Humphrey Bogart elrepül

Vegyünk egy mély levegőt, és mondjuk ki hangosan: menstruáció. Nem egy nagy ügy. Mégis valamiért már az m-nél bent akad a levegő. Pedig lassan negyven év telt el azóta, hogy egy szűkebb vacsoratársaságban Abbie felhozta ezt. Szinte majdnem ugyanezzel a felvezetéssel.

Mondjuk ki egyszerre, könnyedén és vidáman azt, hogy „menstruáció”.

Csak miután túl vagyunk ezen, akkor beszélhetünk másról is. Mindaddig a fenti szó okozta frusztráció ott fog fészkelni a tudatunkban, hogy a nők ciklikusan menstruálnak. Ez a tény férfiként a tapasztalat szintjén nem értelmezhető. A női lét definiálása pedig sokszor beszorul a menstruáció fogalmának monolitjai közé.

Ha a tizenöt éves, serdülő Jamie a későbbiekben valaha is érett, komoly és kiegyensúlyozott kapcsolatot szeretne, jobb, ha kimondja ezt egy vacsoratársaság körében. A helyszín és az időpont persze lényegtelen, a hangsúly azon van, hogy ezt megtegye. Mert abban a pillanatban, hogy ezt megteszi, feltételezhetően képes lesz felismerni, hogy az effajta profán tabudöntögetések nem pusztán a nemiség megismerésére irányulnak, hanem a szorongás feloldására is. Jamie tehát képes lesz felismerni azt, amire visszamenőleg férfiak generációja képtelen volt, hogy nem a nő menstruál, hanem a női szervezet.

Dorothea egyedülálló anyaként neveli fiát, Jamie-t, aki lassan a serdülőkorba ér , ez persze számos aggodalomra ad okot, főként arra való tekintettel, hogy elképzelése sincs, milyen felnőtt férfi is válhat a fiából. Ehhez segítséget kér fia legjobb barátjától, Julie-tól, és egyik albérlőjétől, Abbie-től. Így kerül Jamie lényegében a történések középpontjába, ahol mégis csupán figyelőként van jelen, és mintha túl sok minden is történne vele egyszerre. Ezeket a dolgokat persze ő maga sem tudja meghatározni, mindenesetre megpróbálja megérteni, ami körülötte és vele történik. Azt a túl sok mindent, ami talán egy kaleidoszkópra hasonlít, és ami nem más, mint a káosz mintázatai. Ebből a káoszból épül fel maga a filmszerkezet is, amely mindig fordul egyet, mindig új mintázatok rajzolódnak ki a három nő sorsából és a Jamie körüli történésekből.

Abbie az, aki sötétlilára festi a haját, fotósként dolgozik, és punk a hetvenes évek végén. Abban a korszakban, amikor már talán maga a punk is haldoklik. Ő az a nő, akinek soha nem lehet majd az életben gyereke. Abbie nem akarja megérteni Dorotheát, Jamie anyját, aki a második világháború előtt született. Abbie egyszerűen azt érzi, hogy bármit is csinál, azt úgyis rosszul csinálja. Nincs mit megérteni ezen.

Most fordul egyet a kaleidoszkóp.

Jamie az anyját látja, aki érezhetően boldogtalan valamiért. Dorothea egyértelműen érzi, hogy egyre nagyobb repedések veszik körül, amelyek lassan szakadékokká válnak nem csupán közte és fia között, hanem egész generációk között. Eltűnnek a férfiak. Eltűnik Humphrey Bogart. Eltűnnek azok a férfiak, akik még ott vannak, ahol lenniük kell. Mert nem feltétlenül a megértésre, hanem a puszta jelenlétükre lenne szükség. Dorothea pedig szeretné, hogy Jamie olyan férfivé váljon, aki egyszerűen jelen van. Fia bizonytalanul jelenti ki ugyan, hogy „nem olyan, mint a legtöbb férfi” – erről még talán fogalma se lehet –, de az anyja szinte bizonyossággal válaszolja, hogy „olyan is, és nem is”.

Most pedig a tizennyolc éves Julie-t látjuk, aki soha nem látta a Száll a kakukk fészkére végét. Pontosan azért, mert női testbe született, és épp akkor érkezett meg a menzesze. De furcsamód nem érzett ebben semmi különöset, szinte magától értetődő volt, hogy egyedül lemenjen a közeli patikába, hogy tampont vásároljon magának, tizennégy évesen. Az anyja mondta el neki, mi a teendő olyankor. Arra viszont már nem volt kíváncsi, hogy min megy keresztül.

Ugyanannál a vacsoraasztalnál, ahol Abbie ráveszi a társaságot, hogy együtt mondják ki azt, hogy „menstruáció”, törik meg az a hallgatás Julie-ban, hogy elmesélje mindezt, beleértve azt is, hogyan veszítette el a szüzességét. Persze ez egyáltalán nem kellene, hogy fajsúlyos pontja legyen a filmnek, hiszen ugyanezen a ponton mondja ki Dorothea is azt, hogy „nem kell mindent tudnunk rólad”. Ezt a mondatot, noha Abbie-nek szánja, mégis látványosan törik meg általa a hallgatás is azokról a témákról, amelyek mindaddig tabunak számítottak.

William például egyből rávágja Jamie-nek, hogy ha le szeretne feküdni egy nővel, akkor azt az egész nővel tegye, és ne csupán egy két lábon járó vaginát lásson maga előtt.

A hímsoviniszta gondolkodásmódtól való ilyenfajta eltávolodás egyáltalán nem feltételezi azt, hogy rá lehetne sütni: ez egy „feminista film”. Megkockáztatható ugyanis, hogy William gyakorlatilag az egyetlen férfialak, akit a filmben láthatunk. Vannak persze más férfikarakterek is, akik átsétálnak a háttérben. Félve randevúra hívnak nőket, halkan és restelkedve maguk elé motyogják, hogy „menstruáció”. Ezek a férfiak azonban mind eltűnnek.

William alakja egy egészen furcsa maradványa a hatvanas éveknek. Az ő számára teljesen mindegy, milyen évet írunk. Teljesen mindegy, hogy egy hippi kommuna tagja vagy egy csonka család házának egyik albérlője, mivel mindenhol kívül reked. Már nem küzd kétségbeesetten a magány ellen, egyszerűen megszereli a Volkswagen kisbuszok motorjait, hogy el lehessen velük jutni Woodstockba, tesz-vesz a ház körül. Használhatóvá és működőképessé teszi a dolgokat úgy, hogy közben mégis nemegyszer mellőzötté válik.

Bár fordulhat akárhányszor a kaleidoszkóp, Jamie-nek három nő sem fog tudni segítségére lenni abban, miként váljon belőle „jó” férfi, mindössze néhány szempontot kaphat tőlük. A mozaikok, amelyeken keresztül szemlélhetjük a sorsokat, nem érintik egymást. Valójában nagyon távolra esnek egymástól, olyan nagy a fenti sorsok közötti távolság, hogy nem is történnek meg egymás számára. Ezt még Julie mondja ki a film elején, mikor Abbie egy képet akar készíteni róla, hogy megörökítse mindazt, ami megtörténik vele egy nap alatt: „Én nem történek meg veled.”

Mintha a generációs szakadék teljes problémaköre sűrűsödne össze ebben az egy mondatban. A tizennyolc éves Julie, a kései huszonéves Abbie és az ötvenes éveiben járó Dorothea között. Jól példázza ezt a Jimmy Carter amerikai elnök 1979. július 15-i beszédéből kiragadott részlet: A társadalmon eluralkodó bizonytalanság, egyre inkább eluralkodó fojtogató légkör, a korábbi értékek megkérdőjelezése.

Ami Dorothea háborút megélt generációjának pusztán baljóslatú előrejelzés, ami ellen nem tehet semmit sem, az Jamie-nek és Julie-nek természetes, hiszen ők már az X generáció nomádjai. Az ő kettősük és az anya között pedig ott áll Abbie, a csakugyan új értékek felé vágyódó „próféta”.

De most még egy kicsit minden egyben van Dorothea számára, igaz, érezhetően már nem sokáig. És amíg így egyben vannak a dolgok, addig egy recsegő punk lemez helyett tegyünk fel egy Talking Heads-et, bár mintha az sem énekelne másról:

„És az senkit sem érdekel,
hogy közben minden darabjaira hullik.”

A képek forrása: A24