Vissza a jövőbe

Az utóbbi évek során számtalan, a disztópikus jövőképet gyermek/kamasz szemszögből láttató könyv látott napvilágot, melyek megfilmesítésébe az amerikai stúdiók csillagászati összeget képesek invesztálni a célkorosztály (15-22 éves fiatalok) részéről mutatkozó érdeklődés és kereslet okán. Alex Helfrecht és Jörg Tittel adaptációja ennek a trendnek az idején érkezett a mozikba, így mind a kritikusok, mind a nézők körében kézenfekvő összehasonlítási alapnak bizonyultak a témában született hollywoodi feldolgozások. Az időzítés és a megvalósítás módja arra enged következtetni, hogy a rendezőpáros valamilyen mértékben meg akarta lovagolni az említett műfaj iránti érdeklődést, hiszen Dragomán György könyvének történetét a disztópia, illetve a sci-fi műfaji keretei közé helyezték, holott A fehér király egyik zsánerműfajhoz sem kötődik. Az alapvető probléma azonban mégsem ebben, hanem sokkal inkább az író művéhez való viszonyulásban keresendő – az alkotók ugyanis regényként tekintettek Dragomán könyvére, s ez több dramaturgiai hiányosságot eredményezett a forgatókönyvben.

 

 

A rendezőpáros mentségére legyen mondva, hogy A fehér királyt a kiadója is regényként pozícionálja, ám az alapos olvasás során nyilvánvalóvá válik, hogy a könyv inkább tekinthető egy olyan novellafüzérnek, melyeknek darabjai – a közös elbeszélő, a visszatérő szereplők, illetve az egyes egységek sorrendjét bizonyos mértékben meghatározó utalások okán – akár regényként is összeolvashatóak. Mivel azonban ezek a történetek önmagukban is zárt egészet alkotnak, narratív ívük nem olyan értelemben rajzolódik ki, mint az adaptáció nagy elődjeként és inspirációs forrásaként emlegetett George Orwell-regényé. Ebből adódón az alkotók az adaptációs folyamat során a könyv novelláinak mindössze a töredékét választották ki, s a kiszelektált epizódokat néhány mellékszállal és -szereplővel megtoldva gyúrták össze egy lineárisnak ható történetté. Azonban a rendezőpáros ilyen irányú igyekezete ellenére is akadtak olyan történetszálak (például Dzsátáék Frunza testvérekkel vívott, bravúros fényképezésre lehetőséget adó harca), melyek a vásznon egy érdemi lezárást és folytatást nélkülöző mellékszálakká váltak.

Hasonló, a filmes narratívát alapjaiban érintő probléma merül fel Dzsáta és a generális lakosztályához tartozó robot közös jelenete során is. Bár a női robot remekül illeszkedik a hi-tech eszközökkel felszerelt elnöki rezidencia futurisztikus berendezési tárgyai közé, ám azzal, hogy a főhőssel folytatott sakkjátszmát s annak végkimenetelét az alkotók teljesen mellőzték a forgatókönyvből, a cím értelmétől és funkciójától fosztották meg az adaptációjukat, hiszen ez a könyvben is egy, az egyes epizódoknak metaforikus értelmezési keretet nyújtó kulcsjelenetként értékelhető. A rendezőpáros azonban ezt a mozzanatot annak ellenére metszette ki a történetből, hogy bőven lett volna módjuk (például a film nyitójelenetében látható apa–fia játszmától kezdődően) a címben rejlő lehetőségek kiaknázására, még jobban megtámogatva saját koncepciójukat.

 

 

De miben is áll ez a saját koncepció? Alex Helfrecht és Jörg Tittel a cselekményt egy olyan fiktív országba helyezte, melyet az angol nyelvhasználat, etnikai sokszínűség és totális diktatúra jellemez. A nemzet emblematikus alakjának, illetve szimbólumának alapján leginkább agrárdiktatúrának nevezhetnénk a fennálló rendszert, mely Dzsáta apját árulónak bélyegzi és büntetőtáborba küldi, ellehetetlenítve ezzel egyedül maradt fia és felesége életét. Bár a történet váza megmaradt, az alkotók sokkal inkább a könyv egyetemes mondanivalójának közvetítésére helyezték a hangsúlyt, mely teljesen védhető és érthető döntés a részükről, hiszen egyfelől Dragomán György művében sincs egyértelműen meghatározva az ábrázolt történelmi időszak (bár bizonyos utalásokból felismerhető Ceaușescu Romániája), másfelől pedig kívülállóként, és a totalitárius rendszerek személyes tapasztalatból származó ismeretének hiányában, nehéz lett volna bármit is hozzátenniük a témához. Az előbbiekből adódóan a film a hatalom mindenkori működését szándékozik bemutatni, így az alkotók a saját ötletek alapján kidolgozott disztópikus világ helyett a történelem egykori (és sajnos a világ egyes részein még manapság is aktuálisnak számító) diktatúráiból merítettek, s az ezekből kölcsönzött elemek bravúrosan sűrűsödnek össze a propagandaplakátok stílusában készült képregényes nyitószekvenciában. A fehér király tehát egy olyan alternatív jövőt mutat be, melyben az irodalmi mű által feldolgozott történelmi időszak elemei (például az Ikarus busz vagy a szocreál lakótelep) elegyednek a sokkal inkább a jelen, mintsem a távoli jövő lehetőségeit megjelenítő hi-tech világ elemeivel. Ily módon az alkotók egyfelől egy hajdan valóban létező diktatúrát idéznek fel, másfelől pedig „a történelem ismétli önmagát” gondolatára fűzik fel a film pontos tér- és időkoordinátákkal meg nem határozott cselekményét, előrevetítve ezzel egy lehetséges jövőképet.

Az előbbiek során vázolt elgondolások megvalósítása során azonban a rendezőpáros több lehetőséget is elszalasztott, s ezek között talán a legjelentősebbként a nagypapa halálának az átírása említhető. A filmben ugyanis hollywoodi kliséket idéző módon összeesik, s gyakorlatilag az unokája karjaiban hal meg, míg a könyvben – a cselekmény végkifejletéhez vezető – halálának egyik lehetséges okaként az öngyilkosság merül fel, s ennek a mozzanatnak a megtartása újabb mélységet adhatott volna a diktatúra emberéleteket megnyomorító hatásainak megjelenítésére hangsúlyt helyező adaptációnak.

 

 

Ugyancsak érthetetlen, hogy az alkotók – az irodalmi alapanyag nyújtotta lehetőségek ellenére – miért nem helyeztek nagyobb hangsúlyt a felnövés-narratíva kidomborítására, mikor ez egy igen fontos vonulatát képezhette volna filmnek, hiszen a Dzsátával történtek (a diktatúra árnyékában élt hétköznapok, az apa hiánya, a család meghurcoltatása stb.) a gyerekkori ártatlanság elvesztésének szimbolikáját is magában hordozhatják.

Bár az alkotás több fajsúlyos erkölcsi kérdést is felvet, azonban a cselekmény epizódokra való széttöredezése és a szálak megfelelő elvarrásának elmaradása miatt alig kezd velük valamit. Ezek a kihagyott lehetőségek azért is különösen sajnálatosak, mert a szereplőgárda abszolút alkalmas lett volna az alkotás lélektani rétegének, vonatkozásainak a kidomborítására. Különösen igaz ez a Dzsátát játszó – s egy erősebb kezű rendező mellett valószínűleg még komplexebb alakításra képes – Lorenzo Allchurchra, valamint az édesanyját alakító Agyness Deynre, akik mindvégig megejtően hitelesen és remek ritmusérzékkel játszanak, így nyugodtan állítható, hogy kettejük párosa viszi el a hátán a sokszor epizódokra széteső filmet.

A fehér király filmes adaptációja egy olyan, ígéretes és sok lehetőséget magában rejtő koncepció alapján született alkotásként értékelhető, melyet azonban sajnos dramaturgiai hiányosságok és aranytévesztések felhőznek, ám ezeket sokkal inkább az elsőfilmesekre jellemző tapasztalatlanságnak, mintsem a tehetség hiányának tudhatjuk be.

 

Képek forrása: Djata Ltd.

A film adatlapja a Mafabon