A Sömmi ágán…

2017. február 23-án a K2 színház a Jurányi Inkubátorházban mutatta be a Cserna-Szabó András regényéből készült Sömmi.-t, Hegymegi Máté rendezésében.

 

Boros Anna, Borsányi Dániel, Piti Emőke, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs

 

Cserna-Szabó kisrománja „ördögi eastern”, amely egy fausti alkuból kiindulva meséli el Rózsa Sándor életének történetét, aki a Sátánnal szövetkezve lesz élet és halál ura az alföldi pusztában. A burokban született, megállíthatatlan „Kegyelmes Parasztot” egy, az anyja hasából kivágott csecsemő kisujja védi a golyók és mindennemű fegyver elől. Ezért mikor Rózsa tombolása elviselhetetlenné válik, Veszelka Imre, Rózsa Sándor betyárcimborája szövetkezik Kossuth Lajossal, hogy őt egy fegyvernek nem minősülő tárggyal, egy levélkéssel harminchárom éves kora előtt meggyilkolják. Így a főbetyár lelke részesül az isteni igazságszolgáltatásban, a paktum értelmében nyilvánvaló elkárhozás helyett.

Regényátirat lévén a K2 Sömmi.-jének is az lehetett a legnagyobb kihívása, hogyan alkossa meg Rózsa Sándor betyárvilágát, azaz Cserna-Szabó filmes vágástechnikát idéző látványos, horrorisztikus jelenetsorait, leírásait a színpadon – és hogyan tegye ezt alternatív vagy független társulatként a sömmiből, szinte sömmi anyagi támogatással.

Gabnai Katalin Revizor-beli kritikája számon kéri az előadáson a „világról valamit gondolás” hiányát, pedig Hegymegi rendezésének éppen az a valódi erőssége, hogy kimerevített képeivel, a mozgásszínházi elemek használatával, a fény- és árnyjátékkal a látvánnyá lényegített gondolat révén állít valamit a testek festőiségéről, képszerűségéről. Azt mutatja meg, hogy mi marad a színházból, ha lebontjuk róla az esetleges filmvetítést, az autonóm zenét, azaz mindazt, ami a színházat a különböző művészeti ágak szintéziseként értelmezné. A nézők „tájékoztatása” vagy „tanítása” helyett az aktuális magyar sorstörténet állásáról a K2 Sömmi.-je önmaga látvánnyá tételére, az önmagára való nézésre szólítja fel a nézőt.

 

 

Jerzy Grotowskit idézve: „a színház lényege nem abban rejlik, hogy elbeszélünk valamit, ami megtörtént, hogy párbeszédet folytatunk a közönséggel egy tézisről, nem is abban rejlik, amit az »odakint zajló élet« ábrázolása jelent, s még csak nem is ennek valamiféle víziója, hanem hogy a színház lényege szerint cselekvés, amely hic et nunc megtörténik, (…) a színház valósága az adott pillanat, nem pedig az élet illusztrálása, habár per analogiam az életre vonatkoztatható.” (Jerzy Grotowski: Nem volt teljesen önmaga. In Színház és rituálé. Kalligram, Pozsony, 1999. 39–40.)

A brutális gyilkosságoktól, „patak vértől” sem mentes, a véráztatta pusztán játszódó Sömmi. előadása nem marad a moralitás szintjén, nincsenek benne egyértelműen magasztos eszmék. Cserna-Szabó regényével ellentétben a darabot sokkal inkább a halál felől komponálták. Erről tanúskodik a színpadot a háttérből a teljes előadás alatt megvilágító izzó vörös fény, a teret uraló egyetlen díszlet, egy acélszerkezet (gémeskút, villanyoszlop, akasztófa), vagy éppen Piti Emőke átlátszó fehér paravánokon folyamatosan átsétáló vagy átsejlő zseniális ördöge, halálangyala. „A színház az a hely, amely a halált is játékba kényszeríti vagy játékba vonja” – írja P. Müller Péter, s mintha ez az állítása a Sömmi.-ről is beszélne. (P. Müller Péter: Rítus és leírás: Nádas Péter színjátékairól. In Jelenkor, 2012/Október, 989.) És a darab jelenetei valóban folyamatosan élet-halál határvonalán mozognak, a halálba való átjutás, a halálból való visszatérés és az áldozati test (újra)születésének rítusait fonják össze. Piti Emőke halálangyala halott-élőként lép ki a saját árnyékképéből, hol szájon csókolja, hol aprócska nőként elképesztő erővel kapja ölbe a következő áldozatát.

Rózsa Sándor őrjöngő gyilkosságairól, vérengzéséről szóló történeteinek betetőzéseként a 19. század betyárvilágából dorombkísérettel átszóló The Doors-dalon, a Riders on the Stormon többen hitetlenkedve nevetünk fel épp a legsötétebb pillanatban. Hegymegi rendezése, azaz Cserna-Szabó eredetijének felfokozott, artisztikus, erős költői jellege lefordítva a látvány világára olyan gesztikus-poetikus groteszket hoz létre, ami ezt is meg tudja tenni velünk. Zene és szöveg ráadásul az egész előadás során együtt hangzik. A Rozs Tamás és a színészek játszotta zene mintegy kiegészíti, megerősíti, de az elektromos gitárok és a dob hangzása ugyanúgy folyamatosan cáfolni is hivatott az elhangzottakat. A színészek magas fokú képzettségét és zenei érzékenységét mutatja, hogy bár az előadások estéről estére történő esetlegessége tönkretehetné a zenei komponáltságot, de mégsem teszi. A K2-s színészek a zenei időt a színpadi idő abszolút részeként kezelik, és profi módon respektálják egymás ritmusait. (Vö. Vidovszky László – Weber Kristóf: Beszélgetések zenéről. Jelenkor, Pécs, 1997. 30.)

 

 

A darab Cserna-Szabó regényének szinte összes leírását átveszi, és elmondatja azokat Veszelkával (Domokos Zsolt), a narrációt viszont egyúttal elveszi tőle, és a szereplők saját maguk mesélik tovább a velük történteket, hol narrálnak, hol erősen stilizálva el is játsszák (vagy épp csak illusztrálják) az elmondottakat, hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyben szólalnak meg, és ezeket variálják. Közben végig nem egy dramatizált változatot, hanem a prózai szöveget használják. A dialógusimitációnak ez a technikája végig jellemzi a játékot. Minél súlyosabbak lesznek a konfliktusok, annál hangsúlyosabb lesz a testek fizikalitása, és a díszlet egyetlen tárgyának, az acélváznak a fizikai valósága. Például Rózsa Sándor (Horváth Szabolcs) gyönyörűen megkoreografált harcában a szüleit és az öccsét meggyilkoló rác betyárral (Borsányi Dániel), vagy az utolsó jelenetben, ahol a haldokló betyár felett – néma tanúként – a kútgémen egyensúlyozik a démon (Piti Emőke) és a tiszta ártatlanság (Erdélyi Adrienn).

Hegymegi Máté Sömmi.-je a közönséget közel két órán keresztül úgy emeli, hogy egy pillanatra sem engedi el. Ez a rituális összelélegeztetés a színház legelemibb, legősibb feladatát, az „ókori dionüssziákat” idézi meg. A közönség pedig sömmi áron nem tudhatja elfelejteni, aminek itt a tanúja volt.

 

(Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2017. május 31.)

 

Játsszák: Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Erdélyi Adrienn, Horváth Szabolcs, Mészáros Martin, Piti Emőke, Viktor Balázs

Dramaturg: Bereczki Csilla, Gábor Sára

Jelmez: Kálmán Eszter

Díszlet: Fekete Anna

Zene: Rozs Tamás és a társulat

Fény: Kehi Richárd

Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn

Rendező: Hegymegi Máté

Külön köszönet Kákonyi Árpádnak.

 

Képek forrása: Puskel Zsolt és juranyihaz.hu