Beat, blank, punk

Emelje fel a kezét, aki ismeri a Beat Generation című számot!

Senki?

Nem gond. A kedves olvasó e nélkül is jól ellehetett idáig. Egyetlen fasziról tudok csak, aki erre alapozta az életét New Yorkban. Richard Hell költő, író, zenész, aki a Neon Boys, a Television, a Heartbreakers, majd a Voidoids basszusgitáros énekese volt. A leghíresebb száma a Blank Generation címet kapta.  „I belong to the blank generation” – vallotta a refrénben, éppen úgy, ahogy azt Bob McFadden tette az 1959-es Beat Generation-ben. „I belong to the beat generation.”  No fene.

 

 

Az mindenesetre feltétlenül dicséretére válik Hellnek, hogy ismerte a nótát, és nem tagadta a hatását. Így aztán nem is sipákolt, amikor őt nyúlták le. Csak egyetlen példa. A New Yorkból Londonba visszatérő Malcolm McLaren pont olyan szakadt ruhákba öltöztette a Sex Pistolst, amilyeneket Hell viselt. A Sex Pistols pedig hamarjában megírta a maga „üres” nemzedéki himnuszát (Pretty Vacant). Nekem a Blank Generation jobban bejött, de ez most nem tartozik ide.

Inkább az lehet érdekes, hogy mit érthetett Hell a „blank” alatt. Hiszen aligha csak az ürességet. Egyszer azt mondta, „mi vagyunk az átkozott generáció”. Ezzel többet elárult. A New York-i punk ugyanis éppolyan mocskos és köpködős volt, mint a londoni, de valahogy több volt benne a mélység és a tragikum. Persze, fölösleges méricskélni. A lényeget tekintve egyetértés volt. No Future. És ezt 1977-ben senki nem vonhatta kétségbe, sem New Yorkban, sem Londonban.

 

https://www.youtube.com/watch?v=TP3x-VdOb44

 

Kár, hogy azóta eltelt negyven év. Rajtam persze nem fog az idő, gyorsan visszapörgettem. Akkor most azt játsszuk, mondtam a lemezjátszómnak, hogy megint 1977 van. És szedegetni kezdtem a polcról sorjában:

Ian Dury: New Boots And Panties!!

Television: Marquee Moon

Sex Pistols: Never Mind The Bollocks…

Richard Hell and the Voidoids: Blank Generation

The Clash: The Clash

Iggy Pop: Lust For Life

Radio Birdman: Radios Appear

Ramones: Rocket to Russia

Suicide: Suicide

The Saints: (I’m) Stranded

Talking Heads: Talking Heads

Ultravox: Ultravox

Damned: Damned Damned Damned

Iggy Pop & James Williamson: Kill City

Aztán fel!

Oké, azt nem mondom, hogy ától cettig meg is hallgattam, némelyiknél csak egyik-másik számhoz volt kedvem. Próbáltam minél változatosabbá tenni, a három akkordostól az art punkig, egy kis pub-rockon és szinti-popon át. Annak idején is jól elvoltak így. És fordulhattam Sydney, New York, Berlin vagy London felé, megint ugyanazt éreztem. No Future.

Vagy, ha úgy tetszik, azt, hogy „mindig régen van”.

Még annál is régebben.

Annyira régen, hogy meg sem álltam az 1870-es Párizsig, melynek koszos kocsmáiba Verlaine és Rimbaud merült. Ők voltak az istenei Hellnek és gimnáziumi haverjának, Tom Verlaine-nek. Hellnek amúgy Richard Lester Meyers volt a becsületes neve, Tomnak pedig Thomas Miller – az előbbi az Egy évad a pokolban című Rimbaud-versből, a másik Verlaine-től csente a nevét. Költőként érkeztek New Yorkba mindketten, sőt egy közös kötetet is kiadtak Theresa Stern néven (Wanna Go Out?). Zárójel, Patti Smith ugyancsak Rimbaud-lázban  hozott össze egy kötetet Verlaine-nel (Night). Mindkettő kapható az eBay-en úgy százötven dollárért. Bezárva.

A francia szimbolisták mellett az amerikai beat költőkért lelkesedtek a punkok; némelyikük hallható is John Giorno, Allen Ginsberg és William S. Burroughs társaságában (Giorno Poetry Systems).  A beat költők éppolyan kibukottak, hitetlenek és narkósok voltak, mint a punkok, és odavoltak értük a hippik is. Viszont a punkok rettenetesen utálták a hippiket, hányni tudtak a szaros békéjüktől, meg attól az émelyítő szeretettől, amiben tocsogtak ronda szandáljaikban. Így aztán megbomlott a nemzedékek láncolata. Szegény hippiket senki se tudta vállalni.

Csak én.

Na, de ennyit erről és a múlt időről.

Nézzük, hogy mi a pálya ma.

Azért, hogy a „blank generation” kifejezés átterjedt az irodalomra is, Elisabeth Youngot (1950-2001) terheli felelősség. Young egyébként a beat irodalmon nőtt fel, és a hetvenes években könyveket árult a Camden Town-ban, ahol összehaverkodott az ott bulizó bandákkal. Láthattuk is a The Clash-ről szóló Rude Boy című filmben. Az első saját kötetét az amerikai irodalmi undergroundnak szentelte, és 1992-ben Shopping in Space: Essays on American ‘Blank Generation’ Fiction címmel jelentette meg, olyan írókra hegyezve ki, mint Bret Easton Ellis, Jay McInerney és Tama Janowitz. De alapműként emlegetik Brandon Stosuy Up Is Up, But So Is Down: New York’s Downtown Literary Scene 1974–1992 című kötetét is, melyben Hell is felbukkan.

Ami pedig az angol punk rock színteret illeti, az éppen főhajtásra készül.

Május 26-tól 28-ig Blank Generation fesztivált rendez a londoni Bridge House, fellép a Vice Squad, a Menace, a The Lurkers, a 999, Charlie Harper és sokan mások, mindenféle old school-, garage- és post punkkal.

Ziherejsztű és kakastaréj ezerrel. Bár lehet, hogy már túl vagyunk ezen.

Számomra most az a legizgalmasabb a punkban, ami nem úgy néz ki, nem is úgy szól, és mégis. Erre is mondok egy példát a rend kedvéért!

Nincs egy hete, hogy napvilágot látott az új Jewish Monkeys-album. Te jó ég, micsoda név! Egy ilyenért a fele királyságát adta volna a Sex Pistols! Tel Avivban élnek, és a kabaré, a klezmer, a pop meg a dzsessz elegyében utaznak, de amúgy nettó pogó. Tavaly Drezdában egy szír menekülttábort is levettek a lábáról. Jöttek, láttak, győztek. Látszatra nincs közük a punkhoz, de a látszatra nem adunk. Sokkal mélyebbről tudjuk:

A majmokkal van az erő.

 

https://www.youtube.com/watch?v=qQbefE64VlU