Zérótól a nulláig

A Radnóti Színházban Fehér Balázs Benő rendezésében látható Dosztojevszkij A játékosa. Kritika. 

 

 

Szerencsejáték mindhalálig, de legalább az őrületig… Ilyesféle előfeltevésekkel érkezik a néző A játékos című darabra még akkor is, ha olvasta (!) a Dosztojevszkij-alapanyagot. Hiszen ezt sugallja a cím, ezt hangsúlyozza a színlap. Egy megszállott játékos lelki kínjait (akár bukását) várjuk, de nem ezt kapjuk. Ez mondjuk javarészt Dosztojevszkij hibája. A játékos naplója ugyanis nem valami jó regény. Kidolgozatlan, aránytalan, olykor illogikus: érződik rajta, hogy kilóra kimért, megélhetési elbeszélés, ahogyan arra a színlap tájékoztatása is utal.

A főszereplő játékos, Alekszej, tanítóként működik egy, magát a valóságnál rangosabbnak tartó tábornok családjánál, akinek legidősebb lányába, Polinába, még szenvedélyesen szerelmes is. A család a tönk szélén áll, de fenn akarja tartani a gazdagság látszatát, mert 1. külföldön tartózkodik (Roulettenburg); 2. a tábornok egy pénzéhes nő kegyeiért epekedik; 3. Polina már „eladható” korú. Minden a pénz körül forog, s a pénz jön-megy. A megoldást az anyagi gondokra a busás vagyonú nagymama halála jelentené – de a nagymama nem akar meghalni… Marad hát a függés és a számítás mint lehetséges életstratégiák. Mindenki a pénz „ölbe hullására” számít, dolgozni érte senki nem dolgozik. Mert a vágyott mennyiség hétköznapi munkával úgysem megkereshető, csak ügyeskedéssel, jó felé dörgölőzéssel, házassággal, várakozással, vagy a mindenki számára elérhető szerencsejátékkal. Csak a pénz számít, és ez még a tiszta érzelmet – Alekszej Polina iránt érzett szerelmét – is felülírja.

 

 

Mindezt az eseménysort Fehér Balázs Benő pontosan viszi színre, élve az újraértelmezés szabadságával és sajnos némiképp felülve a modernizálás „kötelező erejű kényszerítésének”. Megint bőrdzsekit viselünk és megint nemi aktust kapunk az arcunkba – ezek nélkül ma már nehéz történetet elbeszélni. Vilmányi Benett eh. Alekszejként szépen viszi a hátán az előadást, a legmagasabb lángon ég két felvonáson át, de mikrofonnal fülsértően hangos… Ez persze technikai kérdés. Előadásmódja szórakoztató és szerethető, csak nehéz elképzelni, hogy egy nemesi öntudatos család alkalmazna tanítóként egy ennyire szertelen, olykor rapperként gesztikuláló fiatalembert.

A szórakoztatásra való törekvést ugyanakkor mindenképp a darab húzóerejének kell tekintetnünk, ebben (is) messze felülmúlja a kisregényt. A szereplők egyenkénti bemutatása (seregszemle) roppant lendületes kezdetet ad az előadásnak, a humor (különféle beszédmódok, kommentárok, gegek) jól elrendezett beiktatásával a figyelem sikeresen marad ébren. Nagyszerű hangjátékot visz véghez Molnár Áron (a francia De Grieux) és Rusznák András (az angol Mr. Astley) – előbbi tenyérbe mászó nyájasságát, utóbbi végletekig megfontolt gondolkodását beszédében is remekül reprezentálja. A mű soknyelvűségének fordításbeli problémáját szintén nagyszerűen oldja meg a színrevitel: „mondtam mindezt anyanyelvi franciasággal”, és hasonló kommentárok formájában. Váratlan és hatásos fordulat Alekszej „jawohl”-okkal teletűzdelt Iggy Pop-koncertje. Felderítő visszatérő elem a Mademoiselle Blanche-t (Lovas Rozi) pincsiként követő anya (Martin Márta), és a virágcsokorral utánuk loholó tábornok (Schneider Zoltán) libasora. S ha már helyzetkomikum, ki kell emelnem az orosz herceget játszó Konfár Erik eh. alakítását, esetlen, infantilis némajátéka (és minimális megszólalásai) az előadás gazdag humorforrását jelentik. És ott van még a halni nem akaró nagymama, aki azért érkezik a kaszinóvárosba, hogy eljátssza a várva várt örökséget… Csomós Mari játékán keresztül egy tekintélyt parancsoló nagyasszonyt ismerünk meg, aki gyermekként vágyik a játékra, a „győzelemre”, a figyelemre. A nagymama nemcsak lélekben, de tettekben is hajlamos a gyermetegségre, odamondogat, akaratoskodik, „jó oroszhoz híven” pisztollyal hadonászik, és teszi mindezt citromsárga, ananászmintás ruhában…

 

 

Izsák Lili jelmez- és díszlettervezése zseniális. A díszlet az aranyszálas függönytől kezdve a színpadba épített „forgótálcán” át Alekszej lepukkant, retró szobájáig roppant találó; a rulett csillárként is funkcionál, a krupié-állvány magassága felsőbb hatalmakat juttat eszünkbe. A jelmezek tarkasága remekül tükrözi a szereplők látványéletét, a showszerűséget: citromsárga, világoskék, babarózsaszín, sötétzöld, ezüst, arany stb. Kifejezetten hatásos De Grieux hetvenes éveket idéző királykék sportoverálja és Polina rikító rózsaszín hosszú szoknyája.

És ha már Polinánál tartunk, nem lehetett egyszerű dolga Sodró Elizának a karakter megformálásával, a tábornok mostohalánya ugyanis meglehetősen ambivalens figura. Hol lenézni, hol megveti, hol semmibe veszi Alekszejt, egy ponton még azt is gondolhatnánk, hogy valójában szereti, de mielőtt ez tisztázódhatna, gyorsan megőrül. Segítséget kér a tanítótól, aki segítségére is rohan: a kaszinóba, s onnan egy zsák, ruletten nyert pénzzel tér haza. Fehér rendezésében Alekszej ledobja a „zsákmányt” a konyhaasztalra „az asszony” elé, majd popcornt tesz a mikróba – hatalmas jelenet! Köszönet helyett viszont a lány inkább megsértődik, mert „ő nem megvásárolható”… S mivel a regény üres helyei megengedik: hálájának jeléül széttárja lábait a fiúnak, aki miatta lett szerencsejáték-függő, hogy végül a szeme közé vágja a nyereményét… Szóval, Polina furcsa. Erőltetetten furcsa. Sodró Eliza valódi tragikaként remekel, meg akarja érteni, értetni ezt a figurát, de még rajta is kifog. A rátarti fruska helyett egy alaprétegeiben tragikus, rejtett bizonytalanságtól terhes, áthatóan szomorú tekintetű mostohalányt kapunk. Érdekes kísérlet.

 

 

Ami az „affér” után következik, az könyvben, előadásban egyaránt meredek zuhanás. A játékos második felvonása fokozatosan laposodik el, a humor kifogyott.  Kicsit olyan, mint a vízbe dobott kő: megtörténik a becsapódás (a család anyagi csődje, Alekszej meggazdagodása), kicsit még gyűrűzik, aztán visszavonhatatlanul süllyedni kezd. Kérdés viszont egyre több merül fel. Nem értjük, miért akart Polina prostituálódni, és nem értjük, mire jó a Polinának felöltöztetett idegen lány, ha nem vált ki hatást Alekszejből. A tanítóból igazi játékos lett, megszállott, de mit lehet erről többet mondani? Nem sokat, innen ered az aránytalanság. A játékos játszik, hol nyer, hol veszít, ez így igen egysíkú történet. Ezért kellhetett a tábornok eladósodása, a Polina iránt érzett szenvedély, és minden más mellékszál, ami miatt szétesik a regény és az előadás is. A mű a játék gyönyöréről szeretne (!) szólni, arról, hogy „ma zéró vagyok, de holnap akárki lehetek”. Arról, hogy zérótól nulláig vezet az út: ugyanoda, csak másképpen hívjuk. Mert a pénz valójában nem minden. Sajnos azonban mindez nem valósul meg jól. Emlékeztetőül: ez jobbára Dosztojevszkij hibája.

Nem rossz adaptáció, csak ez jelen esetben nem számít bóknak.

Ítélet: szerettük, hogy látványos, nem szerettük, hogy hangos.

 

 

Dosztojevszkij: A játékos

Bemutató: 2017. május 7.

Alekszej – Vilmányi Benett eh.

Polina  – Sodró Eliza

Tábornok – Schneider Zoltán

Antonyida Vasziljevna – Csomós Mari

Mr. Astley – Rusznák András

De Grieux – Molnár Áron

Mademoiselle Blanche – Lovas Rozi

Blanche anyja – Martin Márta

Potapics – Dénes Viktor

Marfa – Józsa Bettina eh.

Orosz herceg – Konfár Erik eh.

Krupié – Hajdu Tibor eh.

Dramaturg: Fekete Ádám, Kelemen Kristóf

Zeneszerző: Dargay Marcell

Díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili

Világítás: Baumgartner Sándor

Ügyelő: Kónya József

Súgó: Farkas Erzsébet

A rendező munkatársa: Ari Zsófi

Rendező: Fehér Balázs Benő

 

A képek forrása: Radnóti Színház (hivatalos honlap és facebook-oldal)