Kalligram 2017/5

A Kalligram májusi számát Schein Gábor esszéjével ajánljuk.

 

Schein Gábor

A mi hiányzó Közép-Európánk

A 25 éves Kalligram Kiadó tiszteletére

 

Megvan-e még, amit huszonöt évvel ezelőtt reményekkel telve Közép-Európának neveztünk? Nem kartográfusok, földrajztudósok és még csak nem is történészek, hanem költők és írók nevezték el így. Hogy miért ők, annak egyszerű az oka. Azért, mert már akkor sem volt bizonyos, hogy amit Közép-Európának neveznek, létezik. Márpedig aminek a léte is bizonytalan, az tudományosan aligha leírható. Költők és írók igyekeztek létezővé tenni, olyan emberek tehát, akik számára a szavak, eltérően mindenki mástól, nem csupán hordozói, kifejezői valaminek, akiknek a szavak maguk a dolgok, és ez a munkájuk során rengeteg nehézség forrása. De lám, hiába mondták ki a bűvös szót elrévülve, reménykedve, „Közép-Európa”, hiába vetették belé minden bizalmukat, amikor az illatokból, az utcán elcsípett mondatokból érezni kezdték, hogy a szovjet rendszer már nem húzza sokáig, amint kiejtették, zavartan körbepillantottak, vajon észreveszi-e rajtuk kívül más is, hogy amiről beszélnek, még nem létezik. Majdnem úgy jártak, mint Apáczai Csere János, amikor azon tűnődött, felvegye-e enciklopédiájának címszavai közé a „főnixet”, vagyis amikor el kellett döntenie, létezik-e ilyen madár, amire kétségtelenül van szava, és amiről évszázadokon keresztül annyi író beszélt. Nem tudott dönteni, vagy nem akart. „A fenix”, írta, „igen ritka madár (talam nintsis sohol e’ világon)”.

Valahogy hasonlóan voltak az írók a 80-as évek közepén Közép-Európával, mint valaha Apáczai a főnixszel. Konrád György 1984-ben romantikus és szubverzív álomnak nevezte[1], amely évszázadok óta beteljesítetlenül várakozó feladatként jelent meg előtte. Milan Kundera a kultúra és a politikai földrajz képzeteit szembesítve bizonytalanodott el: „Közép-Európa nem egyetlen állam, hanem egy kultúra, avagy egy sors. Határai képzeletbeliek, és minden új történelmi helyzetben újra és újra megvonandók.”[2] Közép-Európa léte még Czesław Miłosz számára is csak feltételezés volt, amelyre a városi architektúrákban, az egyetemi hagyományokban és irodalmi alkotásokban keresett igazolást.

Hármójuk közül kétségtelenül Miłosz feltételezése a legtárgyszerűbb, és egyszersmind ő az, aki legtöbb gondot fordította arra, hogy történelmi realitást kölcsönözzön Közép-Európának. De valóságát végső soron a szubjektivitás területén, egy saját magához hasonló értelmiségi mentalitásában érte tetten. A történetet, amelyet elmesél, ő is megélhette néhányszor amerikai utazásai és tartózkodásai idején: „Képzeljünk most magunk elé egy közép-európai értelmiségit, amint nyugat-európai, amerikai vagy latin-amerikai társaival találkozik. Amíg hallgat vagy ha beszél is, de kíméli beszélgetőtársai érzékenységét, minden jól megy. Amikor azonban szabadon kezd beszélni, az az érzése támad, hogy gúnyos és cinikus szörnyetegnek tartják. (…) ő maga sem marxistának, sem antimarxistának nem vallja magát. Egyszerűen megvonja a vállát és mosolyog: túl sokat tud. Azt tartja, vannak démoni témák, és ezeket  –mivel számos csapda és kísértés teszi próbára a meggondolatlanokat – óvatosan kell megközelíteni. A marxizmus az ember nemes ösztöneire apellál, és ebből meríti vonzerejét. Azzal, aki még nem látta működés közben, nehezen értethető meg, hogy milyen is valódi természete.”[3] Ó, mennyire ismerős ez a szituáció! A szlovák, a lengyel, a cseh, a román és a legönhittebbnek, a magyar értelmiséginek is az a mániája, hogy a történelem abszurditásai, démoni erői és szereplőinek bornírt ügyeskedése tökéletesen illúziótlanná tették, az ő keservesen megszerzett tudásához képest mindenki más, aki a világ más, boldogabbnak gondolt táján él, gyermeteg és naiv. Ez volna Közép-Európa, ez a vélt többlettudás, az illúziótlanság okossága, amiről oly gyakran kiderül, mennyire nevetséges? A kétely, a tanulásvágy, az újrakezdés és az újragondolás képességének elvesztése, ami nem egyéb, mint rosszul palástolt kisebbrendűségi érzés?

Közép-Európa a 80-as évek elején nem csupán az irodalom, hanem a történettudomány témájává is vált. Közismert, hogy Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról (1980) című tanulmányában hosszú távú folyamatok és strukturális jegyek alapján három részre osztotta Európát. Elméletére erősen rányomták a bélyegüket a hidegháborús korszak tapasztalatai és az igény, hogy történettudományi érvekkel is alátámassza a Szovjetunió kelet-európai szatelitországainak függetlenedési törekvéseit. Szűcs Jenő a Nyugatot és a Keletet állandó és jellegében változatlan struktúraként írta le. Az előbbiben a polgári szabadság, az utóbbiban az állam mindenre kiterjedő, elnyomó és egységesítő hatalma határozza meg a társadalmi viszonyokat. A középső régió szerinte a két típus elegye, amelyet soha nem sikerült megállapodott, közjogi és mentalitásbeli folytonosságot mutató modellé szervezni, így errefelé – lévén a nagyhatalmak ütköző zónája – a társadalmi működés minden részletében érzékelhető bizonytalanság és az egyensúly hiánya maradt ez egyetlen hosszú távon érvényesülő szerkezetformáló erő.[4]

Szűcs Jenő gondolatmenetéből következően alighanem Konrád György járt a legközelebb a térségi eszme megragadásához. Szerinte Közép-Európa –amihez ő Németországot is hozzászámította, de magját ő is az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területével azonosította – igazi jellemzője az etnikai kevertség, amire a 19. és 20. század folyamán a nacionalizmusok zavaros identitáspolitikákkal rossz válaszok sorát adták: „Egymásba olvadtunk és kiváltunk egymásból. Kölcsönös asszimilációk és disszimilációk. Egyénenként különböző, némelykor igen metaforikus hovatartozás-kombinációk. Nacionalizmusainknak hajlama van az idegen hatásoktól szorongó bezárkózásra, amiből semmi okosabb nem származik, mint a nemzetállami bürokráciák és a nemzetállami kultúrák zárt korlátoltsága.”[5] Konrád számára tehát Közép-Európa nem a múltban, nem a jelenben, és még csak nem is értelmiségi mentalitásokban vagy bizonyos írók álmaiban keresendő, hanem a jövőben, a nacionalizmusok meghaladhatóságának reményeként és feladataként.

Akik a 80-as években Közép-Európáról beszéltek, abban reménykedtek, hogy a Szűcs Jenő által leírt bizonytalanságot a szabadság kivívása után a térségi együttműködések segítségével, az egymásra találás nagy felismerései által lehet majd meghaladni. Csakhogy a rendszerváltás a nemzetállami gondolkodásmód és a szocialista korszak végén látványosan gyengülő etatizmus megerősödését hozta magával. Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullott. A közös képzelet a térség szinte minden országában, leginkább Magyarországon, Romániában, Szerbiában és Horvátországban pillanatok alatt a hagymázas nemzeti mítoszok ködeibe burkolózott, mert sem a hagyományban, sem a kortársi eszmevilágban nem álltak rendelkezésre a valódi szolidaritás nagyobb tömegek számára is átélhető, érzelmi azonosulást kínáló elbeszélései. A nacionalizmusok mindenütt a kapitalizmus korlátok nélküli, a természeti és a társadalmi erőforrásokat felelőtlenül felélő változatának szövetségesei lettek, amely mit sem törődik a dolgozói érdekekkel, amit a magas munkanélküliség mellett hosszú ideig meg is engedhetett magának, és ugyanúgy nem foglalkozik a szegényekkel, a vesztesekkel, az egészségügy és az oktatás színvonalával, ahogyan a természeti környezet állapotával sem. Mára Lengyelország is beállt azon államok szomorú sorába, ahol autoriter törekvések jutottak hatalomra. A szocialista államok összeomlása ebben a térségben – ellentétben a Baltikummal – nem eredményezett mélyreható mentalitásbeli változást. Kisebb vagy nagyobb mértékben mindenütt oligarchikus viszonyok alakultak ki, a korrupció és a jogbizonytalanság megmételyezte a felelősségvállalás és a szabadság alig-alig cseperedő kultúráját, növekedett a középosztály és a szegények kiszolgáltatottsága, megerősödtek a feudális reflexek. A térségben felépültek a hazugság és az ostobaság új várai, falaik betonkemények. Mindez egyszerre teszi sötétté a következő nemzedékek kilátásait, és növeli a kontinensen az amúgy sem csekély háborús veszélyeket.

A közép-európai álom megvalósulására akkor nyílott volna mód, ha az újjászerveződő együttműködések, az összekapcsolódás kezdeményezői és szervezői nem az államapparátusok lettek volna, hanem a legkülönbözőbb civil kezdeményezések, vállalkozások, és ha mindez idővel a családi kapcsolatok részévé válhatott volna. Mindez sajnos nem következett be. 1989 után a különböző pártokban összpontosuló elitek célja saját klientúrájuk, oligarchikus hátterük kiépítése volt. A politikai és a gazdasági hatalom ugyanolyan egymást feltételező, zárt, nepotizmuson alapuló szerkezeteket alakított ki, mint a 19. század végén és a két világháború közötti időszakban. Az Európai Uniós csatlakozás, aminek a szubjektumai az államok voltak, ezen már nem segíthetett, sőt a nyugati adófizetők pénze legitim rendszereken keresztül az oligarchikus autokráciák megerősödését szolgálta, elfojtva a szabad kezdeményezéseket, felszámolva a jogállamiságba vetett bizalmat.

A posztkommunista államok által létrehozott Visegrádi Együttműködés, aminek tehát nem része Ausztria, a korábbi Közép-Európáról szőtt elképzelések keserű paródiájává vált. Működése szerencsére időről-időre ellehetetlenül, de amikor működött, célja nem volt egyéb, mint hogy az Európai Unió nyugati magországaiban elfogadott etikai és politikai értékekkel szemben, azoktól időnként gyökeresen eltérő elfogultságoknak, a nemzeti bezárkózás gyakorlatának és az állam abszolutisztikus szerepértelmezésének szerezzen érvényt.

Ma már kételyekkel olvassuk Kundera 1983-ból származó reményteli szavait arról, hogy ez a régió egyértelműen a Nyugathoz tartozik, és tragédiájának egyedüli forrása az, hogy a Szovjetunió elrabolta és magához csatolta. Vagy fogalmazhatunk akár erőteljesebben is: Kundera a maga idejében segített ugyan meggyőzni a bátortalan, a Szovjetunió fenntartásában érdekelt nyugat-európai vezetőket, de az állítás tartalmában sajnos nem volt igaza. A civil társadalom fejletlensége és a rendi társadalom szemléleti formáinak, reflexeinek fennmaradásáért nem okolhatóak egyedül a hidegháború politikai viszonyai, máskülönben a Szovjetunió összeomlása után úgy kellett volna mindezt lerázniuk magukról a közép-európai társadalmaknak, ahogyan a kutya rázza le magáról a vizet. De nem ez történt. Ellenkezőleg, a rendi jelleg az 1920-as, 30-as évekre jellemző formákat öltve újjászületett, és megbénította, majd nyíltan fenyegetni kezdte a teljesítmény és a szolidaritás cseperedő kultúráját.

A Közép-Európáról szőtt álom formátlanul foszlott szét, és ma már álomként sem igen esik róla szó. De nem azért történt-e mindez így, mert akik az irodalmi közegben fogant eszme változatait csehül, lengyelül, szlovákul, magyarul, szerbül és németül megfogalmazták – a rendszerváltozások reményével és előérzetével az idegeikben –, gondolataikat a nacionalizmusok figyelmeztető előretörése miatt igyekeztek azonnal áthelyezni a politika, a társadalmi viszonyok leírásának terébe, ám ott nem voltak képesek definiálni őket? 1989 után pedig, amikor különböző elképzelések versenyeztek azért, hogy a térség arculatát a maguk képére formálhassák, a Közép-Európa-gondolat formátlansága, definiálatlansága miatt be sem jelentkezhetett a versenybe. Néhány jóakaratú, de semmitmondó kitételtől eltekintve a térség egyetlen pártjának programjában sem találjuk meg a gondolat hatását, jóllehet a 90-es években voltak komoly politikai támogatói, elsősorban Erhard Busek egykori osztrák alkancellár és Karel Schwarzenberg herceg személyében, aki 2007 és 2009, majd 2010 és 2013 között cseh külügyminiszter volt.

Közép-Európa ma elsősorban szövegként létezik. E létezésfajta jelentőségét azonban nem szabad lebecsülnünk. Germán Arciniegas jegyzi meg A mi Amerikánk maga is esszé című remek írásában, hogy Latin-Amerikában már a 16. század közepén írtak esszéket, amikor Montaigne még meg sem született. Majd hozzáteszi, hogy a világnak ezen a részén az esszé nem irodalmi passzió, hanem kötelező elmélkedés a különböző korokban felvetődő kérdéseken. „Kötelező elmélkedés” – milyen furcsa szóösszetétel. Mi van mögötte? Arciniegas azt állítja, hogy Latin-Amerikát, ami mindig is egyfajta rejtvény maradt, kísérlet egy keresztény egy azték vagy egy inka találkozására, valójában nem a spanyol és portugál gyarmatosítók fegyverei teremtették meg. A mesztic Amerika értelmiségiek munkájából, esszékből születet. „Először az értelem szabadult fel, s utána kezdődött a harc” – írja Arciniegas nagyszerű esszéjében, s mert szeretném, ha egy kicsit vele tartanánk, elnézést kérek, hogy hosszabban fogom idézni őt.  „Nem a tábornokok, hanem egyetemi emberek készítették elő Spanyolországgal való összetűzésünket: Caldas, aki Kolumbiában megírja, milyen hatással van az élő szervezetre az éghajlat; Unanue, aki Limában papírra veti a Megjegyzések Lima klímájáról című munkáját; Servando Teresa de Meir barát, aki Mexikóban igyekszik kideríteni, hogy mikor festették a Guadalipei Szűz képét; és Espejo, aki Quitóban a járványokról értekezik. Az ő tudományos, filozófiai esszéik készítik elő azt a földindulást, amely végül egyetlen nevet kap: függetlenség. És akkor megjelennek Amerikában az európai esszéírók: több francia tudós Quitóba utazik, hogy megmérje az Egyenlítőt, odautazik Bougainville, a botanikus is, és főképpen a nagyszerű Humboldt, aki Mexikóról írt művének az Esszé Új-Spanyolországról címet adja. Pedig tulajdonképpen ő Új-Mexikót látta. Később pedig, amikor az egyenlítői tájakra utazott, akkor az Új-Amerikát látta. A jezsuitákat is megfertőzte a módszeres kételkedéssel való közös küzdelem. Egyikük, Gabriel Daniel Utazás Descartes világába címmel írt könyvet. Egyébként közben átkerült az irodalom az egyháziaktól a világiak kezébe. Nagyon kis távolság volt az akadémikus esszéirodalom és a bogotai Camilo Torres (Sérelmek krónikája), a Buenos Aires-i Mariano Moreno (A birtokosok krónikája) és a mexikói Chilpancingo beszédei között. (…) A forradalom értelmiségi kísérlet volt, amiből aztán fegyveres kísérlet lett, s minthogy azokból a kérdésekből sarjadt, amelyeket vakmerő értelmiségiek tanulmányoztak, San Martin, Bolivar vagy O’Higgins győzelmei után is megőrizte forradalmi jellegét még a köztársaság kétségei közepette is.”[6]

Közép-Európa Nyugatról nézve tulajdonképpen Mária Terézia uralkodásáig valamiféle zavaros, civilizálatlan, időn kívüli tartomány volt, amely mögött ugrásra készen ott várakoztak a római kereszténység nagy monoteista ellenfelei, mígnem részben el is foglalták, és ettől kezdve nemcsak Közép-Európán kellett osztozni velük, hanem azon is el kellett gondolkodni, vajon Róma egyedüli megvalósítója-e a történelmi üdvösségnek, vagy része van ebben másoknak is. El kellett gondolkodni azon, vajon Róma nem értette-e félre korábban a történelmen keresztül elérhető üdvösség egész lényegét. A 16. és a 17. században számos követ és utazó járt a Kárpát-medence vidékén, nagyszerű útleírásokat köszönhetünk nekik. Amit Latin-Amerikának ezek a korai esszék jelentenek, azt a szerepet Közép-Európa számára ezek a remek útleírások tölthették volna be. A térségi szöveget meghatározó munkákká azonban nem váltak. Feltűnő, hogy nyomukban a 19. század folyamán nem esszék járnak, hanem versek, főképpen pedig anekdotikus novellák és regények. Közép-Európa nagyon sokáig anekdotákban létezett, amelyek aztán éppen abban a pillanatban, amikor a térség állami keretei szétestek, egy olyan csodálatos műben összegződtek, mint Jaroslav Hašek Švejkje. Švejk, a derék katona mítoszi alaptípusa magába sűrítette a térség kisemberének mentalitását, a lázadásmentesen, a legabszurdabb helyzethez is ügyefogyottan, tulajdonképpen mégis bölcsen alkalmazkodó túlélőművészét. Érdekes, hogy ugyanekkor született meg Prágában ugyanennek a típusnak a negatív változata is, Franz Kafka Josef K.-ja, aki minden felemelő tragikum nélkül belepusztul  az arctalan hatalom által világosan soha ki nem mondott halálos ítéletbe, amely megfosztja őt saját történetétől, életétől, és végül úgy hal meg, mint egy kutya.

Az esszé fájdalmasan kevéssé volt jelen a Kelet-Európa-szöveg megalapozásában. És vele mindaz, amit montaigne-i értelemben gondolati kísérletnek nevezünk. Az a páratlan kaland, amikor valaki úgy ragadja meg az individuum egyszeriségét, hogy egy tárgyat szemlélve szüntelen próbának veti alá ítélő erejét, és megindokolja, miért vélekedik úgy, ahogyan. Az esszé a Közép-Európa-szövegben tulajdonképpen csak a 20. században jelenik meg, nem sokkal a Monarchia széthullása előtt. A térségben ekkor indult látványos növekedésnek az urbanizáció, ekkor vett nagy lendületet a tőke mozgása, Bécs, Prága és Budapest új tudományos és kulturális modellek kialakulásának színhelye lett, és a különféle népcsoportok mobilitása is óriási mértéket öltött.

E kései fejlődést azonban gyors hanyatlás követte. Az első világháború következményeit a térség máig nem heverte ki. Ahogyan korábban a nacionalizmusok nem voltak érdekeltek a Közép-Európa-szöveg kidolgozásában, úgy a két háború közötti rezsimekkel és a térségi kommunista pártokkal szemben is ellenzéki szerepben találta magát. Hogy milyen jelentős lehet az esszé szerepe a történelemben, azt mégis éppen ez a korszak, majd még inkább a rendszerváltozások ideje mutatta meg. Magyarországon Lukács György, Jászi Oszkár, Szegfű Gyula és Bibó István nyomán alakult ki a klasszikus politikai esszé. A rendszerváltozásokat az európai kommunista államokban mindenhol az esszéírás virágzása előzte meg, és egy rövid ideig még kísérte is, majd szinte teljesen elhervadt ez a ritka növény, mert a kialakuló új társadalmakat nem hálózták be a közös gondolkodás élő erei, csatornái, és mert a nyilvánosságból kiszorította a publicisztika. Eltűntek a nyilvános viták, elhaltak a kölcsönös megbélyegzések az egymást kizáró evidenciák sivatagában.

Az esszé közösségi műfaj, sokkal inkább az, mint manapság a vers vagy akár a regény. Ahhoz, hogy valamikor a jövőben akár politikai formát is ölthessen a 80-as évek kiváló íróinak álma, a gondolatnak először azon a területen kellene megerősödnie, értékeket felhalmoznia, ahol megszületett. Az irodalomban, a filozófiában, a művészetekben. Tanulságos a Kalligram Kiadó Visegrád Könyvek című sorozatának története. Helyezzük egymás mellé a sorozat köteteit: Tadeusz Konwiczki: Lengyel komplexus. Séta a halott lánnyal [Előszó: Adam Michnik. Utószó: Csordás Gábor], Dominik Tatarka: Agónia [Előszó: Milan Hamada.. Utószó: Juhász Erzsébet], Rudolf Chmel (ed.): A szlovákkérdés a XX. században [Előszó: Rudolf Chmel. Utószó: Kiss Gy. Csaba], Bohumil Hrabal: Skizofrén evangélium, [Előszó:Milan Jankovič. Utószó: Bojtár Endre], Adam Michnik: Gondban a bohóc [Előszó: Józef Tischner. Utószó: Kis János], Jan Patočka: Mi a cseh? [Előszó: Petr Pithart. Utószó: Vajda Mihály]. Ez az öt könyv a közeli ismeretlent tárta a magyar olvasók elé, hiszen közülük sajnos csak nagyon kevesen képesek a térséget cseh, lengyel vagy szlovák írók, gondolkodók szemével is látni. Holott éppen erre volna szükségünk. A közeli ismeretlen tekintetének elsajátítására, ami lehetőséget ad arra, hogy a közép-európai népek ne ellenségnek vagy vetélytársnak, hanem a velük együtt élő másiknak lássák egymást, akinek számos vonatkozásban eltérő a kultúrája, de ez az eltérés, ez a differencia mintegy eleve benne foglaltatik a sajátban. Elvégre a térséget éppen az teszi – földrajzi, történelmi, kulturális értelemben – közös régióvá, hogy a másik különbözőségét a sajátban is képesek vagyunk megtalálni. Ez a többlettudás azonban egyelőre még mindig csak a kulturális-irodalmi szférában magától értetődő. Vajon hány olvasója értette meg igazán mélyen József Attila e sorait: „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok! //… Én dolgozni akarok”?

A Kalligram Visegrád Könyvek című sorozatának darabjai 1996-ban és 1997-ben jelentek meg. A politika napirendjéről ekkor lekerült a visegrádi országok együttműködése, majd néhány évvel később újra változott a helyzet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a program nem elvi alapokon áll, kizárólag a brüsszeli érdekérvényesítés elhagyható vagy feléleszthető eszköze. A kiadó éppen ezért elvetette a sorozatcímet. Szigeti László, a Kalligram szellemi atyja 2000-ben azt nyilatkozta: „A politikusok egyszerűen nem érdemlik meg, hogy az irodalmon keresztül népszerűsítsük őket és azt, amit hol kitesznek a kirakatba, hol meg beveszik onnét.”[7] Más sorozatok keretében azonban a Kalligram rengeteg csodálatos szépirodalmi, szociológiai és történettudományi munkát adott ki a Csallóközről, Pozsony történeteiről és Közép-Európáról. Nemcsak Czeszłav Miłosz és Zbigniew Herbert, Danilo Kiš és Alexander Tišma, Bibó István és Mészöly Miklós, Tomáš Garyk Masaryk és Václav Havel, Ľubomír Lipták és Juraj Špitzer, vagy akár a cseh-szlovákiai magyarok, Fábry Zoltán, Peéy Rezső és Rákos Péter, vagyis a klasszikusok munkáit sorolom ide, de olyan kiváló történészek, nyelvészek és irodalomtörténészek nagyszerű könyveit is, mint Milan Hodža, Rudolf Chmel, Dušan Kováč, Miroslav Kusý, Jan Mukařovský, Václav Bělohradský, Petr Pithart, Komoróczy Géza, Standeisky Éva, Szarka László, Vadkerty Katalin, Bihari Péter és Zeidler Miklós. És ezek csak a magyar nyelvű kiadások. A Kalligramnak az kölcsönzött rendkívüli jelentőséget az elmúlt negyedszázadban, hogy két nyelven, a magyar mellett szlovákul is gazdag kiadói programot valósított meg. Bölcsészet- és társadalomtudományi könyveivel a szlovák értelmiség fontos tájékozódási pontjává vált. Emellett elindított egy filozófiai folyóiratot Anthropos címmel, valamint egy társadalomkritikai havilapot, az OS-t, amely szlovákul „tengelyt” jelent s egyben a „polgári társadalom” rövidítését, de angolul és szlovákul egyaránt utalhat Karl Popper kifejezésére, a „nyitott társadalomra” is. Ilyen komplex és kiterjedt kiadói tevékenységre ebben a térségben soha nem volt példa, és magától értetődőnek tekintem, hogy a gondolat csakis egy többnyelvű, több kultúrájú környezetben születhetett meg. Közép-Európa legnagyobb vesztesége, amelyet az első világháború után több hullámban el kellett szenvednie, a nyelvi és a kulturális homogenizáció volt, ami ráadásul szükségszerűen lelki és fizikai erőszakkal párosult. Ezen a helyzeten csak a gondolat természetes heterogenitása segíthet, aminek gyönyörű szimbóluma a Kalligram magyar és szlovák kiadási programja. Ebben egymás mellett találhatók például a már említetteken kívül Sztratón, Petrarca, Quintilianus, John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville, John Dewey, Ronald Dworkin, Walter Benjamin, Maurice Blanchot, Hans Blumberg, Michel Foucault, Földényi F. László, Witold Gombrowicz, Grendel Lajos, Borbély Szilárd, Jürgen Habermas, Thomas Bernhard, Kis János, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Robert Musil, Nádas Péter, Peter Sloterdijk, Pier Paolo Pasolini, Richard Rorty, Szegedy-Maszák Mihály, Pavel Vilikovský, Esterházy Péter, Ludwig Wittgenstein és a gondolati kísérlet számtalanul sok képviselőjének könyvei. A szlovák és a magyar program között persze vannak hangsúlykülönbségek. A magyar programban a kortárs magyar szépirodalom dominál, míg a szlovák nyelvűben a bölcseleti, társadalomtudományos kiadványok, a klasszikus és a kortárs filozófia alapművei.

Ha valaki végigtekint az Kalligram Kiadó elmúlt 25 évének termésén, maga elé helyezi egy könyvespolcra a kiadott könyveket, e kincsek láttán különös szomorúság töltheti el, keserűség a rendszerváltás utáni közép-európai társadalmak kudarctörténete miatt. Könnyen kísértésbe eshet, hogy úgy gondolja, lám, e hatalmas erőfeszítésnek semmi értelme nem volt. Bizony, elegendő ma a napilapok szalagcímeit átolvasnunk ahhoz, hogy hétköznapi tapasztalataink megerősítést nyerjenek: a világ most is ugyanolyan bonyolult, bizonytalan, igazságtalanságokkal, hamissággal és tragédiákkal teli hely, mint amilyen mindig is volt. Keserűen állapíthatjuk meg, hogy ami a világban történik, a globalitás jelenlegi feltételei közepette sem egyéb, mint a szokásos ügymenet. A bizonytalanság és a veszély érzése az aggálytalanokat sem kerülheti el, és azokat sem, akik megtagadják másoktól az együttérzésüket. Az időben háttal megyünk a jövő felé, a jelen a múlt előterében tárul elénk. A közös európai múlt pedig traumatikus. Bármilyen indokolt is a keserűség, mai helyzetünket mégsem ítélhetjük meg azoknak a túlzó reményeknek a perspektívájából, amelyek a Kalligram Kiadó alapításának idején határozták meg a világ északi részének politikai hangulatát. Európa túljutott a hidegháborún, de nem vált olyan békés hellyé, amelyet a szolidaritás és a felvilágosult értelem eszményei tesznek otthonossá. Visszatértek azok az idők, és nemcsak a mi térségünkben, amikor az emberiesség hétköznapi megélése is nagy erőfeszítést, fáradságot és bátorságot igényel a törvényekbe foglalt cinikus aljassággal szemben.

A keserűség azonban nem a könyvek, hanem térségünk és a világ állapota miatt lehet úrrá rajtunk. A könyvek írása, készítése és kiadása még ebben a helyzetben is a remény végtelenül gazdag forrásai. Az írás, a könyvek alkotása nem egyszerűen végigkísért minden kultúrát születésük pillanatától. A kultúrákat az írás, a könyvek teremtették. Ámde a világ, amilyennek mi ismerjük, soha nem volt jó. Mindig zavaros volt, fenyegető, miközben barátságos is. A fenyegetésben, a zavarban és a barátságosságban a könyveknek is mindenkor részük volt. A Kalligram Kiadó negyed százados története során, ami oly rövid a világ idejéhez képest, mindenkor a barátság szellemének otthona volt. Franz Rosenzweig amerikai fordítója, Barbara Galli köszönetnyilvánításában olvasom: „Barátságok köttettek, köttetnek ma is általunk és közöttünk, akik találkoztunk Franz Rosenzweiggel azokon a lapokon, amelyeket hátrahagyott, ezeken a mérhetetlenül értékes lapokon, amelyek újra és újra elgondolkodtatnak bennünket.”[8] Ennél pontosabban aligha lehet kifejezni, mi a könyv. Találkozások helye, az emlékhagyásé és az emlékeztetésé, ahol barátságok köttetnek, és gondolatok kelnek útra, túl a félelmeken, a világ káoszán, a halálon. Ha ilyen a könyv, a találkozások és barátságok szelleme élteti a gondolatnak, a múltnak és a jövőnek egyszerre elkötelezett kiadót is, ez élteti mindazokat, akik a könyv létrehozásában részt vesznek, és ne feledjük, a barátságosság szellemében foglalt remény élteti azokat is, akik megveszik és elolvassák a könyveket. A kiadó velük válik teljessé, az olvasókkal. Tapasztalatból tudom, hogy a Kalligram Kiadó ilyen hely. Létének és történetének üzenete van az elképzelt, a hiányzó, de a könyvekben és családi történetekben mégis létező Közép-Európa számára. A kiadó ünnepén csakis azt kívánhatom magunknak, bárcsak megértésre találna ez az üzenet, és bárcsak sokáig vehetnénk kezünkbe a Kalligram Kiadó egyre újabb könyvei.

[1] Konrád György: Európa köldökén, Magvető, Budapest, 1990. 153.

[2] Milan Kundera: A Nyugat elrablása, avagy Közép-Európa tragédiája, Szamizdat ’81–89. Válogatás a Hírmondó című folyóiratból. Budapest: AB – Beszélő, 1990. 33.

[3] Czesław Miłosz: A mi Európánk, in: Uő., A kétségbeesés tisztasága, Osiris, Budapest, 1999. 323–324.

[4] Vö. Csordás Gábor: A Farewell to Central Europe.

[5] Konrád György: i. m., 154.

[6] Germán Arciniegas:A mi Amerikánk maga is esszé, in: Uő. Eldorado délibábja, Nagyvilág, budapest, 2011. 222-223.

[7] Morvay Péter: A meggyőzés módozatai. Interjú Szigeti Lászlóval, Magyar Narancs 2000. 11. (03.16.)

[8] Barbara E. Galli: Acknowledgments, in: Franz Rosenzweig: The Star of Redemption, The University of Wisconsin Press, Madison, 2005. vii.

 

 

 

A szám tartalma:

 

KALLIGRAM – 25 év

Schein Gábor

A mi hiányzó Közép-Európánk. A 25 éves Kalligram tiszteletére

(esszé)

 

Aczél Géza

(szino)líra – torzószótár (álláspont; állástalan; állat)

(versek)

 

Kötter Tamás

Ikea, vasárnap

(regényrészlet)

 

Bödecs László

Megingathatatlan

Elviselhetetlen

(versek)

 

Pályi András

Halálod óráján

(novella)

 

Balázs Imre József

[Ökológiai]

[Parancs]

[Tengely]

[Sajátos]

[Fakövület]

(versek)

 

Poós Zoltán

Érvágy az imákra

(regényrészlet)

 

Deák Botond

Ébren

Eltolódás

Születés

(versek)

 

Sántha József

A törköly

(novella)

 

Izsó Zita

Magánbiológia

A pusztulás létigéi

Belső naprendszer

Fakír

Víz alatti felvétel

Csúcsdísz

 

Szerényi Szabolcs

Stresszlabda

Penész

(novellák)

 

Mohácsi Árpád

köldökszósz

egy fényes év

hadd fájjon

rosszullétek

(versek)

 

Ladik Katalin

A Szerkesztőnő által homályosan

(részlet a Vadhús című regényes élettörténetből)

 

Eleanor Hooker

Menekülőút

Őrangyal

Szembe

(versek)

Fordította Mihalycsa Erika

 

Colm Toibín

Az üres otthon

(részlet The Empty Family c. kötetéből)

Fordította Bíró Yvette

 

A MOLNÁRNAK LÁNYA VOLT

Mellár Dávid és Mészáros Veronika, valamint Csehy Zoltán fordításai

(cseh versek)

 

„Lenyűgöz a világ működésének rendje”

Magyari Imre beszélgetése Tóth Krisztinával

 

Lengyel András

A szakácskönyv-szervező „Emma asszony”: A kollektív „irodalmi” gasztronómia mint érdeklődésgenerálás és habitusformálás

(tanulmány)

 

Sántha József

Az őszinteség kínos túlhabzása (Kun Árpád: Megint hazavárunk)

(kritika)

 

Sinkovicz László

Nem iszkol (Bartók Imre: Láttam a ködnek országát)

(kritika)

 

Fritz Gergely

A történelem mint sűrű leírásháló (Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről)

(kritika)

 

Bán Zoltán András

A serleg megtelt

NOÉ VENDÉGLŐJE – 32. számla