A zártság inspirálta a kíváncsiságunkat

Beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár egy sajátos hangvételű útikönyvtől elindulva, most készülő, szerzőközpontú irodalomtörténeti munkájáról faggatja Háy János írót.

 

Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter
Háy János

 

A legfrissebb köteted, az egy útikönyv, Ország, város, fiú, lány címmel jelent meg. Van benne egy nagyon fontos mondatod: „nem az az igazi kérdés, hogy hova utazik az ember, nem is az, hogy hol van otthon, hanem hogy hol nem otthontalan”. Értelmeznéd ezt a gondolatot az olvasó számára, aki (még) nem ismeri a könyvedet?

Zavarba ejtő, amikor az ember rendesen belebotlik saját szövegének a nagyotmondásába… Valójában az, hogy „nem vagy otthontalan”, nem azt jelenti még, hogy „otthon vagy”. De mégis megvan az a minimális elvárása az embernek a saját életétől, hogy ne legyen idegen azokon a helyeken, ahol felbukkan. Ez egy kicsit arra utal, hogy számtalan olyan hely van, ahová úgy tudsz hazajárni, hogy az nem az otthonod, de mégsem érzed idegennek magad. – Szerintem valami ilyesmire gondoltam, amikor azt a mondatot odanyomtam…

 

Az a könyvedből kiderül, hogy az utazás nem akkor kezdődik, amikor – teszem azt – felülök a vonatra, és nem akkor ér véget, amikor leszállok a vonatról. Időben több évtizedes idősávot fog be a kötet, térben is sokat, tizenvalahány országot. Az utak előtt, alatt, után, mennyire készültél fel minderre, avagy mennyire bíztad a véletlenre?

Ez igen változó. Általában mindig sokkal jobban fel szerettem volna készülni egy-egy útra, mint amennyire sikerült. Attól is függ, hogy milyen világba mész. Lengyelországra például nem kellett annyira felkészülnöm, mint Indiára. Lengyelországot, mint közép-európai államot – már csak a hasonlóságai miatt is – jobban ismerem, de ha egy ismeretlenebb kultúrába készülök, alaposabb előtanulmányokat kell végeznem, különben semmit nem fogok megérteni abból, ami körülöttem van. Amúgy azt érzem, – és ezért is szerettem volna ezt a könyvet megcsinálni –, hogy furcsa mód, bár nyitott ország lett Magyarország, mégis sokkal kevesebbet tudunk a világról, mint abban az időben, amikor zárt ország voltunk. Nem tudom, miért van ez így…

 

A félreinformáltság, avagy az érzéketlenség miatt?

Szerintem ennek a nemtörődömség az oka, vagy hogy csak magunkkal foglalkozunk. Amikor zárt ország voltunk, az a zártság inspirálta a kíváncsiságunkat: mi van rajtunk kívül? És akkor beszüremlett valami a határon, valami érdekesség. Furcsamód, akkoriban én magam is sokkal jobban ismertem a világirodalmat, a világ festészetét, és sorolhatnám tovább, mint ma ismerik az emberek. Mert ha valaki jött, és hozott egy hírt, azt azonnal megjegyezted, és figyeltél. És azok a kevesek, akik a 70-es, 80-as években eljutottak számunkra ismeretlen országokba, szorgalmasan fényképeztek, felvételeket készítettek, és hazajőve vetítettek. Ha akkoriban valaki eljutott Tibetbe, Kubába vagy Mexikóba, utána barátilag toborzott, hogy nézzük meg együtt a diákat. Odamentünk, és a házigazda nyolc-tíz embernek vetített arról a területről. Vagy ha valaki nagy múzeumokban járt, szorgalmasan fotózott és reprózott, és hazajövet elmondta, ki, kicsoda ezek közül a művészek közül, és így tovább. Most, mintha azáltal, hogy jószerivel bármikor, bárhova elmehetünk, a kíváncsiságunk is csökkent volna, és jól elvagyunk a saját köldökünk nézegetésével. Illetve, ha valami nagyon érdekel bennünket, akkor a nyugati gazdag világnak a fenekét akarjuk nyalogatni folyamatosan. Indiában mondták nekem, hogy ti itt Európában nem rendszert váltottatok, csak segget…

 

Az interjú folytatása itt érhető el.