„A munkám kétharmada abból áll, hogy elutasítok”

Kritikus, esszéista, műfordító, szerkesztő. 1985–1986 között a szegedi Harmadkor című egyetemi lap szerkesztője volt. 1987–1999 között a Jelenkor folyóirat munkatársa, 2000 óta az Élet és Irodalom hetilap versrovatának vezetője. Csuhai Istvánnal a szerkesztői munka műhelytitkairól Szűcs László beszélgetett.

 

Csuhai István, az Élet és Irodalom szerkesztője

 

Egy átlagos héten hány vers érkezik az Élet és Irodalom szerkesztőségbe?

Darabszámra úgy negyven-ötven. Ez valamivel kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt, de még most is több annál, mint amennyi a kilencvenes években a Jelenkorba jött. Ennek a csökkenésnek nincs racionális magyarázata. Ugyanakkor a közölhető, a jó versek száma megszaporodott. Az ÉS-nek az a nagy problémája, hogy kevés versnek van helye benne, legalábbis ahhoz képest, amikor 32 oldalon jelent meg. Két éve a Költészet napja előtt megkérdezett a Nők Lapja, s akkor pontosan megszámoltam: egy évfolyamban körülbelül hetven költőtől kétszázötven verset publikáltunk. Amikor én dolgozom ezekkel a szövegekkel, s igyekszem a legjobb tudásommal a legjobbakat kiválasztani, akkor is tisztában vagyok vele, hogy a kortárs irodalommal foglalkozom, egy olyan anyaggal, ami efemer, múlékony, nem feltétlenül marad meg az időben, vagy pedig húsz-harminc év múlva kerül elő újra az időből. Ezeknek a szövegeknek azon a héten van érdekességük, amikor megjelennek, akkor kell elolvasnia a közönségnek, akkor kell a szerzőnek örülnie, hogy ki vannak nyomtatva, és mások is látják.

 

Nincs olyan előredolgozás, hogy te már tudod most áprilisban, mi fog megjelenni szeptember második hetében?

Nincs, de miután nagy a nyomás, azt azért tudom, hogy nagy valószínűséggel olyan versek lesznek a szeptemberi számokban, amelyek már most a kezemben vannak.

 

Azért előfordul olyan, hogy valami egyik hétről a másikra bekerül?

Igen, megtörténik. Nem törvényszerű, hogy mindenkinek kivétel nélkül ki kell várnia a fél évet, háromnegyed évet a publikálásig, olykor egy évnél is többet. Tehát akadnak rapid közlések. Ezt az is befolyásolja, hogy nem ritkán az oldalra két-három költőtől is válogatok anyagot, s ilyenkor az egymás közötti alkímiájuk is számít. Összeillik-e valami valamivel. De egyetlen ÉS-számból nem érdemes semmilyen következtetést levonni. Azt viszont szeretném, ha valaki tíz-tizenkét számot végigolvas, akkor abból már valamilyen képet nyerjen a kortárs versről. Törekszem arra, hogy ne köteleződjek el egyetlen fajta vers mellett, ne egyetlen típusú szöveg jelenjen meg. Ne a saját ízlésem, ne a saját elfogultságaim vezéreljék a választásaimat. Igyekszem minél színesebbre alakítani, s arra is ügyelek, hogy lehetőleg minél több generáció jusson szóhoz a lap hasábjain.

 

Csuhai István a nagyváradi Törzsasztal esten

 

A rapid közlést mi befolyásolhatja?

Leginkább a nagy név. Az alkalmi vers is egy speciális eset az ÉS-ben, rengeteg ilyet kapok. Ha meghal egy nagy író, és valaki küld egy gyászverset, ez teljesen elfogadható. Olyan is megesett, hogy valakit felkértünk nekrológra, s az illető azt mondta, csak versben tud az adott témáról megnyilatkozni. Mivel a lap fele aktuálpolitikai-társadalmi jellegű, emiatt nagy számban érkeznek alkalmi versek. Hogy egy példát említsek: volt 2006. augusztus 20-án az a szörnyű baleset, amikor a tűzijáték idején kitört viharban többen is meghaltak, erre a témára rengeteg szöveg érkezett kéretlenül. Ilyen típusú anyagok gyakran jönnek, politikaiak is, akár reakciók olyan írásokra, amelyek egy-két héttel korábban a lapban megjelentek. Az ilyen közléseket a leggyakrabban el szoktam hárítani. Ugyanis ha ennek komolyan utat engednék, ez rengeteg szöveget generálna, aminek amúgy sem tudnék teret adni. Abba, hogy a lap szépirodalmi rovatát kiegyensúlyozottan, valamilyen elképzelés szerint működtessük, s nem feltétlenül a postaláda és az e-mail fiók teljesítőképessége szerint, az ilyen típusú alkalmi költészet nem fér be.

 

Mennyire jellemző, hogy valakitől te magad kérsz kéziratokat?

Elő szokott fordulni, hogy jelentős íróktól én magam kérek verseket.

 

Feltételezem, ennek az is az oka, hogy nem minden szerző küld, ha nem kérnek tőle.

Így van. Amikor 2000 októberében Kántor Pétertől átvettem a rovatot, körülbelül negyven költőt kerestem meg. Ezek egy része korábban szerzője volt a Jelenkornak, de kerestem olyanokat is, akikről tudtam, hogy az ÉS szerzői, s olyanokat is, akik a megelőző tíz-tizenöt évben nem publikáltak a lapban, de én szerettem volna, hogy szerzőnkké váljanak. Így indult, egy ilyen felkérés-özönnel a színre lépésem, s ezt fenntartom folyamatosan. Vannak azok a költők, akiket nagyon szívesen közlök, nyitott kapuk előtt állnak, ha az ÉS-nek küldenek. Ha egy évben ez ötször fordul elő, akkor ötször közlöm őket. Vannak, akikre kétszer kerül sor, és vannak, akikre egyszer. Tudom, hogy most márciusban megjelent, de a következő tavaszig nem tudok rá sort keríteni, legyen bármilyen termékeny.

 

Milyen esélye van egy pályakezdő szerzőnek, tehetséges fiatalnak bekerülni a lapba? Előfeltétel, hogy valahol már publikáljon korábban?

Ezt nem tartom előfeltételnek, a közlést a szöveg dönti el. Megesik, hogy számomra vadidegen, az ÉS-ben még soha nem publikált fiatal szövegeit közlöm. Ám azt gondolom, az ÉS-nek nem az a dolga, hogy fiatalokat fedezzen fel. Erre a fajta műhelymunkára megvannak  a fórumok, speciális folyóiratok. Én magam nem vagyok gyakorló költő, ez is hátráltatja, hogy ilyesmi kialakuljon. Persze, ha valaki tanácsot kér, annak, ha tudok, igyekszem segíteni.

 

 

A cikk folytatása az erport.ro honlapon olvasható.