egy mélyinterjújában. Ellentéteik és versengésük ráadásul nem csak (hóhér)szakmai, sokkal jellemzőbb, amint egymás kocsmáját vagy éppen hajszagát szidják (avas brillantin). Aztán megjelenik a minden porcikájában intellektuális, látszólag finom londoni úriember, Mooney is (Tasnádi Bence), és az első felvonás végére el is tűnik – Shirleykével egy időben. Ráadásul Mooney vélhetően sokkal veszélyesebb, mint azt elsőre gondolták. Akár egy szabadon mászkáló többszörös gyilkos is lehet, aki helyett már régen „elvitte a balhétˮ Wade egy régi akasztottja. De mit tesz ilyenkor az ország második legjobb hóhéra?

A részeg kocsmai évődés sok esetben önmagukba fulladó jelenetei és az elkent fordulatok első felvonása után a második felvonás vászonra vetített hullámzó, morajló tenger látványával kezdődik. Mooney itt már úgy játszik élettel és halállal, és hiteti el Wade volt segédjével, Syddel (Ötvös András), hogy Shirleykét egy part menti garázsban akasztotta fel lassú halálra ítélve (azaz lábujjhegyen egy rakás lassan porladó zabpehelyre állítva), hogy közben szenvtelenül babos burgert majszol. Persze Gothár rendezésében is van néhány filmszerű vágás, ilyen a deviáns viselkedésformák összes jellemző jegyét bravúrosan megjátszó Monney-Tasnádi legelképesztőbb pillanata: Mooneynak az elsuhanó (vetített) vonat (londoni metró?) ablakában megjelenő őrült arca.

 

Fotó: Dömölky Dániel
Clegg (Vizi Dávid), Harry Wade (Fekete Ernő)

 

Éppen ezért – a túlrajzolt karakterek részeg motyogásának erőtlensége miatt – kár, hogy a darab elején végignézett akasztáson és a tengerparti közjátékon kívül ki sem mozdulunk a jellegzetesen ír vagy angol pub-belsőből. Szól az 1966-ban meg-, majd 2000-ben újraalakult ír-londoni zenekar, a Rory Gallagher alapította The Taste If The Day Was Any Longer című száma, amelynek refrénje egyébként („Will I lose my mind, just to past the timeˮ) többször is vissza-visszatér a darab során. Nyitva van a jellegzetesen homályos üvegajtó (üvegfal) is, amely az utcáról bekukucskálók elől volna hivatott elrejteni a bent ülőket/élőket. Viszont nem feltétlenül kedvtelésből vagyunk ott (ráadásul néha unjuk is magunkat rendesen), sokkal inkább szükségszerűségből: hiszen tény, hogy a hatvanas évek Angliájának public house-ai is inkább voltak a rendes társadalmi érintkezés, mint a berúgás terei. Erről tanúskodik a sok összehordott kacat, a halomba rakott székek, sámlik vagy a falfülkébe zárt dugisör, csakúgy, mint Tihanyi Ildinek a dolgok megváltoztathatatlanságát, a sok éves igénytelenséget és tompaságot sugalló, találó jelmezei: a hóhérok egyenpulcsijai, Rezes Judit kitaposott papucsa vagy a kocsmai társaság kiült nadrágjai.

Van a hóhéroknak az a „betegségükˮ, hogy a testet fejre és törzsre osztják. Gothár Péter díszlete ebből az aspektusból is zseniális.  A kocsmaszint felett lévő hóhérlakásba felmászóknak is csak a testre látszik, mintha éppen fej nélkül lebegnének, vagy zsákkal a fejükön lógnának odafent. A színpad ráadásul egy ponton forogni kezd, így Wade monológja az ő megtorpant idejében hangzik el. A Wade-kép a szinte szószékké lényegült kocsmapultban merevedik ki. A terjengős kocsmajelenetek között itt-ott felbukkanó nagy pillanatok egyike ez. Sok mindent mond el az igazságszolgáltatásról, a történelemről és az élet és a halál feletti uralomról az, ahogyan Wade ellenfeléről, Pierrepointról beszél. A „szar kocsmáros és szar hóhérˮ egy mentséget (!) talál arra, hogy nem gyilkolt annyit, mint első számú konkurense: az ő számadattá vált, 233 kivégzettje között „nem volt egyetlen náci semˮ. Bár utólag szívesen „megcsináltˮ volna ő is 15–20 ilyet naponta, és „szívesen megnézte volna egy kicsit Németországot isˮ.

 

Fotó: Dömölky Dániel
Mooney (Tasnádi Bence)

 

McDonagh szereplői a hatvanas évek Angliájának időtlenné merevedett őrületében ragadtak, ahol egy kisvárosban a halálbüntetés eltörlése utáni napokban fel sem merül semmiféle kétely egy kocsmai akasztás végrehajtásával kapcsolatban. Holott a második világháború óta az európai jogfejlődés a halálbüntetés teljes felszámolása felé tart. Martin McDonagh darabjának döbbenetes fordulata viszont éppen az, ahogy mindez 2017-ben, a ma Európájában jelentést kap. Végül sem a darab elején a börtönben akasztott Hennessy (Kovács Tamás), sem a darab végén a kocsmában akasztott Mooney valódi kiléte, ártatlansága vagy bűnei nem derülnek ki számunkra. Marad Wade tagadása, miszerint soha „nem akasztottunk fel ártatlan embert!ˮ

A kérdés az volt, hogy vajon mit tesz az ország második főhóhér-kocsmárosa, ha úgy hiszi, hogy tizenöt éves lányát egy veszélyes gyilkos rabolta el? Mit tenne? Akaszt. Ráadásul nem is szándékosan öl, sokkal inkább gondatlanságból elkövetett, először csak egy sima kínzásnak-vallatásnak induló akasztást hajt végre. Bár azt, hogy Mooney bevalljon bármit, az is lehetetlenné teszi, hogy Wade tarkón üti, elkábítja őt – jó szokása szerint, hiszen ezzel ártalmatlanította a magát végig ártatlannak valló Hennessyt is a darab elején. A régi, gördülékeny hóhérmozdulatokra, a kivégzés mindig ismétlődő rituáléjára mindenki – részegen is – pontosan emlékszik. Egy halálbüntetést pedig bármikor, bárhol végre lehet hajtani. Hiszen a halálbüntetés és a vendéglátás egyidős a társadalommal.

(Katona József Színház, 2017. március 27.)