dunszt.sk

kultmag

Anya megöl engem

„Úgy élünk együtt, két kis idegen,

valahol messze, mese-szigeten.”

(Kosztolányi Dezső)

 

Monika Kompaníková Az ötödik hajó (Piata loď) című opusát 2011-ben az év legjobb szlovák prózai alkotásának választották (Anasoft litera díj); a kötet a Kalligram kiadó és Pénzes Tímea jóvoltából 2016-ban magyar nyelven is megjelent. A hiteles, némely esetben viszont már-már hatásvadász elemekkel tarkított regény azokat a veszélyeket reprezentálja, amelyeknek a szürke hétköznapok valóságában minden egyes átlagos szlovák gyerek és család is ki lehet téve. A szinte kizárólag negatív-torz optikán keresztül zajló mementószerű cselekménysorokban legfőképp a vérségi és nem-vérségi kapcsolatok átértékelése, a gyerek–felnőtt viszonyulás, továbbá az álom–valóság és a jelen–múlt reláció közötti áthidalások és összefüggések jelentik a történet mozgatórugóit. Az írás időközben elkészült filmváltozata 2017 márciusától már a mozikban is megtekinthető

 

 

Kompaníková egyes szám első személyű narrátora egy középkorú, Jarka nevű nő, aki burkoltan a saját életének, illetve sorsának kapcsolódásai után kutatva visszaemlékezésszerűen ugrál gyerekkorának szomorú emlékei között. Ezt a fajta váltakozást néhol a tizenéves szemével látott, olykor pedig – a jövőből történő mesélésből kiindulva immáron – felnőtt fejjel értékelt cselekmények reprezentálják. A történet során ebben a formában bontakozik ki az apa nélkül felnövő narrátor tinédzser édesanyjának, Luciának, a velejéig romlott Irenának (Jarka nagymamájának) hétköznapi csalódásokkal teli, szeretetmentes világa is. Nem beszélve továbbá olyan figurákról, mint a körmei alá mániákusan gombostűket szurkáló Kristián nevű kisfiú, vagy az egyik napról a másikra Irenától egy jobb élet reményében szótlanul lelépő nagyapa, Miletič úr.

Ezekből a karakterekből épül fel a Jarka körüli szomorú világ; ahol a lánynak az első hiteles értékítélete érthető módon a vérségi viszony által legközelebbinek mondható karakterhez, az édesanyjához kapcsolódik. Az ilyen-olyan családon belüli viszályokkal és viszonyokkal kiegészített történet elején Jarka felnőttes „üzemmódba váltva” a következőképpen jellemzi a felelőtlenségből fiatalon gyermeket – azaz őt – vállaló anyukáját: „Még nem tette túl magát azon, hogy anya lett, és már nem gyerek” (30. o.). A narrátor a nem éppen pozitív meghatározás előtt is hasonló jellemzéseket és karakterjegyeket vonultat fel: „Anyukám, Lucia – kiskoromtól azt mondogatta, ne hívj anyukának, mert akkor vén tyúknak érzem magam.” (26. o.) Csak megjegyzésképpen tesszük hozzá, hogy ugyanez a hitvallás jellemzi Jarka nagymamáját, Irenát is, akit a kislánynak – a nagyszülőséghez kapcsolt negatív konnotációk miatt – szintén a keresztnevén kellett szólítania (31. o.). A konkrét utalások jelzik a nevekhez illeszthető egyének agresszív módon meghatározott önidentitását, ami a szereplőknek egy tágabb entitástól – jelen esetben a szülőségtől és a nagyszülőségtől – való elhatárolódását jelenti.

A regényben megjelenő családi vérségi viszonyokhoz kapcsolódik az édesanya–nagymama–Jarka közötti negatívan feltüntetett narratív öndefiníció is: „Lesújtó volt a két nő látványa, akiket csak a fösvénység és az egymástól való függés kötött össze. És eközben tudatosítani, hogy hozzájuk tartozom, hogy elválaszthatatlanul és önszántunkon kívül rokoni szálak fűznek össze” (34. o.). Ezt igazolja a Lucia és Irena közötti áthidalhatatlan generációs, a negatív tulajdonságokból adódóan folyamatosan fennálló ellentét, ami a viszonyok alapvetésében leginkább egy konfrontációkkal teli szimbiózisra emlékeztet; amíg az elviselhetetlen idősebb nő a házát adja gyerekének és unokájának, addig a két fiatalabbnak van hol laknia; cserében persze kibírhatatlan: amellett, hogy törődniük kell a nagymamával, még a rigolyáit és rettenetes természetét is el kell viselniük…

 

Monika Kompaníková

 

A történetben – amelyhez a magyar olvasó számára olyan exotikus kifejezések járulnak, mint például a  Bebe keksz, Horalky, Jednota stb. – nemcsak a gyerekkori történések, de az évtizedekkel az események után átélt álomutazás-víziók is teljesen konkrétak: ezek segítségével hozzáférést nyerünk a fokozatosan felnövő kislány tudattalanjának sajátos szimbólumrendszeréhez, amely a valósághoz, illetve a fikción belüli realitáshoz kapcsolódóan szinte minden esetben valamilyen hajó/hajók formájában mutatkozik meg. Az álom–valóság relációja olyannyira meghatározó komponense a regénynek, hogy erre (nemcsak a cím, de) – szándékos önreflexív utalást téve – maga az elbeszélő is felhívja a figyelmet: „Az álom látszólag egymással össze nem függő dolgokat kapcsol össze, az ember (…) keresi az összefüggéseket.” A konkrétan bemutatott delíriumokban jelennek meg rendre a szimbolikusan értelmezett és a címben is megtalálható hajók: Az elbeszélő ezekben hajókban keresi önmagát; a mélységekben kutakodva azonban végül azt álmodja, hogy a számára elkészített ötödik hajó egyszerűen nem létezik (173. o.)…

A visszatekintés során teljes képet kapunk a tizenhét évesen gyereket vállaló, folyamatosan bulizni vágyó és a tinédzserkori problémákkal küszködő édesanya, Lucia életéről, aki kulcsszereplőként nem több a tökéletesen felelőtlen sztereotip tinédzsernél. A fiatal nő amellett, hogy nem tette magáévá a felnőttség/felnőtté válás attribútumait, olykor teljesen felesleges – és a történet szempontjából irrelevánsnak és hatásvadásznak tekinthető – monológokba is belefog.

A Jarka–Lucia párbeszédek során az anyáról kiderül többek között az is – és ezt ő maga mondja fiatal kislányának –, hogy a terhesség fejőstehenet csinál egy nőből. Sőt az anyuka Irena temetésének előestéjén, egy spicces állapotban folytatott „meghitt beszélgetés” alkalmával a gyerekének elmondja azt is, hogy csak az ötödik hónapban vette észre a terhességét – ami után már lehetetlen az abortusz (135. o.) –, majd a következő monológgal áll elő: „Az apád? Azt hiszed, tudtam, melyikük volt az? Hatan vagy heten voltak, tanoncok a gépipariból… a tornaterem szertárában húztak meg, ahol a tornaszőnyegeket és a labdákat tárolták… de nem volt olyan rossz… heccből csináltuk.” (136. o.) Ehhez a fajta szélsőséghez még hozzátartozik, hogy Lucia egyik „hazajáró” részeges barátja – kihasználva barátnője figyelmetlenségét – többször is megerőszakolja Jarkát; sőt egy nő, hangsúlyozva a kislány ápolatlanságát, büdösnek is nevezi őt a buszon. Mindez mutatja, hogy a történet olykor nemcsak felesleges monológokat, de – ha a megerőszakolásokat vesszük alapul – az eseménysor tekintetében feleslegesen hatásvadász elemeket is integrál.

 

 

A regény negatív történéseinek keretrendszerében az egyetlen kibúvót talán csak hősünk Dorka nevű ismerősének édesapja, Peter jelenti, aki amellett, hogy hasznos tanácsokkal látta el őt kisgyerekként (például megtanítja mosni), évtizedekkel később a partnerévé is avanzsál. Ez nemcsak az apa hiányának megtestesüléseként fogható fel, hanem – Jarka életének korrelációjában – Peter karakterén keresztül egyértelművé válik a jelen–múlt közötti összefüggések és párhuzamok létjogosultsága is.

A szövegben – mint már azt részben említettük – kiemelt szerepe van a családon belüli, azaz vérségen alapuló viszonyoknak; amint láthattuk, Kompaníková történetében ez csak és kizárólag az összeférhetetlenségen, a generációk közötti meg nem értettségen és az emberi szomorúságon alapszik. A másik pólus (a vérségi kapcsolatoktól független viszony) ennek ellentétjeként a szeretetet és a törődést vonja magába. Jarka családjával nemcsak Peter karaktere állítható szembe, hanem a kislány egy abszurd szituáción keresztül létrejövő spontán szülővé válása is (az állomáson egy idegen nő, hogy le ne késse a vonatot, meghatározatlan időre rábízza az ikreit, akikkel a kislány egész egyszerűen „lelép”, 97. o.). A kis „család” kibővül a szülői szigor elől a lakónegyedből és otthonából menekülni vágyó félénk Kristiánnal. A hirtelen létrejövő négytagú papás-mamás során az ellentétes okok miatt otthonából menekülő két idősebb gyerek az idegen csecsemők (később kiderül, Jakub és Adela) jóléte érdekében mindent megtesznek (ételt lopnak, vigyáznak rájuk, altatják őket stb.). A szülővé válásuk során szeretetet és megértést tanúsítanak az idegen csecsemők iránt; ezzel azt bizonyítják, hogy az ő életükben megjelenő negatív (Kristán esetében szigorú) családmodell nem a körülményekből adódik. A két gyerek közös partizánakciójuk során ösztönösen próbálja megteremteni azt, amit ők a saját szüleiktől nem kaptak meg. Teszik ezt még akkor is, ha a „gyerekrablás” nyilvánvalóan bűncselekménynek számít…

Az írás sajátosan mutatja be a családon belüli generációs töréspontokat, továbbá azt, hogy az egyén élettörténéseinek következtében a múlt–jelen–jövő párhuzamai elkerülhetetlenek; az ellentétek és kapcsolódások reprezentálása egy olyan „hajóvilágot” tár elénk, amelynek a fedélzetén a gyerek–felnőtt viszonyulásoké a kulcsszerep.  Kompaníková története azonban sok esetben túlzásokba esik, és görcsösen egyszerre szeretné bemutatni a Szlovákiában élő gyerekekre háruló összes veszélyt; ennek következtében jelennek meg a történet szempontjából a teljesen felesleges hatásvadász elemek, ami miatt a szerzőnő hajói, akármennyire is szeretné elkerülni azt, olykor-olykor zátonyra futnak…

 

Monika Kompaníková Az ötödik hajó. Pénzes Tímea fordítása. Kalligram, Dunaszerdahely, 2016.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket