Pol-beat és népzene; örök 1977

Egyszer talán elszakadunk 1977-től, de korai lenne még. A punk és a diszkó után vessünk egy pillantást a magyar népzene hetvenhetes lemeztermésére is. Kezdjük a Dühös múzsa politikai dalaival. Ennek a műfajnak nálunk pol-beat volt a becsületes neve, és a Ki Mit Tud?-on külön kategóriát képezett, más kérdés, hogy a hetvenkettes vetélkedőt nem a műfaj legjelesebb előadója nyerte meg. Az történt, hogy a döntő előtt utasítást kapott a TV: az Orfeo nem győzhet, mert velencei jutalomútja során csatlakozna az olasz szélsőbalos terroristákhoz. Be kellett érniük a második hellyel a teljesen jelentéktelen Boros Lajos után, viszont kaptak egy rakás felkérést, többek közt a Bihari Táncegyüttes kíséretére Novák tatától. Csak közben a Magyar Ifjúság című hetilapban lejárató kampány indult a képzőművészeti, színházi és bábszínházi csoportot is alkotó Orfeo kollektíva ellen, melynek együttese csak úgy működhetett tovább, hogy nevet változtatott. Így lett belőle Vízöntő.

De ezzel még várjunk kicsit, hiszen az Orfeo zenészcsoport létrejötte is megér egy misét! Az alapító Vas János Panyiga és Dabasi Péter a Monszun együttessel járt az 1971-es kelet-berlini Vörös dal fesztiválon, ahol a chilei Quilapayún együttes is szerepelt. Meghallani és a hatására új zenekart alapítani, szinte egy pillanat műve volt: mindössze három hónap kellett, hogy összeálljon az Orfeo zenészcsoport. Panyiga és Dabasi mellett Zsigmondi Ági, Forgách Péter, Kamondy Ági, Lantos Iván és Nemes István Egon játszott benne, lázadó paraszt- és munkásdalokat, illetve latin-amerikai és kelet-európai népzenét.

 

 

Már amíg Vízöntő nem lett. Hetvennégyben azonban a Vízöntő is több ágra szakadt. Ezek egyikéből jött létre a Kolinda, melynek ugyan folyamatosan változott a felállása, de hetvenöt és hetvennyolc között három olyan lemezt készített Franciaországban, melynek minden porcikája kimerítette a még ismeretlen „világzene” fogalmát. Súlyosat, frisset, forradalmit. Nálunk csak egy kislemezük jött ki a Táncház sorozatban – mondhatnám, de ez féligazság lenne, hiszen a Dühös múzsán is szerepeltek, csak éppen Dolinákként. Kolinda néven ugyanis nem készíthettek felvételt a francia szerződésük szerint, így megcserélték a nevük betűit, hadd szóljon… Egy görög és egy chilei dalt vettek fel, az utóbbit (A fal) a Quilapayúntól. Panyiga is beszállt. De hallható a válogatáson Másik János, Berki Tamás, Bontovics Kati, Trunkos András, Reöthy Gábor, Becze Gábor és a Monszun együttes is, és még sokan mások; csak az a baj, hogy hetvenhétben már más szelek fújtak, és a kutyát sem izgatták a politikai – vagy ahogy épp nevezték: az új – dalok.

 

 

Egyáltalán, kit érdekelt a diszkón kívül bármi is?

Rémhírek és reszketés, rosszindulat és értetlenség övezte népzenei színterünket, a progresszívat és az autentikusat is. Szegény táncházasok is megkapták… „Basznak a zongora alatt” – próbált egy jelentés betenni Sebőéknek, pedig a Kassák klubban csak pianínó volt. És bár a hetvenhetes év már albumokban is mérhető volt, azért árnyalja a képet, hogy a Vízöntő is nyugaton jelent meg először. Magyar Népzene című albumán egy olyan betyárballadával (Barna Péter) rukkolva ki, ami pompásan illeszkedett az Orfeo- és Kolinda-hagyományhoz. Addigra – Kiss Ferenccel, Hasur Jánossal, Cserepes Károllyal és Zsákay Győzővel – állandósult a felállása, és a hangja is markánsabb lett, mint a (korábban rögzített, de csak hetvennyolcban megjelent) Élő népzene III. albumon.

Na de az Élő népzenével végre beindult egy népzenei albumsorozat! Az első lemezét (Élő népzene I.) a Muzsikás készítette, a Hanglemezgyártó Vállalat passzív ellenállása dacára. A zenekaralapító Hamar Dániel tudomása szerint a Népművelési Intézet égisze alatt működő Ifjú Népművészek Stúdiójának óbudai telephelyét kibérelte a Filmgyár, és fizetségként öt nagylemez felvételére tett ajánlatot. Stúdiójuk a legkorszerűbb technikával rendelkezett, de hogy kinyomják-e a felvételeket, azt nem lehetett tudni, mert a Hanglemezgyártó Vállalat nem lelkesedett a népzenéért. Végül a kulturális miniszter Pozsgay Imre nyomására engedett Bors Jenő, de fogadkozott, hogy soha többé, így a második lemezére (Kettő) a Muzsikás is nyugati szerződést kötött. Ez utóbbi korongjával nem hagyott mély nyomot, viszont az első lemezén hallható Indulj el egy úton kultikus sláger lett.

 

 

(Csak zárójelben a békés teljesség kedvéért: a sorozat második lemezét Budai Ilona énekesnő készítette, a negyediket és az ötödiket pedig a VDSZ Bartók Béla Népi Együttes, táncházi muzsikával. Sebőéknek már volt nagylemezük, így ők kimaradtak a szórásból.)

Ám aki abszolút tutira akart menni, annak a Kolinda második albumát kellett megkaparintania. Kiss Ferenc kiszállt az első lemezük megjelenése után; hetvenhétben Dabasi Péter, Lantos Iván, Zsigmondi Ági, Kováts Dóra és Széll András alkotta a zenekart. Valójában mindhárom Kolinda-album nagyszerű, Kőbányai János nem véletlenül tartotta „a magyar ifjúsági zene legidőtállóbb, legszínvonalasabb, legegyenletesebb produkciójának” Az azonosság muzsikái című tanulmányában. De ha lenne olyan sziget, ahová csak egyetlen népzenét szabad vinni, én ezt a Kolinda II.-t választanám, a feldolgozott magyar, balkáni és cigány dalok iskolateremtő szintézisével. Tessék csak meghallgatni a Szerelem című szvitet, abból kiderülhet, hogy miért…

 

 

A hetvenes évek népzenei mozgalmában – a magyar beat, a néptánc és a politikai dalok mellett – megkerülhetetlen szerepe volt a Kaláka együttes énekelt verseinek is. Hiszen – mint Kiss Ferenc írta (A népzenei feldolgozásokról) – „azt a néhány magyar népdalt vagy magyar nótát, amit mindannyian ismertünk, nem nagyon lehetett gitárral kísérni. Ezért is volt óriási áttörés a Kaláka együttes megjelenése 1969-ben. Mint gimnazisták tömegesen tódultunk rá 1971-től a Vízivárosi Pinceklubba. Végre jól énekelhető, magyar nyelvű dalok, veretes szövegek, érdekes népi hangszerek, jó hangulat, jó társaság, igényes hangszerelés és remek előadás.” Tényleg így volt, magam is lejárogattam oda. Igaz, számomra kicsit lágynak tűnt a Kaláka zenéje, de megláttam egy lányt, akinek csíkos gyolcsingét olyan szőke hullámok borították, amikről csak a versekben hallottam addig.

Amúgy a Kalákát még a berlini Vörös dalra  is delegálta a KISZ, ugyan a politikai dalokhoz kevés közük volt. „Egy proletárköltő verseit játsszuk” – fűzték József Attilához, a rend kedvéért…

Kár, hogy nálunk nem engedélyezte a sanzonbizottság, hogy a Reménytelenül, a Tudod, hogy nincs bocsánat és az Azt mondják című József Attila-verseket elénekeljék az első – 1977-ben végre megjelenő – lemezükön. Nagyon hiányzik róla.

Reszketés és értetlenség; mintha csak ma volna.