Célegyenesben az új Térey-regény

Térey Jánossal Szilágyi Aladár beszélget.

 

 

Beszélgessünk elsősorban az új gyűjteményes verskötetedről, mely tavaly jelent meg. Miként jutott eszedbe, hogyan állt össze ez az imponáló terjedelmű könyv?

Verseskönyv általában nem egy szuszra, nem egyetlen lendülettel íródik, hanem egyszer csak összeáll a szórványosan keletkező versekből. Kivételt az képez, amit eleve ciklusnak ír a szerzője, ilyen például Edgar Lee Masters sorozata, a Spoon River-i holtak, vagy Rilkétől a Duinói elégiák, Kosztolányitől A szegény kisgyermek…  vagy A bús férfi panaszai. Parti Nagy mintamondatai akár. De ilyesmi az én Varsó-kötetem is 1995-ből, lásd az Őszi hadjáratban, az tulajdonképpen egy háborús fantáziákban élő, félárva kamasz fiú lassú felnövésének, fejlődésének története. Megjelent kilenc verseskötetem, aztán írtam egy tizediket – ez lett a gyűjtemény, az Őszi hadjárat címadó ciklusa.

 

Tudtommal nem minden versedet tetted bele, s nem mindet úgy, ahogyan eredetileg megjelent. Hogyan koncipiáltad az egészet?

Azt szerettem volna, ha ezek a szövegek „jól szólnak”. Eszembe jut, ahogy Lovasi András fogalmazott a korai Kispál-számokról. Utólag is elismeri, hogy rengeteg anyag van bennük, de vagy a korabeli stúdiókörülmények nem voltak optimálisak, vagy ők nem voltak tökéletes formában a rögzítés idején. Ma azt is fontosnak tartjuk, hogy jól szóljon a lemez. A punk idején ez nem volt így. Be a stúdióba, aztán csak hadd szóljon. Semmi bajom a punkkal vagy a metállal, dübörögjön, csak álljon hangmérnök és producer is a háttérben. Magam is a jól temperált hangzást kedvelem. Megigazítottam ezt-azt, de sem a gondolatokon, sem a magatartáson nem változtattam. Húztam, amikor hosszúnak találtam az adott költeményt, enyhítettem a dagályt, ha túl sok hangjeggyel találkoztam, egyszóval mindent igyekeztem rövidre zárni.

 

Kronologikusan szerkesztetted egybe, ahogy megjelentek?

Igen, a könyvek megjelenésének sorrendjében. Nem kevertem különböző évjáratú költeményeket, és a könyvek szerkezetét is igyekeztem megőrizni.

 

És ebből az időtávlatból – ugye, a legtöbb vers régebben íródott – Te magad, mint „kívülálló”, hogyan látod az egészet?

Ez a könyv tartalmazza egy kortárs magyar költő lírai munkásságát az első érvényes hangoktól a meglett férfikorig. Ebben a közel nyolcszáz oldalban minden benne van, amit valaha versnek, versként írtam, és ami számomra fontos.

 

Látom, hogy jó a recepciója a kötetnek, verseskönyv esetében azért ez elég ritka mostanság… Az első öt sikerkönyv között emlegetik.

Nem tudom, vajon ki emlegeti az első öt között…

 

A Magyar Narancs, például.

A Magyar Narancs listája egy kritikusok által összeállított rangsor, nincs köze az olvasók véleményéhez, ugyanígy nincs a díjaknak, amelyeket a szűk szakmából összeálló zsűrik adnak ki, olykor súlyos kompromisszumok árán, olykor elég esetlegesen. Hogy az olvasók mit szólnak hozzá, azt részben a példányszámok tükrözik, részben a felolvasások hangulata. Sokszor olvastam az elmúlt években teltházak előtt.

 

Nemde, az értékek végül is a helyükre kerülnek?

Reméljük, igen. (Jóízűen nevet.)

 

Ugyancsak tavaly jelentetted meg a Papp Andrással közösen írt drámádat, a Kazamatákat… Nemigen tudom elképzelni: miként lehet közösen drámát írni?

Nehezen. Évekkel azelőtt szerettünk volna együtt dolgozni, éppen csak a nekünk való témát kerestük. A műfaj, pontosabban: a műnem azonnal adta magát. Természetesen drámára gondoltunk, nem regényre. Az 56-os forradalom égetően fontos témának tűnt, mint a magyar történelem egyik legfölemelőbb két hete. Színpadon mindig az az érdekes, ami problematikus. Nem volt nehéz ráakadnunk a forradalom neuralgikus pontjára, a Köztársaság téri pártház ostromára, amely véres incidensekbe, lincselésekbe torkollott.

 

A cikk folytatása az erport.ro honlapon olvasható.